Skip to main content

A Város, avagy lesz-e közép-európai talk show

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Minden világkiállítás a Földi Paradicsom makettje. Javaink csábító felsorakoztatása, az értékek kirakatba helyezése. Az emberiség – így szólnak a reklámszlogenek – időről időre összegyűjti legfontosabbnak ítélt Nagy Témáit, egy halomba hordja ezen eszmék tárgyi hordozóit. A Párhuzam akciók járják be a világot, időről időre máshol kezdik az emberek fejüket törni, hogy mit is mondhatnának egy ünnepen, amelyen nincs mit mondaniuk.

Azonban a világkiállítások mégis élnek: hiszen ezek végső soron mitikus események ugyan, de józan megfontoláson alapulnak. Hiszen elsősorban a fogyasztás internacionális fesztiváljáról van szó, show business-ről, amelyre nekünk is tekintettel kell lennünk, amikor arról beszélünk, hogy mit tegyünk Budapesten, Budapesttel. Hiszen egyáltalán, valamiféle kis üzletet csak akkor remélhetünk, ha a show hírére elindul a nyugati népvándorlás Keletre, s nemcsak attól kell tartanunk, hogy az éhes keletiek e tájon át gázolnak Nyugatra.

A show business következményei szinte elháríthatatlanok. Ha lesz világkiállítás, akkor felépül itt valamiféle Disneyland, Legoland, ezek a „parkok” a posztmodern esztétika kedvelt témái, a hiperrealitás mintapéldái.

Mindössze annyi – de ez nem csekély – a kérdés, hogy a város egyetlen apró részét élteti-e majd a Disneyland, azaz létrejön-e egy újabb gazdag törzs, ezúttal nem a rózsadombiaké, hanem a dél-lágymányosiaké, ebben a hatalmas szociális ellentétektől tagolt városban.

A VII. kerületben az emberek várható élettartama nem éri el a magyar átlagot sem, a II.-ban viszont mintegy a napnyugatiak életkorát élik meg. Az, hogy mindez felháborító vagy sem, persze csupán nézőpont kérdése. Giuseppe Sacco például azt javasolja, hogy váltsunk értelmezési keretet, s tekintsük a várost, mint a folyamatos polgárháború, a törzsi villongások színterét. Ebben az esetben mindaz, ami a modernizáció tapasztalata szerint válság: egyszerűen normál állapottá válik, immár nem kell küzdenünk, s ami van, azt örömmel üdvözölhetjük. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a modernizáció bizonyos józan kommunikációs tapasztalatairól nem lehet lemondanunk, s nem tekintjük természetesnek, a magyar demográfus szép szavával élve: a halál előtti egyenlőtlenséget.

Ki lesz a törzsfőnök?

Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert nem hiszem, hogy különösebb vita lenne lefolytatható abban a kérdésben, hogy a világkiállítást illetően elsősorban senki másnak nem lehet szava, mint a főváros egészének, hiszen mégsem Bejrútot építjük itt fel, az egész régiók közti viszonyban nem a fegyverek kommunikációja a forma, hanem remélem, a józan ész. Ha, ad absurdum (s ezt azonnal egy kérdőjellel látnám el, hátha nem is olyan nagyon az) a VII. kerületi cigányokat senki ez ügyben meg nem kérdezi: akkor a város bármit is mondjunk, nem város többé, ellenben törzsek villongásának majd háborújának színtere. A kormánybiztos, ha kell egyáltalán, nem a telekspekuláció lovagja: hanem Budapest ügyvédje kell hogy legyen, különben a világkiállításra a „pesti” jelző roppant gazdagsággal bírók szűk csoportját, illetve rémületes szegények egymást is alig ismerő tömegeit jelenti.

Tudjuk, hogy így fejezzem ki magam: a „legutóbbi alkalommal” a város mintegy a magyarság ünnepét üli meg, a milleniumi kiállítás végigtekintett történelmünkön. Mindez – talán nem túlzás ezt mondanom – már akkor is részben inadekvát volt, hiszen Budapest akkor sem egy nemzetállam fővárosa volt, ellenben a monarchia „második városa”, egy olyan birodalomé, amelyben népek és nemzetek, kisebbségek és többségek kívántak egymás mellett élni, nem csekély feszültségben. A monarchia ugyan mára békeidőnek tűnik, a századvég Pestje a város nagy korszaka lett, de azért azok az évek sem a Földi Paradicsom évei voltak, kiváltképp ha valaki szlovákul, románul, horvátul beszélt.

S most, amikor új vállalkozásba fogunk, s én azt javaslom, hogy a kiállítás legyen maga Budapest Közép-Európában, akkor nem véletlen fordultam először e múlt felé. Hiszen nem mást mondok, mint azt, hogy állítsuk magát a várost, ahol élünk – s ekkor meg kell mondanom, hogy Budapest minek a metaforája.

