Mindenkinek az a porfészek a világ közepe, ahol lakik. Kész természeti csoda. Körben a Budai-hegyek, a normafai ősbükkös, valódi erdő-mező, nem park, mint a párizsi Bois de Boulogne vagy a berlini Dahlem, tíz perc kivillamosozni. Európában egyedülálló. A Duna, a Margitsziget, a gyógyforrások és termálgejzírek. Ebből a természeti áldásból lehetne „filozófiát” csinálni – ha nem burkolná be az egész tüneményt szürkéslila szmog.
Mérgek és indulatok
Mint ismeretes, Budapesten a légszennyezés, a levegő ólom, szén-monoxid-, kén-dioxid- stb. tartalma többszörösen meghaladja a megengedett mértéket. Hallgatjuk a televízióban és a rádióban, olvassuk az újságokban a riasztó adatokat, kicsit sóhajtozunk, jaj de szörnyű, szagoljuk az utcán a fejfájást okozó, torokkaparó, szemet könnyeztető bűzt, amelynek okozója nagyrészt az autóforgalom. De reggel csak autóba száll, aki teheti, ki közömbösen, ki lelkiismeret-furdalással, csakhogy mielőbb keresztülvágjon a benzingőzben fuldokló városon.
A világkiállítás milliós nézőseregének közlekedése mindenképpen megoldandó feladat. Ez a város nem bír el még több autót. A külföldiekét nyilván ki kellene tiltani a városból, számukra városszéli hatalmas parkolókat kellene építeni, és közlekedésükről más módon gondoskodni, mint ahogy Bécs is ezt tervezi a világkiállítás idejére. Mi volna, ha ebből a részletkérdésnek tűnő problémának a továbbgondolásából születne maga az üzenet. Nem volna-e udvariasabb, ha saját autóinkat is kitiltanánk? Nem volna-e itt a soha vissza nem térő alkalom arra, hogy a közvéleménnyel elfogadtassunk egy mindenképpen szükséges, de egyébként valószínűleg felháborodást keltő adminisztratív intézkedést? Ily módon nem két, de három legyet ütnénk egy csapásra: mentenénk a bőrünk, nyernénk egy várost, és nyernénk egy gondolatot, hogy mit állítsunk ki. Egy autómentes metropolisz, amely az alternatív közlekedési megoldások színpadává válna, valóban hidat verne a jövőbe, és az egész világ érdeklődésére bízvást számot tarthatna.
Gyalogos blokád?
Elgondolásunk a következő: a világkiállítás idejére Budapest egy részén szűnjön meg, más részén jelentősen csökkenjen a hagyományos személy- és teherautó-forgalom. Szakemberek tervei alapján közlekedési zónákat kellene kialakítani: a tágan értelmezett Belvárosból – mondjuk a Duna–Nagykörút határolta területről teljes egészében ki kellene tiltani a személyautókat. Máshol pedig sebességkorlátozással, utcák egyirányúsításával és minden egyéb, több nyugati városban már kipróbált módszerrel akadályozni, és ezzel amennyire csak lehet, csökkenteni az autóforgalmat.
Ezzel párhuzamosan szükséges lenne kiépíteni a legújabb környezetkímélő technikákkal ellátott villamos- és buszhálózatot.
A XIX. század végi világkiállítások az ipari forradalom futurista optimizmusának jegyében zajlottak, a XX. század és egyben a második évezred vége a megőrző, „puhatechnikáé”. A gigantomán építkezés hívei száz évvel vannak lemaradva. A világon legfeljebb a telekspekulánsokat érdekelné egy poszt- és ultramodern pavilonkerület.
Az autómentes Budapest új, alternatív közlekedési megoldások kísérleti terepe lehetne. A világkiállításon való részvétel elképzelhetően érdekelné a környezetkímélő járműveket előállító, azokkal érvényesülni kívánó cégeket, akik számára a jelenlét kiváló alkalmat nyújtana a bemutatkozásra és hírverésre. A kiemelt városrészek járművei: villamos, busz, teherautó, taxi, hajó, lanovka, bicikli – kiállítási tárgyak volnának.
Nosztalgikus „légkör”
A vadonatúj technológia mellett megférne a legrégebbi. Legyen Budapest a járművek bolondos angolparkja. Hangtalan, tiszta villamosok, katalizátoros buszok és teherautók, elektromos taxik, a jövő még ismeretlen csodabogarai és a századforduló muzeális földalatti és villamos kocsijai haladnának egymás mellett. A járda melletti, esetleg zöld sövénnyel – kijelölt útvonalon haladnának biciklik, triciklik, tandemek, talicskák. A lejtősre kiegyenlített járdasarkokon simán gurulnának a görkorcsolyázók, babakocsisok és tolókocsisok. Használjuk ki a Dunát, mint vízi utat. Kuka, Hapci és társai sűrű, a szárazföldi tömegközlekedésbe integrált járatai, révek, kompok, motorcsónakok, kajakok, kenuk, tutajok szelnék a vizet. Az úgynevezett „nemzeti pavilonok” – hajók, uszályok – Bécs és Budapest között forgolódnának, alkalmanként összegyűlnének egyik vagy másik városban.
A kettes villamos vonalának korszerűsítésével, a régi nyomán, árkádsor épülhet az alsó rakpartra. Sétány teraszos kisvendéglőkkel, kocsmákkal, hajó- és csónakkikötőkkel, a Szabadság híd és a Közraktár között; esetleg piaccal. Olcsó kínai, török, orosz vendéglők és cseh sörözők éjszakai nyüzsgése itt senkit sem zavarna. Szárnyakat kaphatnának a feltalálók, a tervezők, az építészek, a vállalkozók és a nem vállalkozók. Mindenki, aki itt lakik, a világkiállítás résztvevője lenne. Ha nem fulladunk meg, ha vége a szén-monoxid okozta depressziónak, érdemes újat építeni, szépíteni a régit, kisöpörni a lépcsőházakat, kihajítani a tavalyi törmeléket az udvarból, kidíszíteni a portálokat; fákat, virágokat ültetni a ház elé, ahogy az a falvakban is szokás, azért, hogy szép legyen. Kibontakozhatna az a páratlan helyi kultúra és ízlés, amely magát a sajátos budapesti eklektikát is megformálta; és amelynek élő, buja, rikító kertészeti és díszítő művészete budai kertekben és hetedik kerületi udvarokban eldugva még ma is fellelhető.
Janesch Péter – építész
Lakner Judit – történész
Sándor Gábor – orvos
- Belföld [8]