Minden világkiállítás a Földi Paradicsom makettje. Javaink csábító felsorakoztatása, az értékek kirakatba helyezése. Az emberiség – így szólnak a reklámszlogenek – időről időre összegyűjti legfontosabbnak ítélt Nagy Témáit, egy halomba hordja ezen eszmék tárgyi hordozóit. A Párhuzam akciók járják be a világot, időről időre máshol kezdik az emberek fejüket törni, hogy mit is mondhatnának egy ünnepen, amelyen nincs mit mondaniuk.
Azonban a világkiállítások mégis élnek: hiszen ezek végső soron mitikus események ugyan, de józan megfontoláson alapulnak. Hiszen elsősorban a fogyasztás internacionális fesztiváljáról van szó, show business-ről, amelyre nekünk is tekintettel kell lennünk, amikor arról beszélünk, hogy mit tegyünk Budapesten, Budapesttel. Hiszen egyáltalán, valamiféle kis üzletet csak akkor remélhetünk, ha a show hírére elindul a nyugati népvándorlás Keletre, s nemcsak attól kell tartanunk, hogy az éhes keletiek e tájon át gázolnak Nyugatra.
A show business következményei szinte elháríthatatlanok. Ha lesz világkiállítás, akkor felépül itt valamiféle Disneyland, Legoland, ezek a „parkok” a posztmodern esztétika kedvelt témái, a hiperrealitás mintapéldái.
Mindössze annyi – de ez nem csekély – a kérdés, hogy a város egyetlen apró részét élteti-e majd a Disneyland, azaz létrejön-e egy újabb gazdag törzs, ezúttal nem a rózsadombiaké, hanem a dél-lágymányosiaké, ebben a hatalmas szociális ellentétektől tagolt városban.
A VII. kerületben az emberek várható élettartama nem éri el a magyar átlagot sem, a II.-ban viszont mintegy a napnyugatiak életkorát élik meg. Az, hogy mindez felháborító vagy sem, persze csupán nézőpont kérdése. Giuseppe Sacco például azt javasolja, hogy váltsunk értelmezési keretet, s tekintsük a várost, mint a folyamatos polgárháború, a törzsi villongások színterét. Ebben az esetben mindaz, ami a modernizáció tapasztalata szerint válság: egyszerűen normál állapottá válik, immár nem kell küzdenünk, s ami van, azt örömmel üdvözölhetjük. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a modernizáció bizonyos józan kommunikációs tapasztalatairól nem lehet lemondanunk, s nem tekintjük természetesnek, a magyar demográfus szép szavával élve: a halál előtti egyenlőtlenséget.
Ki lesz a törzsfőnök?
Mindezt azért kellett előrebocsátanom, mert nem hiszem, hogy különösebb vita lenne lefolytatható abban a kérdésben, hogy a világkiállítást illetően elsősorban senki másnak nem lehet szava, mint a főváros egészének, hiszen mégsem Bejrútot építjük itt fel, az egész régiók közti viszonyban nem a fegyverek kommunikációja a forma, hanem remélem, a józan ész. Ha, ad absurdum (s ezt azonnal egy kérdőjellel látnám el, hátha nem is olyan nagyon az) a VII. kerületi cigányokat senki ez ügyben meg nem kérdezi: akkor a város bármit is mondjunk, nem város többé, ellenben törzsek villongásának majd háborújának színtere. A kormánybiztos, ha kell egyáltalán, nem a telekspekuláció lovagja: hanem Budapest ügyvédje kell hogy legyen, különben a világkiállításra a „pesti” jelző roppant gazdagsággal bírók szűk csoportját, illetve rémületes szegények egymást is alig ismerő tömegeit jelenti.
Tudjuk, hogy így fejezzem ki magam: a „legutóbbi alkalommal” a város mintegy a magyarság ünnepét üli meg, a milleniumi kiállítás végigtekintett történelmünkön. Mindez – talán nem túlzás ezt mondanom – már akkor is részben inadekvát volt, hiszen Budapest akkor sem egy nemzetállam fővárosa volt, ellenben a monarchia „második városa”, egy olyan birodalomé, amelyben népek és nemzetek, kisebbségek és többségek kívántak egymás mellett élni, nem csekély feszültségben. A monarchia ugyan mára békeidőnek tűnik, a századvég Pestje a város nagy korszaka lett, de azért azok az évek sem a Földi Paradicsom évei voltak, kiváltképp ha valaki szlovákul, románul, horvátul beszélt.
S most, amikor új vállalkozásba fogunk, s én azt javaslom, hogy a kiállítás legyen maga Budapest Közép-Európában, akkor nem véletlen fordultam először e múlt felé. Hiszen nem mást mondok, mint azt, hogy állítsuk magát a várost, ahol élünk – s ekkor meg kell mondanom, hogy Budapest minek a metaforája.
