Salamon Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Mi is a hit lényege? Hogy valamit, amiben hiszünk, racionális megfontolás nélkül, észérvek tudatos vagy öntudatlan kikapcsolásával, eleve igaznak, létezőnek, helyesnek tekintünk.

Ebben áll – tudatosan vagy öntudatlanul – a világkiállítás szervezőinek (papjainak) alapvető felismerése vagy megérzése. A világkiállításhoz nincs szükség ismeretre, az ismeret helyett elegendő, ha az emberek egy része hisz benne. És nemcsak elegendő a hit a világkiállításban, hanem kívánatosabb is, mint a tudás. A tudnivágyó ember szükségképpen kételkedő, a kétely a nem-hit forrása lehet.

Természetes, hogy a hívők mellett szükség van a nem-hívőkre is, ellenpontként, ellenségképként, legyőzendő vesztes kisebbségkent. A világkiállítás papjai ezért szívesen vitatkoznak, szívesen győzik le hitükkel a nem-hívőt, hiszen a nem-hívő mindig törvényszerűen hátrányban van a hívővel szemben: az egyiknek ott van a hite, van tehát valamije, ami pozitív; de a nem-hívőnek nincs semmije, szükségképpen tagad valamit, tehát alapállása negatív.

Következik ebből, hogy az információkat, amennyiben lennének, vissza kell tartani a világkiállításról, mert ez megteremti egyrészt a hívőket, másrészt pedig a kételkedő nem-hívőket, márpedig a hithez mindkettőre szükség van.

Csodaváró társadalom

Vegyünk egy társadalmat, amely már mindenből és sajnos mindennek az ellenkezőjéből is kiábrándult, amely sorvad és pusztul, s amelyben nincs már aki utat mutasson, vagy ha lenne is, ki hisz neki? Ez a csodaváró társadalom, a mindenben kételkedő és legkönnyebben hívő, kijátszható és becsapható. Ez az a társadalom, amelyet hitekkel lehet látszatéletben tartani, olyan hitekkel, mint az eocénprogram, a bős–nagymarosi vízlépcső, vagy mint a világkiállítás. Hinni könnyebb, mint végiggondolni, mi is az a csoda, amelyet várunk, hinni könnyebb, mint felismerni, hogy ez a remény nem remény, ez a csoda nem csoda, és tudatosan mást keresni. Hinni merészebbnek látszik, mint végiggondolni, hogy éppen ez a hit a negatív, mert tárgya annyiban Különbözik Istentől, hogy Isten megismerhetetlen hit nélkül, a világkiállításban pedig nem hihet az, aki megismerte és a valósággal egybevetette azt a csekély elképzelést, ami mögötte van. És gyávaságnak látszik a hitetlenség a világkiállításban, jóllehet nem gyáva – ha nem is szükségképpen bátor az –, aki valamit végig mert gondolni. (Nem állom meg, hogy le ne írjam azt a történetet, amikor a világkiállítás Budapesten való megrendezése 1990 decemberében veszélyben forogni látszott, a világkiállítás papjai elővarázsolták a tartalék helyszínt: az eocénprogram helyszínét, ahol pár milliárdért mar évekkel ezelőtt megtörtént a terület előkészítése, csak egy dolog hiányzott – a szén. Akkor ez volt az aktuális csoda, akkor azokat leckéztették, akik az eocénprogramban nem hittek. Az új papok szerint az eocénprogram helyszínére – Bicske környéke – kell [hogyan, miből, mennyiért, miért, kit érdekel?] vezetni egy gyorsforgalmi utat Ferihegyről, és máris megvan a helyszín, ha Budapest vonakodik.

Amikor ezt a „tervet” meghallottam, támadt egy pokoli ötletem: helyes, legyen a meg nem valósult eocénprogram helyszíne a meg nem valósuló világkiállítás helyszínével azonos, és akkor már vezessék oda a Dunát is, és építsenek ott vízlépcsőt, hadd legyen együtt a három nagy blöff, melyet az országgal az utóbbi években megetetni kívántak.)