Történelmi lét

Itt nem elkülönülten és elegáns kertek mélyén élnek a polgárok, hanem magában a történelemben, amely e tájon nem volt mindig oly különösen szerencsés, mint most lehet. Ez a város abban a nagyobb térben áll, ahol az okozza a legtöbb fájdalmat, hogy az itt élők újra és újra háborús viszonyban állnak egymással, békétlenek egymással, a különböző nyelveken beszélők így vagy úgy megkülönböztetést szenvednek el, jogaikat kétségbe vonják. S hadd mondjam ki, talán egy mélyebb lélegzetvétellel: a nemzetállam eszméje és kísérlete mára halott. Halott kell hogy legyen, és nincs Európában még egy nép, amely olyannyira érdekelt lenne e halálban, mint mi magyarok, hiszen e szellem halála, e metafora kihűlése lehet az egyetlen esély arra, hogy a polgárok szerte e térben és tájakon végre élhessenek. A nemzetállam halott, és én azt mondom – ez az én magányos párhuzamakcióm végeredménye – legyen e kiállítás, a mi világkiállításunk, annak ünnepélyes temetése.

E kiállítással zárjuk le a történelem egy korszakát, itt érjenek véget a történelem e történetei. Nem a magyarság ezredévét ünnepelni, hanem a történelem nemzetállami korszaka utáni együttélés reményét ajánlani.

Azaz. Legyen ez a kiállítás nem pusztán Bécsé és Budapesté, ne kezdjünk bele ismét a dualizmus kísérteties felelevenítésébe. Legyen Budapest a közép-európaiaké. Legyen ez a tárlat egyúttal a románoké, cseheké, szlovákoké, horvátoké, szerbeké, Nyugat-Ukrajna lakóié. Ne csak a „sógorral” szövetkezzünk, lépjünk szövetségre mindazokkal, akik még itt élnek.

A határok virtuálissá tételének szimbolikus időpontja lehetne e világkiállítás, s ne felejtsük el, hogy mindentől függetlenül ez lehetne a határainkon kívül élő magyarok egyetlen esélye a méltóságteljes életre, a polgári jogaik csorbítatlan gyakorlására.

Kimondjuk: célunk az, hogy a határok e tájon sem számítanak – ez belépőjegy lehet Európába, ahova vagy együtt jutunk mi itt mind, vagy együtt hullunk ki abból, visszatérve Bejrúthoz, a valódi polgárháborúk, immár tényleges kora-középkori háborúinak mintájához. Én úgy vélem, hogy amit állítok, nem pusztán idealizmus. A nagyvonalú szimbolikus gesztusok jelentősegét én mérhetetlenül fontosnak tartom, akár a magánéletben, akár a politikában. A világkiállítás a történelemben összezárt és oly sokszor gyűlölködő népek, kisebbségek és többségek új szerződésének színtere.

Akárkik jönnének Nyugatról ide, ha az „érintett felek”, a szomszédos népek nem pusztán vásárolni jöhetnének ide, szívükben nyilván némi irigységgel, hanem otthon erezhetnék itt magukat, akkor talán könnyebben tűrnék el, hogy a magyarok otthon kívánják magukat érezni Marosvásárhelyen és Pozsonyban. Ha egyértelműen és immár félreérthetetlenül a tudtukra adnánk, meghirdetnénk a világ számára, hogy Trianon sebe is halott már, s nem a fájdalmunkról, hanem a közös jövőnkről beszélnénk, azzal segítenénk egyszerre Bukarest és Kolozsvár lakóinak. Akármilyen nagy is volt a veszteség, épp az élők érdekében szokjunk le végre a sértettségünkről.

A nemzeti megbékélés happeningje

Úgy képzelem, hogy a kiállítás megnyitásának napja: egyben a határok leomlásának, virtuálissá tételének napja is lenne. Hatalmas televíziós show lehetősége rejlik ebben – s úgy hiszem, mindez nem pusztán becsületes idealizmus –, legalább olyan nézettségi indexekkel, mint a Berlini Fal leomlása című ismert televíziós műsoré volt. Két évvel ezelőtt e régió városai sorra bekerültek a nagy televíziós műsorokba: miért ne ismételhetnénk mindezt meg. A Global Village lakóit legalább egy éjjelre a képernyők elé szögezhetnénk ismét: a határok jelképes megnyitásának műsora nem lebecsülendő reklámérték, még az utazási kedvet is felébresztheti.

S ha majd bezár a világkiállítás, akkor velünk maradhat a remény. A remény, hogy emberi léptékkel mért életet élhetünk itt, a VII. kerületben ugyanúgy, mint a Turista út villáiban, Kolozsváron magyarnak és románnak egyaránt.

Mindez utópia. Mindez nagyon is posztmodern beszédmód. De az elmúlt két év épp elég pozitív meglepetéssel szolgált a számunkra. Úgy tűnik, ha a történelemben tényleg minden megtörténhet, miért ne történhetne meg ez is.








































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon