Az alig megszületett, de máris halódó magyar parlamentarizmus igen rossz auspíciumok alatt indult a szabad, ám kissé koszlott választások után. A politizáló közvélemény a parlamentarizmusból csak két – fontos, de nem elégséges – gondolatot emésztett meg: a többségi elvet és a többpártrendszert. De ha az azóta közzétett politikai írásokból következtetni lehet, még e kettőt is rosszul. Olvasom, hogy valaki megdöbben azon, hogy a parlament nem fogadja el Pető Iván indítványait, a fővárosi közgyűlés pedig Barsiné Pataky Etelka javaslatait; mások „szavazógépről” fecsegnek. Nehezen megy bizonyos fejekbe, hogy az ellenzéket le szokták szavazni, mert az ellenzék per def. kisebbségben van, attól ellenzék, hogy nincs többségben. A többpártrendszer ellen is már kezdetben – pártemberek is! – a legprimitívebb, egyébként vulgármarxista eredetű érveket fogalmazták meg, elmarasztalván egyrészt a pártokat, mert csoportérdekeket testesítenek meg, majd ugyanazok azért is, mert a pártoknak nincs egyértelmű szociális bázisa (tehát nem testesítenek meg csoportérdekeket).
De még azok is, akik nem követtek el ilyen politikai műveletlenségről árulkodó szarvashibákat, beérték a demokratikus és pluralisztikus legitimációval (nyelvőröknek: a népuralmi és többelvű jogosultság-alátámasztással). Magyarán: jó mindaz a parlament, amelybe nem az egyedül üdvözítő Hazafias Népfront jelöli a képviselőket a politikai rendőrség tevőleges közreműködésével. Az átalakulást előkészítő jogászok – Tölgyessy, Sólyom, Halmai, Kilényi, Hack, Kónya, Schmidt – persze tudták, mi a parlament, de az alkotmánymódosítások nem terjedtek ki a parlament funkcióira – kivéve, hogy több ponton kiterjesztették hatáskörét –, hanem csak eredetére. A Stadinger–Szűrös-féle, anomáliákkal dús átmeneti félparlament maradt gyakorlatilag az eszmény. Az országgyűlés voltaképpeni hivatása annyira nem érdekelte az alkotmányozókat, hogy köztársaságunk hatályos alkotmánya 19. § (3) bekezdése c) pontjában benne felejtették a lenini elvet: az országgyűlés eszerint „meghatározza az ország társadalmi-gazdasági tervét”. A kedves szavazati joggal rendelkező olvasó talán nem is sejti, hogy az országgyűlés alkotmányt sértett avval, hogy nem alkotott például ötéves tervet. No de ki törődik az alkotmánnyal…!
Mindenki – beleértve e sorok íróját – azon siránkozik, hogy a parlament nem képes betölteni föladatát, de arról szinte soha nem írunk – Hack Péter emlékezetes cikke a Magyar Nemzetben is csak részleges kivétel –, hogy a parlament jelenleg jogtechnikai okokból nem is alkalmas másra, mint hogy rajta kívül megszületett döntéseket kapkodó viták üres zajongásai után elfogadjon. Ez helyes lehetett a háromszögletű tárgyalások idején, amikor szükségképpen semlegesíteni kellett a diktatúra ávós” rózsabokorban fogant álparlamentjét, de ma indokolhatatlan és – következményeit tekintve – fatális.
Tulajdonképpen fölösleges és illuzórikus bírálni az olyan eljárásokat, mint a Fidesz javasolta hatpárti tárgyalás – habár persze helytelenek és ellenkeznek alkotmányunk szellemével –, mivel az ún. házbizottság működése az extraparlamentáris hatalomgyakorlást teszi jogszokássá. Az a házbizottság, amelyet ad hoc hoztunk létre az eljárási kényelem végett, és amely sem az alkotmányban, sem az érvényes házszabályban nem szerepel! Miért fontos a házbizottság? Azért, mert megszabja a parlamenti ülések napirendjét.
Magyarországon NSZK-elemekkel bonyolított brit típusú parlamentáris rendszer van, összhangban az osztrák–magyar hagyományokkal. Ez azt jelenti, hogy a parlament, illetőleg a parlamenti többség kormányoz – a kormány nem más, mint az országgyűlési többséget vezető bizottság. A hatalmi ágak elválasztása e rendszerben nem hiánytalan, mint például az az Egyesült Államokban. A kormány nagyjából azt teheti meg, amit parlamenti jogszabályként elfogadtat. Ezért – a sima hatalomgyakorlás végett – a nemzet érdekében a parlamentnek olajozottan kell működnie, tehát a mindenkori többségnek igenis a lehető leggyorsabban el kell fogadtatnia a mindenkori kormány előterjesztéseit. Parlamenti kormányzás esetén elképzelhetetlen az, hogy – mint nálunk – a kormánypárt vitassa, sőt módosítsa, sőt olykor leszavazza a kormányt, illetve a kormány törvényjavaslatait.
Az ellenzék föladata nem – sőt az egész képviselőházé sem – a paragrafusok csűrése és az ún. „szakmai munka” (ez a kormányhivatalok dolga). Az ellenzék dolga a kormány ellenőrzése és a kormányzás politikai bírálata. Erre a jelenlegi parlamenti szabályok és szokások miatt Magyarországon nincs lehetőség. Nem az a baj, hogy az ellenzéket mindig leszavazzák – nem győzöm ismételni, hogy ez természetes, ennélfogva pedig helyes –, hanem az, hogy a kormány tevékenységének politikai vitatására nincs mód. A magyar országgyűlés fölöslegesen sok törvényjavaslatot vitat megszámlálhatatlan, többnyire gyermekesen ostoba módosító indítvánnyal együtt, áttekinthetetlen kásaheggyé változtatva a törvényhozást, kiérdemelve a közönség megvetését. A házbizottság – tekintettel a kormányzás szükségleteire – kénytelen csak a törvény- és határozati javaslatokat napirendre tűzetni, s ehhez még utólagos ideológia születik: kvázi-alkotmányos doktrínává válik Magyarországon, hogy bírálatot csak úgy érdemes, úgy „profi” megszólaltatni, hogy törvénymódosító javaslat alakjában adjuk elő – akkor is, ha egy aprócska ellenzéki párthoz tartozunk, és egy ilyen indítvánnyal csak lopjuk a parlament idejét. Fölnőtt nyugati demokráciákban a kormánypárt azért nem terjeszt be majdnem soha módosító indítványokat, mert kormánypárt, tehát kormányoz, nem kormányzást akadályoz – az ellenzék pedig azért nem, mert tudja, hogy (ellenzékben, tehát kisebbségben lévén) föltétlenül leszavazzák. Nem tudni, ez miért nem fér a kelet-európai törvényhozók tyúkeszébe.
A nyugati demokratikus parlamentek avval foglalkoznak, amit a magyar kisöcs lenéz: politikával. A nyugati parlamentek nemhogy – hadd idézzem a közkeletű bárgyú frázist – „pártpolitikai csatározások színterévé teszik a parlamentet”, hanem mást sem tesznek, ugyanis a parlament semmi egyéb, mint a pártpolitikai csatározások színtere. Arra való. Nálunk a politikai viták nem a parlamentben, hanem a sajtóban folynak – Isten áldja a sajtót, beleértve a Magyar Fórumot! –, mintha forradalom előtt állnánk, amely majd megteremti a parlamentet. S ki tudja: hátha csakugyan…? Hogyan éri el ezt a házbizottság? Azáltal, hogy nem teszi lehetővé olyan politikai viták lefolytatását, amely konklúziója nem valamely törvény, határozat vagy nyilatkozat. A kormány beszámoltatására nincs lehetőség. Ezért alakulnak ki fattyú formák, mint az ún. napirend előtti felszólalások, amelyek lehetőségét az ellenzék átallja fölhasználni arra, hogy teljesítse szent kötelességét: a kormányintézkedések szüntelen bírálatát, úgyhogy a voltaképpeni parlamentarizmus számára kiutalványozott néhány szűkös perc politikai ámokfutók mutatványaira elegendő csak, és az állampolgárok, helyesebben tévépolgárok nevetve nézik azt, ami szabadságuk legfőbb biztosítéka kellene hogy legyen. A másik ilyen lehetőség az interpellációs délután, amely azonban – lássuk be – méltánytalan a kormánnyal szemben; nyílt vitában nem a miniszterelnöknek vagy valamely fontos tárca vezetőjének kellene reagálnia mindenféle apróságra. A kormánypártok eloszthatnák a szerepeket. Nem volna szabad kormánypárti képviselőket sem abba a méltatlan és abszurd helyzetbe hozni, hogy olyan minisztériumi vagy főhatósági lépéseket legyenek kénytelenek a kormányzás stabilitása érdekében szavazatukkal támogatni, amelyekről korábban önhibájukon kívül nem is hallhattak.
