Az „eredeti” kultúrharcot a német–porosz állam 1870–1878 között vívta a katolikus egyházzal. A kifejezést, amelyet később a múlt század több más hasonló egyházpolitikai küzdelmére is alkalmaztak, Rudolf Virchow professzor, a modern orvostudomány úttörője, a sejtpatológia megalapozója, s egyidejűleg a német liberalizmus egyik legharcosabb képviselője használta először egy beszédében, 1873. január 17-én. A harc során a német liberális és a porosz–német nacionalista erők szövetséget kötve együtt léptek fel a katolikus egyház világnézeti befolyása és közéleti szerepe ellen. A harc során alakult át a német katolikus politikai aktivitás rendies közéleti tényezőből modern politikai párttevékenységgé.
Pápa vagy császár?
Az ellentétet az 1870-es I. Vatikáni Zsinaton kihirdetett dogma váltotta ki, a „csalhatatlansági” tan, amely szerint a pápa egyházi kérdésekben tévedhetetlen. Németországban ez a tétel, s annak vélt és valóságos háttere, egyszerre provokálta a liberalizmust – amely ekkor lépett szövetségre a porosz konzervatívból német nacionalistává vált Bismarckkal és személye révén a porosz junker-nagybirtokos konzervativizmussal is – meg a Bismarck körüli uralmi központot, amelynek szemléletmódjában a friedericianus porosz abszolutizmus eszménye akkor alakult át össznémet nemzeti eszmévé. Az érintettek azt látták, hogy az olasz egységtörekvések sikere nyomán szorongatott helyzetbe került Vatikán támadásba lendül, és minden országban megkísérli az állam és az egyház hatalmi erőviszonyait az egyház javára megváltoztatni. A liberálisok ezt elsősorban eszmei-ideológiai veszélynek látták. Úgy vélték, hogy a teológiai gondolkodás logikájával is szélsőségesnek, a modern gondolkodással erősen ellentétes szelleműnek tetsző dogma hadüzenet a felvilágosodásban gyökerező, a természettudományos szemléletre alapozott világi gondolkodásmódnak; az egyház vissza kívánja szorítani a világi szemléletet arról a területről, amelyet a XIX. század első felében mindenütt meghódított. Ez a liberális felfogás számára érthetően új ellenreformáció, szellemi ellenforradalom kísérleteként jelent meg, amelyet az inkvizíció újjászületése, eretnekégető máglyák kísérhetnek. Bismarck a XVIII. századi abszolutizmus utóvédhacosaként nézte az eseményt. A porosz felvilágosult abszolutizmus a XVIII. században jócskán megnyirbálta az egyházak világi hatalmát. A XIX. század első felében IV. Frigyes Vilmos porosz király ellenerőt látott a katolicizmusban a francia forradalomból sarjadzott eszmékkel szemben, és jelentős engedményeket tett a katolikus egyháznak. A legfontosabb közülük az volt, hogy 1841-ben, a porosz kultuszminisztériumban „katolikus ügyosztályt” állított fel. Ez nem afféle archaikus egyházügyi hivatal volt, amelynek segítségével a porosz kormányzat felügyelte a katolikus egyházat, hanem éppen ellenkezőleg: az egyház összekötő stábja a porosz kormánynál, amely egyben a kormány és a Vatikán kapcsolatait is bonyolította. A „klasszikus” abszolutizmus hívei szemében ez az ügyosztály mindig is szálka volt, csorba Nagy Frigyes művén. Bismarck a dogmában feltételezett egyházi hadüzenetet azonnal a hírhedt ügyosztály megszüntetésére akarta felhasználni. De a porosz miniszterelnököt, majd az egyesített birodalom első kancellárját más szempont is befolyásolta. Az európai politika összefüggéseire különösen érzékeny Bismarck a dogma meghirdetését is hatalmi-politikai problémának tekintette. Az egyházi állam felszámolása küszöbön állt. A zsinat 1870. július 18-án fogadta el a nevezetes hittételt, és szeptemberben Viktor Emánuel csapatai már bevonultak Rómába. A pápa elhatározásának valóban talán a legfontosabb indítéka az volt, hogy megerősített egyházfői hatalmával ellensúlyozza elvesztett világi hatalmát. A csalhatatlansági dogmával azt kívánta elérni, hogy a Szentszék befolyása – bár az egyház, mint világi hatalmi tényező meggyengült – ne csökkenjen az egyes országok egyházai felett. Bismarck pontosan értette ezt, és ezzel vette fel a harcot. Számára az egyház az egyházi állam megszűntével is idegen ország maradt, amelynek kormánya a helyi egyházakat „ötödik hadoszlopnak” használja arra, hogy más országok belügyeibe beavatkozzék. Mindehhez társult még a junker konzervativizmus is, amely lutheránus felekezeti elfogultsággal tekintett a Vatikán minden mozdulatára.
