Hack Péter

Nyomtatóbarát változat

A belügyminiszter és az MDF-es képviselők a törvény benyújtásával egyidejűleg tökéletesen megfeledkeztek korábbi nyilatkozataikról, amelyekkel az SZDSZ-es törvényjavaslatot támadták. Így Boross úr már nem emlékezik sem elődjének azon nyilatkozataira, amelyekkel a rendelkezésre álló adatok bizonytalanságaira hivatkozva utasítja el a kérdés rendezését, sem saját hasonló tartalmú nyilatkozataira. (Horváth Balázs a Magyar Nemzet 1990. szeptember 4-i számában például kijelentette azt is: „A titkosszolgálat munkája nem lehet üldözés tárgya. Sehol nem hozzák nyilvánosságra, kik ülnek például a lehallgatókészülékek mögött. Nekem személy szerint egyébként fizikai undorom van egy ilyen eljárástól. Nem akarom ismerni a listát.”) A Belügyminisztérium politikai államtitkára mind előző, mind mostani miniszterének korábbi álláspontjával ellentétesen azt fejtegette nyilatkozatában, hogy a hamisított kartonok minden további nélkül kiszűrhetők, így a rendelkezésre álló adatok hitelességével kapcsolatos aggályok nem megalapozottak.

Az MDF részéről Kónya Imre, Balás István és Szokolay Zoltán is úgy emlékszik, hogy az SZDSZ javaslatával szemben csak az volt a kifogás, hogy túl szűk körre terjed ki. Látszólag ők sem emlékeznek még saját nyilatkozataikra sem. Szokolay például elfelejti azt a megjegyzését, mely szerint az ellenzék a nemzetbiztonsági bizottságban nem tett mást, mint hogy a „szolgálat szétverésére törekedett”. Balás István még 1990 szeptemberében Szente Lászlónak, a 168 óra riporterének kérdéseire válaszolva kifejtette: „Ha csak erre szűkül le a kérdés, hogy a hivatalos operatív tisztek, volt politikai rendőrök esetén mi az állásfoglalás, akkor azt a kérdést kell föltenni, hogy egyáltalán van-e szükség a jövőben politikai rendőrségre, illetve egyáltalán ilyen operatív rendőri munkára. Ha az SZDSZ meggyőz minket arról, hogy egy állam fölépítésében abszolút nincs szükség – és hogy ebben Magyarország az egyedüli a világon –, akkor szó lehet a hivatásos állomány listájának a nyilvánosságra hozataláról.” Petronyák László MDF-es képviselő szeptemberi, Pesti Hírlapban adott nyilatkozatát – amelyben kifejtette, hogy ha az SZDSZ valóban nemzeti érdekeket képviselne, akkor visszavonná javaslatát – szintén a feledés jótékony homálya borítja.

Az MDF amnéziája és folytonos elhatárolódási kísérletei, valamint a sajtó kezdeti, bizonyos fokig értetlenkedő kommentárjai arra késztetnek, hogy megkíséreljünk választ adni három fontos kérdésre. Először: milyen különbségek vannak az SZDSZ és a kormány javaslata között? Másodszor milyen következményei lesznek a törvény elfogadásának? Az előző két kérdésre adott válaszok alapján meg kell vizsgálni, mi lehet a kormány valódi szándéka a törvény előterjesztésével?

Különbségek az SZDSZ és a kormány javaslata között

A kormány által beterjesztett javaslat és az SZDSZ elképzelései között számos – sok ponton alapvető koncepcionális – különbséget találhatunk. A koncepció különbözősége már a törvényjavaslatok preambulumainak összehasonlításából is kiviláglik. Míg az SZDSZ javaslata kettős célt tűz maga elé, az érintettek politikai-közéleti tevékenységének korlátozásával a közélet tisztaságának előmozdítását, valamint az esetleges visszaélések (zsarolások) megakadályozását. A kormány javaslatának preambulumából azt láthatjuk, hogy az csak az „államélet tisztaságának előmozdítását” tűzi ki célul. A megközelítési módok különbségét röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy míg az SZDSZ javaslata jövőbe néző, hiszen célja a jövőbeni visszaélések, zsarolások megakadályozása, addig a kormány visszamenőleg kíván erkölcsi ítéletet mondani a múltban kétes szerepet játszó – politikai múltjuk tisztaságában megkérdőjelezett – személyek felett.

Különbségek vannak a két javaslat által érintett személyi körben is. Ez a különbség mindenekelőtt az érintettek köre meghatározásának módjában rejlik. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez a kérdés az egész törvény legkritikusabb pontja. Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a személyi kör meghatározása bizonyos fokig önkényes legyen, ezért arra kell törekedni, hogy lehetőleg következetes, logikus és elfogadható legyen e személyi kör meghatározása. Az SZDSZ javaslata az egykori SZT-tiszteket és hálózati személyeket az olyan állások betöltésében akarja korlátozni, amelyek fokozott közbizalmat élveznek. Az adott állások „közbizalmat igénylő voltát” szerintünk nem utólagosan és önkényesen kell meghatározni, hanem abból kell kiindulni, hogy a jogalkotó akkor, amikor az adott állásra vonatkozó szabályokat megállapította, azáltal juttatta kifejezésre, hogy az állás betöltéséhez fokozott közbizalom fűződik, hogy az állás betöltőjét eskütételre kötelezte.

