Jó egy hónappal ezelőtt még Mengisztu deklarálta a többpártrendszer bevezetését, s a politikai liberalizálás már a múlt évben kezdetét vette – lekerült a napirendről a marxista ideológia vezető szerepének emlegetése. Nyilvánvaló: azok, akik Mengisztutól kapták kiváltságaikat, itt is nehezen adják majd át helyüket az újabb politikusgenerációnak.
Az offenzívában lévő ellenzék elégedetten vette tudomásul a diktátor távozását, egyúttal értésre adta: mindaddig nem teszi le a fegyvert, amíg Mengisztu lakájaiból egy is hatalmi pozícióban marad.
„Spanyolcsizmák”
Az ország még hatalmon lévő vezetőinek lábát nemcsak politikai, hanem etnikai „csizma” is szorítja – Eritrea felől. A II. világháború végén a többségében mohamedánok lakta Eritreát különös hatalmi összjáték juttatta Etiópiának. Voltak hívei az önálló Eritrea megalakításának, de annak is, hogy a tartomány a vallási-etnikai szempontból jóval közelebb álló Szudánnal alkosson államszövetséget. Azok voltak kisebbségben, akik Etiópiával együtt képzelték el Eritrea jövőjét. A tartomány, amely annak előtte részleges autonómiát élvezett, 1962-ben integrálódott az akkori császári birodalomba.
A harc ekkor kezdődött, s az „igazi” négus távozásával sem szűnt meg, hiszen az 1974-ben hatalomra került „fiatal tisztek” – hozzájuk tartozott Mengisztu is – épp olyan kérlelhetetlenek voltak Eritrea kérdésében, mint Júda törzsének győzelmes Oroszlánja.
Ma Aszmara, Eritrea közigazgatási központja az Eritreai Népi Felszabadítási Front gerilláinak kezén van. Az első hevenyészett hírek szerint a függetlenséget követelők már Addisz Abeba jelentős részét ellenőrzik. Ugyanazon a napon érték el a fővárost, mint amikor képviselőik Londonban megkötötték a tűzszüneti megállapodást a kormány küldöttségével.
E napokban mindenesetre mindenki százfelé menekül: hazahívják a külföldi állampolgárokat, s Izrael a Salamon-hadművelet keretében szinte órák alatt magához röpítette az etiópiai zsidókat, a falasákat is, akik az arabpárti lobby győzelme esetén leginkább veszélyeztetve érezhették magukat.
Mengisztu rendszerével egyébkent fenntartásokkal viseltetett a „fekete kontinens”, több állam is, mindenekelőtt szomszédai: Egyiptom, Szomália és Szudán. Ezek az országok Eritrea kérdésében a szeparatisták oldalára álltak. A hetvenes években Etiópia nyílt összetűzésbe keveredett Szomáliával Ogaden hovatartozásának kérdésében. A fegyveres konfliktus a szovjet fegyverek csatáját hozta, hiszen a szovjet hadfelszerelésekből jócskán jutott Szomáliának is. A keleti blokk hathatós segítsége folytán és az Addisz Abebában székelő Afrikai Egységszervezet erkölcsi támogatásával a területi vitában Etiópia kerekedhetett felül.
Nemcsak Eritreából fúj a szél
Az ország létét fenyegető eritreai kérdés mellett az ország népét a fizikai megsemmisüléstől is óvni kellett. A négus, hatalma tetőpontján, személyes sértésnek vette, ha valaki a legfelsőbb kasztok mérhetetlen gazdaságával szembeállította milliók elképzelhetetlen nyomorát. Amikor 1974-ben eltávolították az agg uralkodót, az újak a valódi lehetőségek figyelembevétele nélkül mindent megígértek. A problémákat Teferi Benti tábornok, a császár utáni időszámítás első, mérsékeltnek tartott államfője kezdte összegezni. Nem érhetett a végére, mert helyettese, Mengisztu 1977-ben őt és híveit lemészárolva katonai, politikai és gazdasági rémuralmat vezetett be. A másutt is bukott szövetkezeti mozgalom kritikátlan átültetése, a termelőeszközök hiánya, az értelmetlen célokra eltékozolt dollármilliók, párosulva az utóbbi évtizedek legsúlyosabb aszályával és éhínségével, példátlan gazdasági csődtömeget eredményezett. Mengisztu rendszere előtt a szovjet módszerek mellett ott lebegett példaként a kubai, a kambodzsai „vörös khmer” és az észak-koreai falanszter példája. A ma ötvenéves Mengisztu a császárhoz hasonlóan egyszerűen szőnyeg alá söpörte a problémákat, az éhezést, a kulturális nincstelenséget. Jutott viszont pénz fegyverekre – „jobb években” a költségvetésnek több mint a fele. A Nyugat látva, hogy Addisz Abeba megalomániás vezetői egy huncut vasat sem fordítanak a gazdaságfejlesztési programokra, leállította segélyprogramjait. Pedig a földreform ígérete kezdetben komoly politikai tőke volt a katonai kormányzat kezében.
Most megint katona vezényel Addisz Abebában: Teszfaje Gabre-Kidane altábornagy a védelmi minisztériumból érkezett. Könnyebbség lehet számára, hogy nem kellett az ilyenkor szinte kötelező rendkívüli állapot bevezetéséhez folyamodnia, mert a nép nyugodtan fogadta a történteket. A börtönök megnyíltak, az első ütemben mintegy 200 politikai fogoly szabadult. Mengisztu senkinek sem hiányzik, arcképeit széttépték, s ledőlt Lenin szobra is.
Találgatják: ki segíthette Mengisztut abban, hogy eljusson barátaihoz a sok ezer kilométerre lévő Zimbabwéba. Azt sem tudni, hogy lesz-e módja Robert Mugabe zimbabwei elnök örökös vendégeként leélni hátralévő éveit az itteni családi birtokon. Addisz Abebában aligha nyugszanak majd bele „angolos” távozásába. Máris bíróság elé állítását követelik, bár esetleges elítéltetése aligha segítene Etiópia népén. Az igazság teljessé tételéhez vele együtt a vádlottak padjára kellene ültetni külső támogatóit is, akik közül sokan már maguk is eltűntek a süllyesztőben.
- Külföld [6]