Libenter credunt homines, quod volunt – szívesen elhiszik az emberek, amit hinni akarnak. Mit várnak a csodavárók a világkiállítástól? A kisvállalkozó, hogy nagyvállalkozó lesz, a nagyvállalkozó, hogy megrendelése lesz, a munkanélküli, hogy munkája és családjának megélhetése lesz, a zötyögő autóutakon autózó, hogy jó útja lesz, az Ibusz-szobáztató, hogy vendége lesz; nem folytatom, mindenki, mindent vár, vár szándékos hittel, azzal a borzadállyal, hogy ha már ebben sem, akkor tényleg miben hihet. A világkiállítás papjai azt terjesztik, hogy a világkiállítás mindenkinek jó, hogy ezzel és ezáltal valósulhatnak meg azok a fejlesztések (és csak ezzel és csak ezáltal), amelyek egyébként nélkülözhetetlenek. Hogy ez marhaság, hogy például az infrastruktúra fejlesztése közvetlen célként; álcél és álhit nélkül is kitűzhető, ugyan ki törődik ezzel? Ha tagadod a világkiállítás-hitet, kiátkoznak, ahogy egy tavaly novemberi tanácskozáson mondta egyik országos érdekképviseleti szervezetünk egyik vezetője, ne merjen az utcára menni (!) a Fővárosi Közgyűlés azon tagja, aki a világkiállítás ellen szavazott.

Hangulatkövető iroda

Papjai persze minden hitnek, így a világkiállítás-hitnek is vannak. A kormánybiztos vezette Világkiállítási Programiroda, melyet megítélésem szerint nem azért állítottak fel, hogy a világkiállítást megszervezze, hanem hogy realitásait vizsgálja és erről a kormányt tájékoztassa, a világkiállítás-hit papjául szegődött, de papjai lettek az éhes, ugrásra kész külföldi kistőkések, az eladhatatlan terméket gyártó vállalkozók, a külföldre nem szerződtetett művészek egy része. Hinni a világkiállításban könnyebb, mint unalmas gazdaságossági és modellezési vizsgálatokat végezni, itt rabolni könnyebb, mint külföldön, eladható terméket is nehezebb előállítani, mint az várni, hogy a konjunktúrában az eladhatatlant is megveszik. Mit mond a valódi tőkés? A programiroda rendezésében tartott egyik szimpóziumra egy ilyen is ellátogatott. Beszélgetésünk során kérdeztem tőle, miért csak a világkiállítás megrendezése esetén fektet be itt. Válasza egy csodálkozó pillantás volt, majd a következőket mondta: „Uram, engem nem érdekel, hogy világkiállításra készítik-e vagy sem, engem az érdekel, hogy Önök mit kívánnak megrendelni tőlem, és az számomra rentábilis-e.” Tőkésem magát kishalnak mondta, igaz is, prospektusa szerint csak utat, hidat, csatornát, színházat, irodaházakat és lakóépületeket épít.

Végezetül a csoda, a modern csoda, mely nélkül nem lehet meg a világkiállítás-hit, a huszadik század utolsó évtizedének elektromos számítógéppel előállított csodája: a világkiállítást beharangozó, agyunkba belegyömöszölő tévéműsorok végén látható csoda, tehetséges reklámszakember munkája. A képernyőn kirajzolódik a Duna, benne a Csepel-sziget csúcsa, egyik oldalán Lágymányos, másik oldalán a MÁV-terület, majd villogni kezd az egész, és épületek épülnek fel maguktól, és fényük és gömbölyű, és szögletes és csodálatos az egész, hát ha magától ez így felépül, ha a kisujjunkat sem kell megmozdítani, és ez létrejön, ki az az elvetemült, aki ezt a hitet tagadni merészeli?

• Belföld