Meszerics Tamás

Nyomtatóbarát változat

A záró sajtótájékoztató azonban kijózanítóan hatott még a gyógyíthatatlan optimistákra is. A szokásos udvariassági gesztusok ellenére kiderült, hogy a volt VSZ-tagországok és a Szovjetunió között kötendő biztonsági szerződések egyik cikkelyét a magas szerződő felek egy része (a pontos listára még visszatérünk) elfogadhatatlannak tartja. A nevezetes cikkely lényegében megtiltja az egyik fél ellen irányuló katonai szövetségbe való belépést.

Mi is a baj ezzel a formulával, amit a szakirodalom „negatív biztonsági garancia” néven ismer? Václav Havel másnap egy interjúban tömören kifejtette: a szöveg nyitva hagyja az értelmezés kérdését (vajon ki lesz hivatott eldönteni, hogy egy adott biztonsági szerződés ki ellen irányul?), és ezzel korlátozza az érintett államok jövőbeli diplomáciai mozgásterét és szuverenitását. Ez annyira világos, hogy itt akár le is zárhatnánk a gondolatmenetet. A Moszkva által szabadon engedett volt béketábor új kormányai féltékenyen vigyázzák frissen visszanyert szuverenitásuk minden morzsáját. Ugyanakkor szüntelenül bizonygatják, a nyugati kormányok helyeslő fejbólintásától kísérve, hogy az égvilágon senki nem kívánja a Szovjetuniót, úgymond, „marginalizálni”, pusztán az egyenjogú partneri viszony megteremtése a cél. Ezzel szemben a szovjet delegáció vezetője Jurij Kvicinszkij külügyminiszter-helyettes (aki mellesleg még a régi iskola neveltje) gromikói homályossággal fejtegeti a Szovjetunió geopolitikai alapokon nyugvó „legitim érdekeit”, hozzátéve, hogy természetesen szó sincs a múlt elnyomó politikájához való visszatérésről.

Milyen hosszú a póráz?

A fenti három megállapításból azonban sajnos egy sem fedi teljesen a valóságot.

1. Az egyszerűség kedvéért most tekintsünk el attól, hogy a közép-európai politikai diskurzusban használatos „teljes szuverenitás” a XX. század végére szabályból kivétellé zsugorodott. Inkább képzeljük el, hogy az Európai Közösséghez való csatlakozásunkat szabályozó hipotetikus társulási szerződés az inkriminált cikkellyel azonos feltételeket tartalmaz. Vajon melyik kormány jelentené be tiltakozását szuverenitása védelmében?

2. A Szovjetunió az európai arénában önmagát „marginalizálta” (a Sevardnadzét megbuktató „fekete tábornokok” nem kis felháborodására). 1990 tavasza óta, amikor Gorbacsov feladta a német egyesítéshez fűzött semlegesítési feltételt, és elfogadja a 4+2 formulát, a Szovjetunió rohamosan elveszítette az európai biztonsági ügyekben való kezdeményezés lehetőségét. A közép-európai kisállamoknak ugyan ebben szinte semmi szerepük nem volt, de tagadhatatlan megkönnyebbüléssel figyelték a folyamatot (a kissé aggódó Lengyelország kivételével), hiszen önálló politikájuk egyetlen garanciáját a Szovjetunió katonai visszahúzódása és Európa diplomáciai partvonalára szorulása nyújtja. Csak ezáltal lehet egy önmagában jelentéktelen ország valóban „egyenjogú” a szomszédos nagyhatalommal.

3. Előállt tehát az a furcsa helyzet, hogy a roskadozó, de még mindig világhatalmi státusú birodalom pont a „saját” geopolitikai régiójában vált pusztán eggyé a többé-kevésbé egyenlők között. Az európai biztonsági rendszer jövőjébe való aktív beleszólást a „negatív garancia” kényelmes diplomáciai póráza tudná biztosítani. A nagyhatalmi érdek tehát jelen van, de jogi értelmű legitimitását éppen az említett záradék elfogadása nyújtaná, és nem fordítva. A tét tehát nem csekély.

A nyilatkozatok és a valóság különbségét írhatnánk egyszerűen a diplomácia álságos természetének számlájára, de itt többről van szó. A volt hű szövetségesek a Varsói Szerződés de facto megszűntével hatalmi vákuumban találják magukat. A fenti közhely csak azért érdemes továbbgondolásra, mert a vákuum természetéhez hozzátartozik, hogy előbb-utóbb valaki betölti; vegyük tehát sorra a lehetőségeket.

A negatív garancia játékszabályai

A NATO egyelőre kivár, és amíg saját szerepének definiálásával foglalkozik, nem mutat túlzott érdeklődést Kelet-Közép-Európa biztonsági problémái iránt. Hans Wörner karnyújtásnyi távolságra tartja magától a sorra hozzá zarándokló cseh és lengyel államfőket és kabinetminisztereket, és tanárosan kifejti, hogy a NATO már puszta létével is közvetetten garantálja országaik biztonságát. Itt tehát egyelőre új tagok nemkívánatosak (pedig mennyire más a helyzet, mint tavaly tavasszal a „lépjünk-be-egymásba” kósza horngyulai ötlete idején).