Az egyes képviselők is bizonyos támogatás esetén napirendre tűzethetnek témákat – bár a természetellenes túlzsúfoltság miatt csak nagy késéssel –, de ezek is csak törvény- vagy határozati javaslatok lehetnek. Ha teszem azt, a kormány művelődési vagy környezetvédelmi politikáját óhajtom vitatni – ami alkotmányos kötelességem mint ellenzéki képviselőnek –, akkor holmi trükkös áljavaslatot kell kiókumlálnom, hogy rámutathassak néhány vitatható pontra. Ha például az egyháztól jogtalanul elvett ingatlanok tárgyában esedékes törvényjavaslat vitájában szóba hoznám az Egyetemi Színpad és a Bibó Szakkollégium kilakoltatásának ügyét, az elnök tulajdonképpen joggal inthetne, hogy térjek a tárgyra, de a helyzet képtelensége nyilván majd toleránssá teszi.
Ez a jog és lehetőség is szűkült a minap, amikor – szégyenszemre többek között az SZDSZ szavazataival – a parlament elfogadta a kivételes eljárás „gyorsított tárgyalás” szabályát, amely lehetővé teszi egyes témák pusztán bizottsági tárgyalását a parlamenti vita lehetősége nélkül, amely az önálló alkotmányos státusz nélküli bizottságok amúgy is hatalmas jogkörét megengedhetetlenül tovább szélesíti.
A magyar parlament munkájának egyik rákfenéje – az okait a diktatúrától örökölt szokásrenden kívül semmi egyébbel nem lehet magyarázni –, hogy a Ház hetente csak egy-két napig ülésezik. Így persze mindenre kevés idő jut. Semmi szükség nincs arra nyilván, hogy minden képviselő mindig ott üljön a kupola alatt – nem is szokás; mindenki tudja, aki látott nyugati parlamentet, hogy néha csak négy-öt ember lézeng a teremben –, ez nem okoz gondot, ha előre kijelölik a szavazások időpontját, amikor a Háznak határozatképesnek kell lennie, és amikor a kormánynak érdeke, hogy meglegyen a többsége. A mai parlament tervezőinek és bírálóinak, a parlamenti tévéadások nézőinek öntudatlanul a régi kommunista pártkongresszusok emléke az irányadó: ott voltak ám tömött sorok, zúgott a taps, mindenkin sötét öltöny és kitüntetések, és nem volt ám annyi veszekedés! (De már akkor is föltűnt a sajtóban az átkos pesszimizmus – le is törte aztat a Zsdanov elvtárs avval a dolgos két kezével!)
A parlamentnek nincs ideje, a képviselőknek meg nem ad. A magyar parlamentarizmus fénykorában, a XIX. század végén másfél-két órás beszédek nem mentek ritkaságszámba. Bármilyen furcsa, a nemzet sorskérdéseit nem lehet ötperces himmi-hummi kis észrevételekben elintézni. A jó parlamenti szónok nemcsak állít, hanem érvel és bizonyít is, ehhez idő kell. Sajnálatos, hogy az egyetlen ember, aki hosszan beszél az Országházban – dr. Antall József –, nem éppen erről nevezetes. A képviselőknek nincs módjuk elmélyülésre, az ellenzéknek nincs módja alapos kritikára, a kormányt mindez komolyan akadályozza a kormányzásban, a közönséget pedig a tájékozódásban.
A kommunista reflexeken, az antidemokratikus mentalitáson kívül mindezeknek a bosszantó jelenségeknek van egy rejtett, de be nem avatottak számára is sejthető oka. A parlament értelmiségi elitje úgy vélekedik a mezei képviselők többségéről, mintha az nem volna egyéb, mint megzabolázni való kannibál horda. Ám ez a vélemény irreleváns, hiszen a parlamentarizmus egyik technikai alapelve az, hogy a képviselők egyenlők egymással. Közömbös, hogy közülünk némelyek olykor nem is tudják, hogy képviselőtársaink nézetei hallatán bosszankodjunk vagy szenderegjünk.
Nemrég az országgyűlés hivatala elkészítette a házszabály új változatának tervezetét. Véleményem szerint a tervezet tovább rontja a parlament hatékonyságát, és korlátozza a képviselők szabadságát. Még az a néhány retorikus maradvány is, amely a régi toldozott-foldozott házszabályban a civilizált parlamenti szokásokra emlékeztetett, eltűnt az új változatból, amelyet a Ház majd nyilván megszavaz. Mellesleg a különféle pártok megjegyzései, amelyeket a házszabálytervezet mellékletben közöl, kiábrándítóak, legtöbbjük újabb megszorításokat tartalmaz.