Történelmi lét
Itt nem elkülönülten és elegáns kertek mélyén élnek a polgárok, hanem magában a történelemben, amely e tájon nem volt mindig oly különösen szerencsés, mint most lehet. Ez a város abban a nagyobb térben áll, ahol az okozza a legtöbb fájdalmat, hogy az itt élők újra és újra háborús viszonyban állnak egymással, békétlenek egymással, a különböző nyelveken beszélők így vagy úgy megkülönböztetést szenvednek el, jogaikat kétségbe vonják. S hadd mondjam ki, talán egy mélyebb lélegzetvétellel: a nemzetállam eszméje és kísérlete mára halott. Halott kell hogy legyen, és nincs Európában még egy nép, amely olyannyira érdekelt lenne e halálban, mint mi magyarok, hiszen e szellem halála, e metafora kihűlése lehet az egyetlen esély arra, hogy a polgárok szerte e térben és tájakon végre élhessenek. A nemzetállam halott, és én azt mondom – ez az én magányos párhuzamakcióm végeredménye – legyen e kiállítás, a mi világkiállításunk, annak ünnepélyes temetése.
E kiállítással zárjuk le a történelem egy korszakát, itt érjenek véget a történelem e történetei. Nem a magyarság ezredévét ünnepelni, hanem a történelem nemzetállami korszaka utáni együttélés reményét ajánlani.
Azaz. Legyen ez a kiállítás nem pusztán Bécsé és Budapesté, ne kezdjünk bele ismét a dualizmus kísérteties felelevenítésébe. Legyen Budapest a közép-európaiaké. Legyen ez a tárlat egyúttal a románoké, cseheké, szlovákoké, horvátoké, szerbeké, Nyugat-Ukrajna lakóié. Ne csak a „sógorral” szövetkezzünk, lépjünk szövetségre mindazokkal, akik még itt élnek.
A határok virtuálissá tételének szimbolikus időpontja lehetne e világkiállítás, s ne felejtsük el, hogy mindentől függetlenül ez lehetne a határainkon kívül élő magyarok egyetlen esélye a méltóságteljes életre, a polgári jogaik csorbítatlan gyakorlására.
Kimondjuk: célunk az, hogy a határok e tájon sem számítanak – ez belépőjegy lehet Európába, ahova vagy együtt jutunk mi itt mind, vagy együtt hullunk ki abból, visszatérve Bejrúthoz, a valódi polgárháborúk, immár tényleges kora-középkori háborúinak mintájához. Én úgy vélem, hogy amit állítok, nem pusztán idealizmus. A nagyvonalú szimbolikus gesztusok jelentősegét én mérhetetlenül fontosnak tartom, akár a magánéletben, akár a politikában. A világkiállítás a történelemben összezárt és oly sokszor gyűlölködő népek, kisebbségek és többségek új szerződésének színtere.
Akárkik jönnének Nyugatról ide, ha az „érintett felek”, a szomszédos népek nem pusztán vásárolni jöhetnének ide, szívükben nyilván némi irigységgel, hanem otthon erezhetnék itt magukat, akkor talán könnyebben tűrnék el, hogy a magyarok otthon kívánják magukat érezni Marosvásárhelyen és Pozsonyban. Ha egyértelműen és immár félreérthetetlenül a tudtukra adnánk, meghirdetnénk a világ számára, hogy Trianon sebe is halott már, s nem a fájdalmunkról, hanem a közös jövőnkről beszélnénk, azzal segítenénk egyszerre Bukarest és Kolozsvár lakóinak. Akármilyen nagy is volt a veszteség, épp az élők érdekében szokjunk le végre a sértettségünkről.
A nemzeti megbékélés happeningje
Úgy képzelem, hogy a kiállítás megnyitásának napja: egyben a határok leomlásának, virtuálissá tételének napja is lenne. Hatalmas televíziós show lehetősége rejlik ebben – s úgy hiszem, mindez nem pusztán becsületes idealizmus –, legalább olyan nézettségi indexekkel, mint a Berlini Fal leomlása című ismert televíziós műsoré volt. Két évvel ezelőtt e régió városai sorra bekerültek a nagy televíziós műsorokba: miért ne ismételhetnénk mindezt meg. A Global Village lakóit legalább egy éjjelre a képernyők elé szögezhetnénk ismét: a határok jelképes megnyitásának műsora nem lebecsülendő reklámérték, még az utazási kedvet is felébresztheti.
S ha majd bezár a világkiállítás, akkor velünk maradhat a remény. A remény, hogy emberi léptékkel mért életet élhetünk itt, a VII. kerületben ugyanúgy, mint a Turista út villáiban, Kolozsváron magyarnak és románnak egyaránt.
Mindez utópia. Mindez nagyon is posztmodern beszédmód. De az elmúlt két év épp elég pozitív meglepetéssel szolgált a számunkra. Úgy tűnik, ha a történelemben tényleg minden megtörténhet, miért ne történhetne meg ez is.
- Belföld [6]