A csalhatatlansági dogma a katolikus egyházban is ellenállásba ütközött. Németországban Döllinger – rangos egyháztörténész – tiltakozásul ellenegyházat alapított „ókatolikus” egyház néven. A hivatalos egyház erélyes megtorló intézkedésekkel válaszolt: Döllingert és híveit kiközösítették. A liberális tábor és Bismarck ebben igazolva látta gyanúit. A liberális-konzervatív szövetség számára azonban az egyház harcias fellépésénél is nyugtalanítóbb volt, hogy az egyház oldalán álló erők a világi politika színpadán is harcba szálltak a katolikus érdekek hathatósabb érvényesítéséért. A katolikus világi erők Centrum Párt néven politikai pártba tömörültek, egy nagy formátumú vezető, Ludwig Windhorst, korábbi hannoveri miniszter vezetésével. Az egyesült Németország első országos parlamenti választásán 1870 novemberében 58 mandátumot szereztek, és ezzel a második párt lettek a parlamentben. Az országot eladdig uraló hármas politikai szövetséggel (liberálisok–Bismarck–konzervatívok) szemben megjelent egy számottevő ellenzéki erő.
II. Józseftől az ÁEH-ig
A liberálisok „új ellenreformáció” félelme és Bismarck „ötödik hadoszlop” fóbiája mellett, meg az újonnan keletkezett erős belpolitikai ellenféllel szemben érzett ellenséges indulat mellett még egy fontos tényező motiválta a fellépést a katolikus egyház ellen. A német kormányzat számára a katolikuskérdés elválaszthatatlanul egybefonódott a lengyel kisebbség kérdésével. A német államközösségben élő lengyelek Németország legnagyobb összefüggő és tudatosan katolikus kisebbsége volt. Számukra a katolikus vallás és egyház nemzeti életük kerete. A porosz, majd a német katolikus egyház is támaszkodott erre az elkötelezett katolikus bázisra. Memoárjában Bismarck bizonyos önkritikával emlékezve a lényegében elvesztett kultúrharcra azt írja, hogy voltaképpen nem katolikusellenes volt, hanem lengyelellenes.
A kultúrharc első intézkedése – a fent mondottak alapján érthetően – a porosz kultuszminisztérium katolikus ügyosztályának megszüntetése volt 1871. július 8-án. Ezt az ügyosztályt a kultúrharc kezdeményezői egyszerre tekintették katolikus érdek-képviseletnek, szentszéki kirendeltségnek és lengyel nemzeti tanácsnak. Ugyanazon év december 10-én szavazták meg a parlamentben a „szószékparagrafust”, amely súlyos büntetést szab ki a szószékről űzött államellenes izgatásra. Az 1872-es évben a harc éleződik. Március 18-án törvény vezeti be a felekezeti iskolákban az állami tanfelügyeletet. Június 19-én megtiltják a jezsuiták működését Németország területén, és a tanító rendek kivételével kiutasítják az összes szerzetesrendet. A kultúrharc tetőpontja a következő év. Az 1873. májusi porosz törvények az egyházi hivatal betöltésének feltételévé teszik, hogy a várományos lelkész német állami egyetemen tegyen vizsgát filozófiából, történelemből és német irodalomból. Az egyházi kinevezéseket állami engedélyezéshez kötik. Egyházi fegyelmi ügyekben világi bírósághoz lehet fellebbezni. Utolsó, még harcban eltelt évnek az 1875-ös esztendőt lehet tekinteni, amikor március 9-én törvény születik a kötelező polgári házasságról. Ezután a harc lecsendesedik, és amikor 1878-ban a merev IX. Pius helyére XIII. Leó lép, az egyházújító pápa hamar eléri a kultúrharc egyházsanyargató intézkedéseinek visszavonását.