A kormány az egykori SZT-tiszteken és hálózati személyeken kívül a III/III-as csoportfőnökség hivatásos állományára, valamint az ÁVH hivatásos tisztjeire és az egykori karhatalmistákra is kiterjeszti a törvény hatályát. Ez a kiterjesztés a kormány által képviselt koncepcióból – az „erkölcsi tisztogatás” – igényéből fakad, és bár némi fenntartással, de elfogadható – mint azt a HVG május 18-i számában megjelent Körgyanú című cikk szerzője megjegyzi, az ÁVH-sok és karhatalmisták múltjának firtatása „talán inkábba történész kutatókra tartozna”.

Eltér a kormány által „összeférhetetlennek” tartott állások köre is. A kormány javaslata kiterjed az MNB alelnökeire és az ötven százalékot meghaladó állami tulajdonú bankok vezetőire; a felsőoktatási intézmények tanszékvezetőire és az ennél magasabb beosztású tisztségviselőkre; a rádió, a tévé, az MTI vezető állású dolgozóira, szerkesztőire; az ötvenezres példányszámot meghaladó lapok vezető munkatársaira; a legfőbb közjogi méltóságok által – pontosan meg nem határozott szempontok alapján – kijelölt állami vállalatok vezetőire. A javaslat logikája szerint ezeknek a személyeknek a politikai feddhetetlenségéhez fontos érdek fűződik. Miközben azonban betör olyan magántulajdoni szférába, mint a lapok munkatársainak köre, vagy olyan autonóm intézmények személyi ügyeibe, mint az egyetemek, kínosan vigyáz arra, hogy a hasonló elvek alapján szintén idevonható egyházi vezetők kimaradjanak a javaslatból. Az igazságszolgáltatásban szereplő hivatásos jogászok közül a megyei (fővárosi) bírósági tanácsvezető bírákra és ügyészekre kiterjeszti a törvény hatályát, míg a helyi bíróságok és ügyészségek vezetőiről, csakúgy mint az ügyvédekről nem tartalmaz rendelkezéseket.

A kormány javaslatának ebből a részéből az sejthető, hogy a javaslat készítői – vélhetően a szükséges adatok ismeretében – meglehetősen szubjektív szempontok alapján határozták meg az érintettek körét.

Jelentős különbség van a két javaslat által előírt eljárásokban is. Az SZDSZ automatizmust javasol, ahol a belügyminiszter felelős az adatok összegyűjtéséért és azért, hogy megállapítsa, hogy a nyilvántartásokban szereplők közül hányan töltenek be a törvény hatálya alá tartozó közbizalmat élvező állást. Ezt követően megnyílik a visszavonulás lehetősége. Aki visszavonul, annak adatai soha nem kerülhetnek nyilvánosságra, aki vitatja a tényeket, ezt a köztársasági elnök hivatalánál megteheti. Ezt követően, ha alapos kételyek merülnek fel az adatok hitelességével kapcsolatosan, a köztársasági elnök, a miniszterelnök és az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnöke eltekinthet az adott személy adatainak nyilvánosságra hozatalától. Természetesen senki nem akadályozhatja meg az érintettet abban, hogy adatainak nyilvánosságra hozatalát követően továbbra is betöltse hivatalát.

A kormány javaslata szerint a négy legfőbb közjogi méltóság (a köztársasági elnök, az Országgyűlés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke, a miniszterelnök) együttesen intézhet kérdést a belügyminiszterhez és az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökéhez, de míg az SZDSZ-javaslatnál a törvény hatályba léptét követően nagyon rövid időn belül elkészül a lista arról, hogy kik azok a személyek, akik a jövőben közbizalmat élvező állásokat nem tölthetnek be anélkül, hogy kockáztatnák múltjuk nyilvánosságra kerülését, addig a kormány javaslata ilyen lezárt lista elkészítését nem írja elő. Így aztán nem is rendelkezhet arról, hogy ez a lista – vagyis az egész eljárást megalapozó információk – három különböző közjogi méltósághoz kerüljenek. Ennek alapján nem teljesen világos, hogy a kormány szerint miként dönt úgy valamelyik elnök, hogy kérdést tegyen fel egy meghatározott személlyel kapcsolatban, ha a kérdés feltételére alapot adó összes információ annál van, akit kérdezni kell, vagyis a belügyminiszternél.

A belügyminiszter válasza után a négy legfőbb közjogi méltóság ismét csak együttesen dönthet arról, hogy felszólítják-e az érintettet a lemondásra vagy sem. Ha felszólítják, és nem mond le, újabb együttesen meghozott határozat szükséges ahhoz, hogy az adott személy adatait nyilvánosságra hozzák. Tehát az automatizmus helyett minden személy esetében háromszor kell egyhangúlag döntést hozni.

