Hack Péter

Nyomtatóbarát változat

A törvényjavaslat mind előterjesztésének módjában, mind tartalmában tipikus terméke a kormány jogalkotási gyakorlatának. Annak ellenére, hogy a közigazgatási döntések bíróság előtti megtámadhatóságának igénye már évekkel ezelőtt felmerült a magyar jogi közéletben, és a kormány által előterjesztett tervezet tulajdonképpen csak leporolt változata a Németh-kormány által három éve elkészített javaslatnak, a törvényjavaslatot mégis csak február végén nyújtotta be a kormány, jól tudva, hogy az alkotmánybíróság döntése értelmében március 30-án hatályát veszti az a kormányrendelet, amely korlátozta az államigazgatási ügyek bíróság előtti megtámadhatóságát. Az igazságügy-miniszter értelmezése szerint az Országgyűlésnek nem kell mást tennie, mint – úgymond az alkotmányosság védelmében – meg kell szavaznia a törvényt, és mivel a bíróságokról szóló törvény módosítása a kétharmados döntések közé tartozik, az ellenzéknek sincs más lehetősége, mint hogy szemet huny a kormány újabb ügyetlensége felett, és „segít megóvni az alkotmányosságot”.

Az ellenzék azonban ez alkalommal nem látszik készségesnek a kormány megsegítésében, és az általános vitában mindhárom ellenzéki párt a törvényjavaslat ellen foglalt állást.

Az Országgyűlés felelőssége


Az SZDSZ álláspontja azon alapul, hogy az igazságszolgáltatás új rendszerének kialakítása nagyon alapos megfontolásokat igényel, hiszen bármily ígéretes eredményeket érnénk is el a jogrendszer átalakításában, ez a jogrendszer gyakorlatilag működésképtelen megfelelő színvonalú igazságszolgáltatás nélkül. A bírósági hálózat – rendkívül költséges – kialakításakor nagyon alaposan végig kell gondolni a lehetséges megoldásokat, előnyeiket és hátrányaikat, és a végső döntést ezek figyelembevételével kell meghozni.

A közigazgatási bíráskodás valamennyi állampolgárt közvetlenül érinti.

A bírói felülvizsgálatot igénylő kérdések számba vétele alapján megállapítható, hogy ezek a polgárokat naponta érintő és az esetek jelentős részében rendkívül érzékenyen érintő közigazgatási döntések. Az itt eldöntendő ügyek megnyugtató rendezése alapvető érdeke nemcsak az érintett polgároknak, hanem a közösség egészének is, ha nem akarjuk azoknak a korrupt dél-amerikai vagy észak-afrikai országoknak a példáját követni, ahol a hétköznapi ügyek áttekinthető kezelésére remény sincsen, hiszen a dolgok a megvesztegethető közhivatalnokok és a hasonlóan korrupt bírák kénye-kedve szerint dőlnek el.

Amennyiben nem sikerül jól működő rendszert kiépíteni, akkor hiába hirdetjük vívmányként, hogy az eddigi államigazgatási berkekben folyó vitákat kivesszük a végrehajtó hatalom kezéből, és megteremtjük a bírói hatalom kontrollját, ez a vívmány a mindennapokban nagyon keserű tapasztalatokat okozhat a polgároknak. Könnyen előfordulhat, hogy az érintettek csak annyit érzékelnek, hogy a bírói felülvizsgálat lehetőségének megteremtésével csak bonyolultabban, lassabban, körülményesebben folynak az ügyek.

Drága döntés

Nem elhanyagolható eleme, hogy a kormány a köztársaság költségvetéséből valamivel több mint 1 milliárd 330 millió forintot tervez elkölteni ebben az évben a közigazgatási bíráskodásra, de a döntés hosszú évekre alapoz meg további költségeket. A képviselőknek ebben a helyzetben meg kell vizsgálniuk, hogy valóban a leghatékonyabb formában költjük-e el az adófizetők pénzét.

Erre a kérdésre azonban csak akkor tudnánk megnyugtató választ adni, ha a kormány legalább körvonalaiban rendelkezne valamilyen koncepcióval az igazságszolgáltatás rendszerének távlati átalakításáról. (Persze lehetséges, hogy létezik ilyen koncepció, csak azt nem kötik a választók orrára, mindenesetre eddig a nyilvánosság előtt csak tőmondatos kinyilatkoztatások jelentek meg az igazságügyi kormányzat elképzeléseiről.) A közigazgatási bíráskodásnak ebbe a folyamatosan kiépülő rendszerbe kellene beépülni. Ehelyett – a jövő igényeivel és követelményeivel számoló koncepció helyett – a kormány előterjesztése a közigazgatási bíráskodás feladatát a meglévő bírósági rendszer keretein belül képzeli el.

Önmagában az, hogy az egységes igazságszolgáltatáson belül valósuljon meg a közigazgatási határozatok felülvizsgálata, még lehet helytálló. De ha figyelembe vesszük az igazságszolgáltatás jelenlegi állapotát, azokat a súlyos működési zavarokat, amelyek bírósági rendszerünket jellemzik (létszámhiány, magas pályaelhagyási arány, elemi tárgyi feltételek hiánya), akkor látnunk kell, hogy nagy kockázatot vállal, aki erre a repedező, omladozó épületre mintegy újabb emeletet építve próbálja a jelentkező feladatokat megoldani.