Bismarck engedett az egyházi kívánalmak többségében. Három intézkedés megtartásához ragaszkodott. A porosz kultuszminisztérium katolikus ügyosztálya megszüntetéséhez, a világi tanfelügyelethez és a polgári házasság fenntartásához.
A kultúrharc mérlegét megvonva azt mondhatjuk: a Bismarck által fenntartott két intézkedés, az egyházi iskolák fölött gyakorolt állami tanfelügyelet (amely időben követte az 1868-as magyar iskolatörvényt) és a polgári házasság – a későbbiekben is példamutató az egyház és az állam viszonyának liberális-demokratikus rendezése szempontjából.
Az intézkedések zöme azonban az etatizmus merénylete volt a társadalmi autonómia ellen. Ezek egy része még a XVIII. századi abszolutizmus intézkedéseit idézte vissza (a jezsuiták kiűzése, a szerzetesek pontosan olyan jellegű és mértékű korlátozása, mint II. József idejében). A többi már a majdani Egyházügyi Hivatal gyakorlatának árnyékát vetíti előre. A papok kinevezésének feltételéül szabott vizsga világi tárgyakból a korszaknak az egyházra erőszakolt „dialmatja”, az állami világnézet kötelező elsajátítása. Még durvább beavatkozás az egyház belső fegyelmi ügyeinek állami ellenőrzés alá helyezése.
Demokratikus katolicizmus
A kultúrharc egészen más jellegű következménye a hatása a belőle született német politikai katolicizmus fejlődésére. Windhorst Centrum Pártja egyedüli ellenzékként, de erős ellenzékként került szembe a már nem autokratikus, de meglehetősen paternalista jogállam minden hatalmi tényezőjével. Ez konzervatív irányba is radikalizálhatta volna. A harcok folyamán azonban a Centrum szövetségeséül szegődött az elvhű liberalizmus pártja, a Haladó, később Szabadelvű Párt, amely nem kötött paktumot a Bismarck-rezsimmel. Ez a szövetség a demokrácia irányába állította a váltót. A Centrum Pártban egyesült német politikai katolicizmus demokratikus erővé vált. Így lett elődje a mai CDU-nak. Élesen különbözött útja a Karl Lueger vezette osztrák keresztényszocialista pártétól, amelynek alapítóját Hitler politikai ősévé nyilvánította.
A kultúrharc ÁEH-mértékkel mérve is kemény volt. 1874–1875-ben két érseket és három püspököt vetettek fogságba. Mindez az ellenzéki helyzetbe szorult katolikus pártot demokratikus irányba szorította. A kultúrharc legfontosabb, mának szóló üzenete a politikai katolicizmus demokratikus útjának lehetősége. Windhorst útját is lehet járni, nem csupán Luegerét; Giesswein Sándorét is, nem csupán Bangha Béláét.
Végezetül idézzük fel a „vaskancellár” egy mondását, amely elfogultsága ellenére is hasznos útbaigazítást adhat: A papság, Bismarck szerint, úgy véli, hogy „a szabadsága az uralmában áll, és az egyháznak mindenütt, ahol nem uralkodik, joga van diocletianusi üldözésről panaszkodni”.
- Esszé [6]