[1]
Vitathatatlan, hogy egy kormányzó pártnak, különösen, ha egy koalíció részese, több „alkalma” van arra, hogy elképzelései megváltoztatására kényszerüljön, mint egy ellenzéki pártnak. Az azonban mégiscsak árulkodó, hogy a koalíció messze legerősebb pártja, az MDF tagadta meg vagy kényszerült feladni legtöbbször saját, eredeti álláspontját. Ez nemcsak a kormányzás hitelét teszi kétségessé, de nem tesz jót az „erőskezű kormány” széles körben terjesztett mítoszának sem. Érdemes számba venni, miben volt erős az MDF, és miben engedett vagy váltott a „nyugodt erő” kormányzásának röpke egy éve alatt.
A gazdaság és a tulajdonviszonyok
Az MDF választási programja majd a kormányprogram is, olykor egymásnak ellentmondó, de határozott ígéreteket tartalmazott a gazdasági rendszerváltás következetes megvalósítására. Elkötelezték magukat a gazdaság élénkítésére, az infláció visszaszorítása, a költségvetés reformja, a csődeljárások megindítása és az ellenőrzött, de felgyorsított privatizáció mellett. Azóta a kormány energiáiból arra tellett, hogy erősítse az állam pozícióit a gazdaság intézményrendszerében. Elképzelésüknek megfelelően a parlament felügyelete alól kormányhatáskörbe vonták az Állami Vagyonügynökséget, a megbízhatatlannak tartott vezetőket leváltották. A vállalati tanácsok kikényszerített újraválasztásával letudni vélték a gazdasági rendszerváltást, a vállalati kormánybiztosok kinevezésével pedig a dereguláció helyett növekedett a vállalatok feletti állami ellenőrzés. A fejlemények azonban az effajta recentralizáció iránt szkeptikus elemzőket igazolták. Az állami vállalatok privatizációja akadozik, a veszteséges vállalatok töredékénél kezdeményeztek csődeljárást, nem enyhült a vállalati sorbanállás. Ezzel veszni látszik a remény, hogy az új, szabadon választott kormány majd szabadulni tud a vállalati lobby-érdekektől. A monopóliumok felszámolása elmaradt, így az állami támogatások megvonása jórészt csak az árak növekedésében jut kifejezésre. Hasonló tünetek figyelhetők meg a költségvetés kapcsán. Az idő szorításában és szakértők hiányában a költségvetés alapvetően a korábbi évek logikája szerint készült el. A gazdasági pozíciók megszervezésével és a centralizálással a kormány foglyul ejtette önmagát.
Elmaradt a beígért privatizáció az MDF szívügyének vallott kereskedelmi és szolgáltató szférában is. A keresztülvitt előprivatizáció bevallottan nem a tulajdont, csak a bérleti jogot „privatizálta”.
Ezzel szemben a mezőgazdaságban az MDF szinte maradéktalanul magáévá tette a Kisgazdapárt reprivatizációs programját, noha azt mindvégig következetesen ellenezte, sőt az Alkotmánybíróság véleményét kikérve az utolsó pillanatig megpróbálta azt ellehetetleníteni.
A jelenlegi gazdasági válságot „sportszerűtlen” lenne a kormány számlájára írni, de a fentiek alapján gyanítható, hogy a mostaninál hatékonyabb válságkezelés is lehetséges lenne.
Az MDF és az önkormányzatok
Tanulságos az MDF önkormányzatokkal kapcsolatos elgondolásainak rövid története. Programjukban, más akkori ellenzéki pártokhoz hasonlóan hitet tettek a központi hatalomtól független, autonóm, erős önkormányzatok mellett. Hangsúlyos eleme volt elképzeléseiknek, hogy kerüljön a helyi közösségek, önkormányzatok kezébe az állami vagyon jelentős része (a tagosított birtokok és közbirtokok, ingatlanok és közüzemi vállalatok, az állami adók meghatározott hányada, valamint a helyi adók is). Ez az elgondolás, valamilyen harmadik utas, népi filozófiából kiindulva, nagyon hasonlított az SZDSZ néhány szakértőjének kezdeti felfogásához, amelynek persze más volt a logikája. Ők ’89 tavaszán úgy látták, hogy az önkormányzati tulajdon kiszélesítésével felgyorsítható az állami vagyon privatizációja. Később az SZDSZ áprilisi programjában, illetve a választási programban ez az álláspont annyiban módosult, hogy a tulajdonoknak csak egy szűkebb köre kerüljön az önkormányzatokhoz, mert a parttalan közösségi tulajdonlás éppúgy gátolhatja a gazdasági átalakulást, mint az állami.