A másik szélső lehetőség a részleges szovjet befolyás elfogadása, a negatív záradékkal tetézett barátsági és együttműködési szerződés mihamarabbi aláírásával. Románia március 22-én megtette, és úgy tűnik, jó oka volt rá. Úgy hiszem, felesleges a dzsungelhez hasonlatos román belpolitikai viszonyok között kutatni az indíték után. Nemrégiben Adrian Nastase egyéb elfoglaltságai közepette útba ejtette Kisinyovot, méltatta a Moldvai Köztársaság függetlenségi törekvéseit, majd április utolsó hetében létrejött a bukaresti kormány „moldvai kapcsolatokért felelős államtitkársága”, amit Moszkva egyetlen szóval sem kommentált.

Kik is hát a nem aláírók? Hável már említett első nyilatkozatában Csehszlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot említette. Ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen a birodalom volt peremvidékét szinte magától értetődően osztjuk Balkánra és az elegánsan kacifántos Kelet-Közép-Európára. A nemzetközi sajtóban azonban terjedni kezdett a pletyka a bolgár–szovjet szerződés küszöbön álló aláírásáról, amit viszont a szófiai elnöki hivatal már másnap megcáfolt, kijelentve, hogy Bulgária álláspontja azonos a cseh, magyar és lengyel kormányokéval. Mitől vált intranzigenssé az „egyetlen oroszbarát alattvalóként” számon tartott Bulgária? Érthető, hogy a Moszkva felé tapogatódzó posztkommunista kormány és a másik oldalon támaszt kereső ellenzéki elnöki hivatal külpolitikai elképzelései nem vágnak egybe. Hogy az USA számára ez miért fontos, ahhoz elég, ha számba vesszük Bulgária déli szomszédait. Tehát itt sem a kultúrhagyomány, hanem a belpolitikai kötélhúzás és a nagyhatalmi politika játssza a főszerepet.

A két szélsőség közötti lehetőségek azonban sokkal homályosabbak. Egyetlen intézményi szerkezet van, amellyel kapcsolatban a történelmi tapasztalat némi támpontul szolgálhat. Ami a térségben ideálként időről időre felderengett, de a valóságban sohasem működött: a szoros multilaterális szerződéses rendszer, vagy a föderatív egyesülés. Még a relatíve hosszú életű és kemény érdekekre alapozott kisantant sem nyújtott végső soron túl sok biztonsági garanciát Csehszlovákiának München napjaiban. A józanabbul hangzó kétoldalú szerződésköteg már többet ígérhet, és mivel senki sem veszíthet rajta túl sokat, részben már meg is valósult. A remény azonban, hogy összességükben kellő biztonságot szolgáltatnak, meglehetősen csekély, amire talán elég egyetlen közismert katonai példa: a volt VSZ-tagországok egyike sem képes megvédeni saját légterét, még kevésbé egymásét.

A semlegesség alkonya?

Kísért-e még vajon az ’56-os álom, a semlegesség? Aligha, hiszen kimondhatatlan nehézségeket támaszthat az Európai Közösségbe való bejutás elé, különösen ha figyelembe vesszük, hogy nemrégiben Európa „legsemlegesebb” állama, Svájc is fontolgatni kezdte felvételi kérelmének benyújtását, tudva, hogy történelmileg hitelesített és büszkén viselt nemzetközi jogi státusa foroghat ezzel kockán.

És mi a helyzet az átfogó európai struktúrákkal, hol marad az Európai Biztonsági és Együttműködési Tárgyalások sorozata, a helsinki folyamat, amelybe Havel elnök is fő reménységét helyezte a bársonyos forradalom napjaiban? Nos, az 1990. novemberi párizsi csúcstalálkozó óta tudjuk, hogy a részt vevő országok többsége (az USA-t is beleértve) úgy véli, hogy ez a szerkezet a legjobb esetben is csak kiegészítője lehet egy hatékonyabb biztonsági rendszernek. Mindamellett bizonyos „folyamatok” – bár politikai iránytűül szolgálhatnak – hosszabb távon ritkán vezetnek gyors döntéshozatalhoz. S mivel az ehhez szükséges anyagi eszközök egyébként is jórészt az Európai Közösségben összpontosulnak, várható, hogy a stratégiai-biztonsági rendszer központja is előbb-utóbb ide tevődik át. A vita a NATO és ezzel összefüggésben az Egyesült Államok európai szerepéről viszont még korántsem zárult le, nem beszélve a kelet-közép-európai államok közeljövőbeli felvételi esélyeiről.

Mi marad tehát? Egy bizonyos, a jövendő diplomáciai mozgásterét a Szovjetunió javára valóban nem szabad elveszíteni, de nem az elvont szuverenitás védelme érdekében, hanem egy későbbi valós biztonsági garancia kiküzdése reményében.

Nem irigylem Meiszter Davidot. A kis országok diplomatái nem követhetnek el hibákat, mivel a történelem nekik – a nagyhatalmak mindenkori képviselőivel ellentétben – általában nem adja meg a helyreigazítás lehetőségét.

• Külföld