A hatályos házszabály 42. § (1) pontjában még olvasható a „kétolvasásos tárgyalás” fordulat. Igaz, ezek üres szavak, hiszen nem jelentenek mást, mint az „általános és részletes vita” nevű abszurd formaságot – ez gyakorlatilag a különféle módosító indítványok fölötti formális huzakodást jelenti, amely nemcsak a nézőközönség, hanem az ügyben közvetlenül nem érdekelt vagy elkötelezett képviselők számára is érthetetlen, követhetetlen. (Magyarországon még államtitkárok is szoktak módosító indítványokat beadni saját kormányuk törvényjavaslataihoz! Hihetetlen! És képzeljük el, hogy mekkora politikai támogatottsága lehet egy-egy ilyen nagy hatalmú politikusnak, akinek az indítványára öt-hat támogató szavazat esik…!) Két olvasatban akkor tárgyalna az országgyűlés bármit is, ha kétszer dönthetne az ügyben – ha nincs két valódi olvasat, fölsőház híján hová küldi majd a híres ombudsman az általa elvetett törvényszöveget?
Az új változat idevágó 104. §-a már nem is ismeri a „kétolvasásos tárgyalás” kifejezést, amely – mondani sem kell – komoly törvényességi védelmet nyújt az elhamarkodott döntésekkel szemben, és kiküszöböli az egykamarás parlamenttel szembeni legtöbb aggályt. De hát ez nem kell az országgyűlési hivatal jogtörténeti régmúltból ittfelejtett apparatcsikjainak, és sajnos nem látszik kelleni a mai magyar parlamenti pártok szellemi vezetőinek, szakértőinek sem. Nálunk minden indítványt, törvényjavaslatot az állandó bizottságok véleményeznek, a bizottságokban is kormánypárti többség lévén, ez szavazási útmutatóként szolgál a kormánypárti képviselők számára. Az érdemi vita tehát a bizottságokban dől el, ehhez az új házszabálytervezet 98. §-a törvény-előkészítő bizottságot (!) is fölállít, amely további nyomással gyarapítja a kormány fegyvertárát a képviselőházzal szemben. De ez még semmi. Kezembe került a Magyar Köztársaság miniszterelnökének, Antall Józsefnek a házelnökhöz írott és az ügyrendi bizottság rendelkezésére bocsátott, VIII-388/17/1991. számú, f. év április 23-áról keltezett levele (hivatali száma: OE/1141/1991.), amelyben a kormányfő észrevételeket fűz a házszabály tervezetéhez.
„…Javaslom – írja Antall –, hogy az új házszabály a tervezetben foglaltaknál erősebb jogosítványokat biztosítson a kormány számára az országgyűlés működése során (pl.: a házbizottságban legyen állandó meghívott a kormány képviselője; a tárgysorozat megállapításánál élvezzen elsőbbséget a kormány javaslata). Az országgyűlés törvényalkotó tevékenysége ugyanis alapvetően a kormány előkészítő-javaslattevő szerepére épül…” Mint a föntiekből is kitetszik, alapvetően egyetértek Antall Józseffel, legalábbis az idézet második mondatával. A kormány a parlamentben kormányoz.
Ám Antall, illetve a kabinet javaslatai nem ezt a célt szolgálják. A házbizottságban már ott van a kormány képviselője: a kormánypárti házelnök és a kormánypártok három frakcióvezetője. Parlamenti kormányzás esetén a kormány és a kormánypártok között nincs különbség, legalábbis nem lényegi; ideje volna megérteni, hogy nálunk nem amerikai típusú elnöki kormányzás folyik, ahol az elnöknek egyszer egy ülésszakban van joga egyáltalán megjelenni a törvényhozás ülésén; az alelnök is csak „szpíker” a szenátusban, nem tagja a testületnek
A 35. §-hoz fűzött megjegyzésében a kormányfő javasolja: „…A bizottsági ülések a sajtó számára fő szabályként zártak legyenek, de a bizottság engedélyezhesse a sajtó jelenlétét (…) Indokoltnak tartjuk ugyanakkor, hogy a kormányzati tisztviselők… – hozzászólási jog nélkül – részt vehessenek a bizottsági üléseken.” Kérdés, hogy a nyilvánosság kizárása mennyiben mozdítja elő a kormány előkészítő-javaslattevő szerepének gyakorlását. Különösen, hogy a gyorsított eljárás bevezetésével – a tervezet 125-128. §-a – a bizottsági tárgyalás az eddiginél sokkal nagyobb jelentőséget kap, mint eddig! (Egyébként a tervezet a gyorsított tárgyalást nem definiálja, csak leírja, hogyan kell alkalmazni azt a valamit, amelyről nem mondja ki, micsoda. Alighanem jogászi kontármunka esete forog fönn.)
A 88. § kizárja a politikai vitát a napirendre fölvehető tématípusok közül. Az 54. § (3) bekezdése szerint a Háznak az ülésszak első napján kell meghatároznia „azokat a napokat, amelyeken általános politikai vitát tart”. Szerintem itt egyféle határozat hozható: mindennap. De az előterjesztő szeme előtt nem ez a kép lebeg, hanem az időnként a sóhajtásoktól majd megszakadó képviselői keblek megkönnyebbítése egy-egy országos lakógyűlés, panasznap révén. Hiszen csak nem képzeli az előterjesztő, hogy előre lehet tudni, milyen politikai problémák merülnek majd föl az elkövetkező öt hónapban?
A 15. § immár alkotmányos intézménnyé változtatja a házbizottságot. Ennek föladatait a 25. § a–l pontjai írják körül. A legfontosabbak: a házbizottság határozza meg a napirendet és a tárgysorozatot, állást foglal a nemzetközi parlamenti kapcsolatok szervezésére vonatkozó ügyekben (!), továbbá a parlamenti munka sajtónyilvánosságával kapcsolatos kérdésekben (!), megvitatja a törvényhozáshoz érkezett föliratokat (petíciókat), véleményezi a velük kapcsolatos további intézkedéseket (!), és ami a legfőbb: meghatározza, hogy az egyes vitákban ki mennyi ideig beszélhet és milyen sorrendben! (Megállapodás hiányában a házelnök, vö. 69. §.) Ezeket a jogokat külön megerősíti a 74. §, amely a beszédek időtartamáról intézkedik. Mivel a magyar országgyűlés előreláthatólag továbbra is csak kevés ülést fog tartani, a beszédeket – kivéve a pártfrakciók ún. vezérszónokait – nyilván pár percre fogják korlátozni, ami a vitát formasággá változtatja. Sőt, a 81. § (2) bekezdése szerint az indítvány előterjesztője – többnyire a kormány, természetesen – javasolhatja a vita lezárását! Tehát a kormánytöbbség kurta véleménycsere esetén automatikusan biztosíthatja, hogy pl. valamely kényes javaslatáról a képviselők ne tárhassák nézeteiket a közvélemény elé – ami a parlament létének egyetlen értelme –, pedig csak ezáltal valósítható meg a nyilvános bírálat, s ennek révén a kormány ellenőrzése.
Gróf Tisza István, politikai pályafutásának legvitathatóbb korszakában – mint a történelem legerőszakosabb házelnöke, aki rendőrséggel vezettette ki az ellenzéket, hogy letörje az obstrukciót és elfogadtassa a drákói házszabályt, emiatt nevezte őt Ady „kan Báthory Erzsébet”-nek – soha nem vetemedett volna ilyen ideákra.
De a vita hallatlan megrövidítése sem elég a javaslat névtelen szerzőinek. A 68. § szerint elrendelhető „bármely képviselő javaslatára a hasonló témájú vagy összefüggő ügyek együttes tárgyalása”, tehát az indítványozó nem határozhatja meg maga azt a logikai összefüggést, amelyben eszméit el szeretné fogadtatni az országgyűléssel. Ez pedig – tekintettel a mindenkori többségre – a mindenkori kormánynak ad elképesztően sportszerűtlen előnyt. De Antall Józsefnek ez sem elég. Levelében azt írja, hogy „a kormány is indítványozhassa az ügyek együttes tárgyalását”. Ha következetes lenne, azt is javasolhatná, hogy a kormány írja meg az ellenzéki képviselők beszédeit és interpellációit. De ez a korlátozás még mindig nem elegendő a szorgos országházi apparatcsikoknak. A 99. § három változatban készült. Az A változat azt köti ki, hogy a képviselői indítvány tárgyalásához tizenöt képviselő aláírása vagy a frakcióvezető ellenjegyzése kell, a B változatban ez nem vonatkoznék az interpellációra és a kérdésre, a C változatban elegendő a frakcióvezető ellenjegyzése is. A melléklet szerint ezt egyetlen parlamenti párt sem kifogásolta! Gondoljunk bele, ha politikai vita csak kivételképpen lehetséges, a képviselő bármely fontos kérdésben csak engedéllyel hallathatja a szavát. Ez a parlamentarizmus alapelveinek súlyos, antiliberális és antidemokratikus szellemű megsértése. Tudom, hogy ez a kannibál-szindróma következménye: az országgyűlés értelmiségi elitje szerint csak a képviselők fenekére van szükség – kötelező jelenlét – és a mutatóujjára, amellyel a szavazógép gombjait lehet frakcióhatározat alapján nyomogatni.
Bauer Tamás barátunkat kigúnyolta az egyik újság, mert demokratikus pártfegyelemről beszélt. Ugyan miben különbözik ez a kommunista pártfegyelemtől? – kérdezte a hírlapíró. Hát abban, hogy a demokratikus pártok tagjait közös világszemlélet, közös érzület és ennek folytán önkéntes fegyelem kapcsolja össze. A jelenlegi házszabály és korcs utóda sem a bolsevik pártfegyelem alapelvén – a megtorláson, illetve az attól való félelmen – alapul, hanem a katonai-bürokratikus, igazgatási éthoszon. A magánvélemény – akár a különcködés, az excentrikus furcsaságok – elfojtása megöli a nemes individualizmuson alapuló liberális rendet. Ráadásul az SZDSZ – az SZDSZ! – a 100. §-t oly módon alakítaná át, hogy a házszabály „tartalmi és formai kötelményeinek” meg nem felelő indítványt az elnök az alelnökök és a jegyzők egyetértésével visszautasíthatja. Melyek a tartalmi kritériumok? Ilyenek nincsenek és nem is lehetnek. Ha valaki vissza óhajtja állítani a pallosjogot vagy a fehérlóáldozást, a parlament majd leszavazza. Nem néhány tisztségviselőnek kell ebben döntenie – sejtem, hogy az SZDSZ névtelen glosszátora nem erre gondol, de evvel kegyetlenül vissza lehet élni. Ezt nem pótolja az a másik szabad demokrata javaslat, amely az országházban szolgálatot teljesítő kormányőröket a képviselőház alá rendeli. Ez bizonyára helyes, de nem fontos.
Az új házszabálytervezet, a pártok lehangoló, a miniszterelnök fölháborító módosításai megmutatják, hogy a magyar parlamentarizmust nem annyira az utcáról fenyegetik, mint az Országházból. A szakmailag is lélegzetállítóan pocsék tervezet, a mögötte érződő antidemokratikus szándék, a torz elitizmusból fakadó korlátozások helyeslése az ellenzék részéről – egy képviselőtársam, amikor a szép neogót folyosó meggypiros szőnyegén hápogtam házszabályügyben, sietősen odasúgta: „persze, igazad van elvileg, de hát tudod, micsoda félkegyelmű ökör a legtöbb képviselő, muszáj ráncba szedni őket” – a meggyőződéses szabadelvű demokratát mély szomorúsággal tölti el. Ilyen parlamentben, amely az új házszabály nyomán formálódhat ki, liberális érzelmű ember nem ülhet, ilyen parlament erőtlen az államigazgatással és a kormánypolitikával szemben – különösen most, hogy a kormányzat meg-megújuló rohamokat intéz a médiaszabadság ellen, mindent államosít, ami mozog, gyanús üzelmeket folytat az erőszakszervezetek tájékán, a házszabály középponti kérdés.
A házszabály gyakorlatilag alkotmányos rendszabály. Tőle függ, hogyan kormányozzák a köztársaságot. Ilyen kormányzás mellett a szabadságszerető közszellem csak a terméketlen lázadás és a politikán túlnyúló radikális kritika álláspontjára helyezkedhet. Ezt pedig a demokratikus ellenzék a diktatúra idején is elvetette, pedig akkor érthető volt; magam is onnan indultam. De mi magyar szabadelvűek az intézményes szabadságot akartuk. Depressziós embermegvetésből nem szabad kiindulni. Egy tál eljárástechnikai lencséért ne adjuk el a szabad emberek elsőszülöttségi jogát.
Ez a legújabb támadás a szabadelvű alkotmányosság ellen erkölcsi és politikai bűnei mellett még buta is.
A magyar csoda: hanyatlás aranykor nélkül.
- Belföld [6]