Tanulóidő

A közigazgatási bíráskodás kérdéseit a jelenlegi helyzetben csak ideiglenes szabályozással lehetne rendezni. Átmeneti törvényt kellene elfogadni azoknak a kérdéseknek a rendezésére, amelyek az Alkotmánybíróság döntéséből fakadnak, és ezt követően a bíróság egész rendszerének átalakításával együtt kellene eldönteni, hogy elköltünk-e közel másfél milliárdot egy szervezet kiépítésére, amit utólag – ezt a történelmi tapasztalatokból jól tudjuk – nagyon nehéz lebontani. Ha létrehozunk egy szervezetet, létrehozunk új munkahelyeket (az előterjesztés közel 500 státust teremtene), ezeknek az állásoknak a létrehozása évekre bebetonozza a meglévő struktúrát, jelentősen csökkentve az átalakítás esélyeit.

Látni kell azt is, hogy a kormány előterjesztését ugyan alátámasztják szakmai érvek, de számosabbak a kormány elképzeléseivel vitatkozó szakmai indokok. A magyar hagyományok mellett az európai gyakorlat azt bizonyítja, hogy nagyon sok érv hozható az elkülönült közigazgatási bírósági szervezet mellett. (Ezt a megoldást követte az 1896. évi XXVI. törvény, de külön közigazgatási bíróságok vannak például Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban.)

Az előterjesztést megelőző szakmai viták elmaradása láthatóan hozzájárul ahhoz, hogy a kormány – miközben egy kérdés megoldását mind a magyar tradíciótól, mind az európai országok jelentős részének gyakorlatától eltérően kívánja rendezni – nem tud kellő számú és súlyú érvet felhozni előterjesztése mellett.

Javaslatok

Az ellenzéket gyakran éri az a vád, hogy csak bírálja a kormány tevékenységét, és nem nyújt megfelelő alternatívát a kormány javaslataival szemben. A közigazgatási bíráskodással kapcsolatos törvény vitájára ez a megállapítás semmiképpen sem áll (mint ahogyan nagyon sok más vitára sem). Ebben a vitában az SZDSZ nagyon határozott elképzeléseket terjesztett elő.

Az elkülönült közigazgatási bíróságokat például régiónként lehetne létrehozni, igazodva a köztársasági megbízottak hatásköréhez. Ennek a megoldásnak rendkívüli előnye, hogy míg a kormány elképzelése szerint valamennyi megyében lenne egy kijelölt bíróság, amelynek néhány tanácsa foglalkozna a közigazgatási döntések felülvizsgálatával, addig az SZDSZ által javasolt megoldás csak nyolc ilyen bíróságot és ezeknek egy másodfokú fórumát (például Közigazgatási Felsőbíróság névvel) állítaná fel. Ezzel el lehetne érni azt, hogy egy-egy ilyen bíróság nagyobb létszámmal működjön, ami egyrészt a betegség vagy szülés, vagy egyéb ok miatt hiányzó bírák helyettesítése szempontjából alapvető fontosságú, másrészt sokkal nagyobb fokú specializáció valósulhatna meg, ami az ilyen bíróságok által tárgyalt ügyek rendkívüli sokszínűsége és sokszor bonyolultsága miatt lehet nagyon fontos.

Ez a megoldás kevesebb költséggel szakszerűbb eljárásokat ígér, továbbá az a megoldás, amely mind az európai gyakorlattal, mind a magyar hagyományokkal összhangban van, a kérdés igazából az, hogy mi vezette a kormányt egy ettől a majdnem hogy magától értetődő megoldástól eltérő koncepciónak az előterjesztésére, ráadásul oly módon, hogy koncepciójának igazán indokát sem adta, az ellentétes – tehát az általunk javasolt – megoldást pedig a miniszter elintézte annyival, hogy megemlítette: „más országokban is jelentős vitát váltott ki ez a kérdés, és az is kétségtelen tény, hogy a magyar jogtörténeti előzmények egy külön közigazgatási bíróságot határoztak meg.” Azt már nem árulta el a miniszter, hogy arról a kérdésről, amiről „külföldön jelentős vita folyt”, itthon miért nem kívánnak a szakmai körök bevonásával akár csak egy kevéssé jelentős vitát folytatni.

Összefoglalva azt láthatjuk, hogy a közigazgatási bíróságról szóló törvényjavaslatban, mint cseppben a tenger, megjelenik a kormány jogalkotási gyakorlatának minden lényeges jellemzője. A szakmai vitákat megkerülő, a minimális szakmai megalapozásnál alig színvonalasabb előterjesztéseken keresztül rendezni évtizedekre kihatóan olyan kérdéseket, amelyek a lakosság széles körének alapvető jogait érintik. De ezt is csak a helyzet szorításában hajlandó megtenni (jelen esetben az Alkotmánybíróság kényszerétől vezetve).

Mostanában ünnepelte az Országgyűlés fennállásának első évfordulóját, még néhány nap, és a kormány is eléri megalakulásának egyéves évfordulóját. Az első évben hiába vártunk arra, hogy évek óta megváltoztatandó helyzetek, intézmények átalakítására átfogó koncepciók szülessenek. Mint ahogy a kormányzás számos területén, az igazságügyben sem látszanak a jövő elképzelésének még csak körvonalai sem…

• Belföld