A törvény végrehajtása a gyakorlatban

A két javaslat közötti különbségek áttekintéséből látható, hogy a törvény elfogadása esetén annak gyakorlati végrehajtása meglehetősen bonyolultnak ígérkezik, hiszen először a négy legfőbb közjogi méltóság egyike elhatározza, hogy egy meghatározott személy politikai múltjának tisztaságát megvizsgáltatja. Ezt követően meggyőzi társait arról, hogy kérdést kell intézniük a belügyminiszterhez. Tegyük fel, hogy a válasz pozitív, és az érintett múltjában találnak valami „foltot”. A négy közjogi méltóság valamelyike ezt követően is fontosnak tartja az ügyet, és megkísérli rábeszélni a többieket arra, hogy szólítsák fel lemondásra az érintettet. Ha mindez megtörténik, de a felszólított nem tesz eleget a felszólításnak, és nem mond le, a folyamat újra elkezdődik. Tehát a javaslat megtesz mindent, ami jogilag megtehető, annak érdekében, hogy a törvényt – elfogadása esetén – ne lehessen végrehajtani.

A másik lehetőség, hogy miután a négy arra jogosult közül az egyik indítványozza a kérdés feltételét, egy másik közjogi méltóság ezt valamilyen oknál fogva ellenzi. Feltételezhetően ilyenkor egy olyan politikai alkudozás kezdődik, amelynek szempontjai gyakorlatilag megismerhetetlenek a kívülálló számára. Tehát sem azt nem fogja tudni senki, hogy miért tesznek fel valakivel kapcsolatban kérdést, sem azt, hogy másokkal kapcsolatban miért nem tesznek fel kérdést.

Ennek alapján a törvény gyakorlati következménye legfeljebb annyi lehet, hogy a törvény által potenciálisan érintett több ezer személy közül legfeljebb egy vagy két esetben sikerül az egész eljárást végigvinni. Az a személy, akinek adatait ily módon nyilvánosságra hozzák, joggal hivatkozhat arra, hogy nálánál sokkal súlyosabb „bűnöket elkövetők”, akik sokkal fontosabb állásokat töltenek be, minden további következmény nélkül megtarthatják pozíciójukat, míg őt mintegy nyilvánosan meghurcolják.

Az is nyilvánvaló, hogy a közvélemény előbb vagy utóbb felismeri annak visszásságát, hogy egy „erkölcsi tisztogatásnak” nevezett akciónak tulajdonképpen semmi morális alapja sincsen, hiszen a nyilvánosság elől teljesen elrejtett indokok alapján kerül sor egyesek megvizsgálására, míg mások ugyanennyire homályos indokok alapján kimaradnak az „átvilágításból”. Tehát a törvény nem is tesz kísérletet a törvény előtti egyenlőség vagy az egyenlő elbírálás elvének érvényesítésére.

A kormány javaslata tehát látszólag tágítja az érintett személyek körét, de valójában az eljárás eddig vázolt szabályozása révén lényegesen szűkíti azt, mivel a kiszámítható döntéseket politikai alkukkal helyettesíti.

Mi lehet a valódi cél?

Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy ha a kormány végiggondolta javaslatának gyakorlati következményeit, akkor valódi célja nyilván nem lehet az, amit a javaslat indokolásában ír. Valami más rejtett cél lebeghetett a javaslat készítői előtt. A tervezet által érintett személyi körnek az SZDSZ javaslatához képest történő kibővülése elsősorban olyan területeket érint, amelyek a központi hatalom alól kivont, bizonyos értelemben autonóm területek (sajtó, egyetemek, gazdasági szféra). Ezeknek a területeknek a kontroll alatt tartására jó lehetőséget jelent a törvény elfogadása, hiszen vélhetően sok érintett mentette át magát, akiknek az új hatalom iránti lojalitását a törvény által javasolt megoldás kétségkívül jócskán elősegítheti.

Célja lehet még az előterjesztőknek az is, hogy olyan látszatot keltsenek, mintha a múlt rendezése érdekében történt volna valami érdemleges (lásd Kónya nyilatkozatát, amely a javaslat gyökereit a Justitia tervben véli felfedezni), miközben valójában nem fog történni semmi. Ebben az esetben még mindig van arra lehetőség, hogy ezért a köztársaság elnökét lehessen hibáztatni, mondván, ő akadályozta meg, hogy bárkivel szemben eljárjanak (ehhez egyébként nem kell más, csupán jól megválasztani az első tíz megvizsgálandó személyt).

Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy míg az SZDSZ javaslata a közélet megtisztítását elsősorban azon az alapon célozza, hogy a közélet mai szereplői közül a fontosabb személyek a jövőben ne legyenek zsarolhatók, addig a kormány javaslata a zsarolhatóság lehetőségét egyáltalában nem csökkenti, sőt…

• Belföld