Skip to main content

A szovjet gyarmatbirodalom végnapjai

Vissza a főcikkhez →


Különös véletlen: csaknem napra egybeesik az utolsó kubai katona távozása Angolából s az etiópiai diktátor bukása. A két esemény a túlnyomórészt a 60-as és 70-es években létrejött szovjet gyarmatbirodalom felszámolásának záróakkordja is, hiszen e két ország volt Moszkva legbiztosabb afrikai bázisa. Az afrikai (és ázsiai) népeknek nyújtott testvéri segítség – tudjuk – nem volt sem önzetlen, sem visszautasítható.

A szovjet (kubai, keletnémet stb.) tanácsadók és katonák egyes országokban viszonylag háttérbe húzódva, másutt viszont szinte a helyi vezetés jobbkezeként alakították ki a Moszkva szempontjából legelőnyösebb rendszereket.

Egyes országokban – például Egyiptomban, Szomáliában és Zimbabwéban – hamar felismerték, hogy nemzeti felemelkedésükhöz nem elegendő a Szovjetunió barátsága. Egyiptomban például a Nasszer-korszak után Szadat józanította ki a szovjet vezetést, s a kijózanodás azóta is tart, még ha Mubarak jobban is vigyáz a mérleg nyelvére. Szomália és Szudán is jó évtizedekkel korábban lazított Moszkvához fűződő kapcsolatain.

A szovjetek közvetlen katonai jelenléte a „harmadik világban” – Afganisztánt leszámítva – igazán soha nem volt túl nagy: Angolát Moszkva Kuba gondjaira bízta, Kambodzsát pedig Vietnaméra. A hatalmas kubai és vietnami „expedíciós” hadsereg felszereléséhez, állomásoztatási költségeihez azonban a szovjeteknek jelentős mértékben hozzá kellett járulniuk. A kubaiak már a hatvanas évek legelején megjelentek. Angola mellett Etiópiában, Kongóban és Mozambikban is. Etiópiában, de másutt is, a keletnémeteknek is komoly szerepet juttatott a szovjet vezetés.

A szovjet politikai-katonai-gazdasági „segítség” legjelentősebb célpontja és állomása Afganisztán volt, amelynek megszállása, mint emlékezetes, nem sokkal követte a moszkvai támogatást maga mögött tudó Vietnam kambodzsai kalandját. A 115 ezer fős szovjet hadsereg bevetése Afganisztánban s a több tízezres – részben kambodzsai egyenruhába bújtatott – vietnami kontingens határon túli „feladatvállalása” komoly próbatétel volt a nemzetközi biztonság és béke számára. S a közelmúlt eseményei kapcsán említést érdemel a szovjet katonai diplomácia nagy kudarca az Öböl-háborúban: védencét, Irakot a szövetségesek lényegében kiütéssel küldték padlóra.

Az afrikai küldetés kudarcán nyilván Havannában is eltöprengenek, hiszen ez az ország méreteihez képest talán még a szovjeteknél is többet vállalt a „lovagias” feladatokból, s az emberi veszteségek itt sem elhanyagolhatók. Ugyanígy kárvallottja a nagyhatalmi terveknek Vietnam is, amelynek mind a mai napig viselnie kell Kambodzsa terhét, hiszen ott még távolinak tetszik egy mindenki számára megnyugtató megoldás.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon