Az államkommunizmus ugyan már tántorog a rá mért csapások súlya alatt, de Közép- és Kelet-Európának máris új veszélyekkel kell szembenéznie: félő, hogy egy önelégült nyugati elit és szürke uralkodó réteg sajátítja ki a megszerzett szabadságot, mégpedig egy elvont politikai elméletre és gyakorlatra hivatkozva. Arra a mítoszra gondolok, mely szerint a kommunizmus összeomlása egyben a kapitalizmus győzelmét s a nyers piac elméletének végső igazolását jelenti. Való igaz, a kommunizmus elbukott, de ettől még nem kellene máris adoptálnunk a harvardi és chicagói iskola gazdaságtanait.
Van valami elemi hasonlóság a kommunizmusban és a piacgazdálkodásban. Mindkettő atomizálhatja a társadalmat azzal, hogy az embereket elszigetelt túlélőkké redukálja. Mindkettő szétrombolhatja a civil társadalom azon intézményeit, amelyek a közember számára elviselhetővé teszik az életet. Az üzleti világ szócsövei azt sulykolják, hogy a szabadság és demokrácia a tőke támogatásával és védőszárnyai alatt létezik, holott e szárnyaknak az árnya se látszott még, amikor a szabadságot kivívták – hacsak nem épp az elnyomókat védelmezték. Ugyanazok a kereskedelmi és pénzügyi intézmények, amelyek most oly vonakodva kockáztatnak bármit is Kelet- és Közép-Európa demokráciáiban, hajdan égtek a vágytól, hogy milliárdokat kölcsönözzenek az előző rezsimeknek. Jól emlékszem egy amerikai bankár szavaira, aki ezt mondotta 1981-ben, a lengyel szükségállapot kihirdetésekor, a Szolidaritás vezetőinek letartóztatásakor: „Ki tudja, melyik politikai rendszer a jó? Számunkra az egyedüli mérce: fizetik-e a számláikat?”
Semmi bajom a tőkével és a piaccal mint olyannal. A szakszervezetek megtanultak velük együtt élni, s humanizálásuk eszközévé váltak. A tőke önmagában véve nem erkölcsös, de nem is erkölcstelen, hanem szükségszerű dolog, a piacról pedig végképp teljes joggal mondhatják, hogy kevés ártatlanabb dolog van, mint a javak és szolgáltatások megvásárlása. De engedtessék meg, hogy néhány óvatosságra intő megjegyzést tegyek a szabadpiac és a privatizáció ma szokásos glorifikálása közepette. Teljességgel abszurd, hogy az állam bábáskodjon mindenféle kereskedelmi tranzakció körül, Közép- és Kelet-Európában is arra van szükség, hogy az államot visszaszorítsák tulajdonosi és irányító szerepköréből. Ám amint a kormány visszavonul, egy olyan kapzsi osztály kerül hatalomra s tesz szert befolyásra, amelynek következtében megint csak kockán forog a szabadság: olyan szakadék keletkezik, melynek mélyén emberi sorsok mennek tönkre – hacsak a szakszervezetek és a szociáldemokraták nem néznek idejében az új uralkodók körmére.
Közép- és Kelet-Európában az erős társadalmi ellenőrzésnek kell betöltenie az űrt a visszaszoruló állam és a kifejlődő piacgazdaság között. Ha ez nem következik be, az utcán kivívott győzelem elveszhet a pénzügyminisztériumokban, s a föltámadó totalitarizmus ma még távoli dobpergése fülsüketítő lármává erősödhet. A Világbank és az IMF küldöttei mostanában már a munkanélküliek biztosítási feltételeiben egyezkednek a munkaügyi minisztériumok tisztviselőivel, s közben olyan kategóriákat vezetnek be, mint a „biológiai minimum”, ami kifejezetten ellentétes a Nemzetközi Munkaszervezet alapelveivel. Kelet- és Közép-Európában haladéktalanul ki kell dolgozni a multinacionális vállalatok működési szabályzatait, azon munkavállalói jogok foglalatát, amelyek egy igazságos és tisztességes polgári társadalomban nélkülözhetetlenek. Eközben azonban nem Friedmanok és Hayekek műveiből kell kölcsönözni a politikai berendezkedés alapelveit, hanem a térség saját tradícióiból. Azt kell végiggondolni, mi volt az, amiért a munkások életüket adták 1956-ban Budapesten, 1970-ben Gdanskban. Mert annyi bizonyos, ezek az emberek az emberhez méltó élet jogáért haltak meg, nem pedig azért, hogy újra csak hülyék rugdossák és alázzák meg őket. Olyanok, akik egyedül arra képesek, hogy könyvből állítsanak bálványt maguknak.
- Külföld [6]