Az MDF elgondolása azonban már kezdetben is tartalmazott centralizációs elemeket, amelyek a kormányprogramban testet is öltöttek. Ilyen elem volt az önkormányzati megye koncepciója, majd a főispáni, illetve később a köztársasági megbízotti intézmény bevezetése.
Kormányra kerülése után az MDF nem sietett megvalósítani az önkormányzati tulajdonnal kapcsolatos üdvös elképzeléseit. Az önkormányzati törvény úgy született meg (ez még kétharmados törvény volt), hogy egy későbbi, már felesnek minősülő törvényre hagyta az önkormányzatok vagyonával és gazdálkodásával kapcsolatos szabályozást. Az ellenzék már ekkor élt a gyanúperrel, hogy a kormány nem akarja a helyhatósági választások előtt az önkormányzatok kezére juttatni a vagyont, nem lévén biztos abban, hogy azok számára kedvező eredményt hoznak. Sajátosan alakult már az önkormányzati törvény vitája is. A kormány egyrészt sürgette a törvény elfogadását, úgy gondolva, hogy minél előbb tartják meg a választásokat, annál nagyobb az esélyük a sikerre, ugyanakkor obstrukcióval, a rendszerváltás hátráltatásával vádolta az ellenzéket, amikor az hiányolta az önkormányzatok működésének anyagi feltételeit garantáló törvényeket. Ezek a törvények azóta sem születtek meg. A kormány nemrég terjesztette be erre vonatkozó javaslatait, amelyek durván kisemmiznék az önkormányzatokat (lásd Beszélő, 1991. 19. és 20. sz.), és amelyek gyökeresen ellentmondanak az MDF korábban meghirdetett elveinek. Az MDF ezzel a törvénnyel akarja büntetni a jórészt ellenzéki önkormányzatokat és ezzel együtt a nem rá szavazó többséget? Vagy ez csak a kormányzat egyre kiteljesedő centralizációs reflexe?
Nem jelentéktelen része az önkormányzatoktól elveendő ingatlanoknak a hajdani egyházi tulajdon (oktatási és egészségügyi intézmények stb.). A volt egyházi ingatlanok visszaadása eredetileg egyik koalíciós párt programjában sem szerepelt kifejezetten. A kormányprogramban is csak az a homályos megállapítás található, miszerint teljesen helyre kell állítani az egyházak működőképességét. Ezzel kapcsolatban érdemes a kormányprogram tavaly nyári vitájából idézni Németh Zsolt fideszes képviselőt, aki szándékolt naivitással azt mondta: „Talán az sem fontos, hogy az irányzatokban benne foglaltatik a ’47-es tulajdonviszonyok visszaállítása, s a Bibó Szakkollégiumnak félnie kell-e, hogy esetleg nem tud megállapodni az épületre igényt tartó apácákkal.” Ma már nyugodtan mondhatjuk: kell félnie.
Ezzel a törvénnyel az MDF a kisgazdák számlájának kiegyenlítése után a KDNP hűségét igyekszik jutalmazni, akik szintén a kormányprogram vitájában már felemlegették az egyházak kárpótlási igényét. Ebben az esetben sem volt túl fontos, hogy néhány héttel ezelőtt, a kárpótlási törvény elfogadása után Antall miniszterelnök kijelentette, hogy további reprivatizációnak helye nincs. Hosszasan lehetne még sorolni az MDF irányváltásait (1989-es programadó országos gyűlésükön például gazdasági szakértőiknek csak elenyésző része támogatta a világkiállítást.) Összefoglalásul csak annyit: benyomásom szerint a kormány és annak vitathatatlanul vezető ereje, az MDF feltűnő erőt mutatott centralizációs törekvéseiben és káderpolitikájában (sajtó- és tévébotrányok, pozíciók az ipari és bankszférában, botrányos személycserék a kultúrában, önkormányzati jogok megnyirbálása, a parlamenti ellenzék negligálása, a köztársasági elnök háttérbe szorítása stb.). Azonban ezek mind a könnyebb ellenállás irányába mutatnak. Ezzel szemben feltűnően gyengének bizonyult koalíciós partnerei igényeinek korlátozásában, a következetes gazdaságpolitika megvalósításában. Tagadhatatlan, hogy komoly hatalmat összpontosított a „nyugodt erő”, de azért nem indokolatlan a kétely: vajon ez nem inkább a gyengeség jele? Igazán és úgy erőskezű ez a kormány, ahogy azt ígérte? Vagy ez a „nyugodt erőtlenség” kormánya – kicsit túl sok hatalommal.
- Belföld [8]