Három héten keresztül ufók, gömbvillámok, csodadoktorok nélkül maradtunk. Hiába nyomogattam kedd esténként a távkapcsolót, nem jött létre a „nulladik típusú találkozás”.
Arra gyanakodtam, hogy a „parajelenségeket” bemutató műsort – a Tv2-höz hasonlóan – a továbbiakban titkos energiaátviteli rendszeren sugározzák, és csak különleges képességekkel rendelkező páciensek láthatják a snájdig marslakókat és a frissen gyógyult bőrbetegeket. A magamfajta hitetlen racionalista előtt pedig – bárhogy is mereszti szemét – agrárgazdasági vitaműsor vagy parlamenti összefoglaló jelenik meg a képernyőn, és legfeljebb azon lehet izgulni, hogy Szentágothai Jánosnak sikerül-e visszatérnie hipnotizált állapotából. Elszomorodám: e műsor nélkül hogyan is szerezhetnék be annyi oktalan félelmet, alaptalan reményt? Vasárnap este aztán ismét felvillant előttem a boldog perspektíva: ha félig lebénul a karom, az orvosok már tehetetlenül állnak, akad csodadoktor, aki kézrátétellel kigyógyít nyavalyámból. E futurológiái kéjhez társul az aktuális öröm: balsejtelmeim nem igazolódtak. Nem valamiféle fölvilágosító düh gátolta átmenetileg a „találkozásokat”.
Ne verd az asszonyt, hátha élvezi!
Buta dolog lett volna a népbutítást hatalmi eszközökkel tiltani. Először is, nem tudni, hogy lehet-e még tovább butítani a „népet”. Talán nem is azért nézi e műsort, mert okos akar lenni. Az emberek mérlegelik körülményeiket, s irracionális feltételek mellett nehéz ésszerűen dönteni. A létminimum környékén dietetikai tanácsokat legföljebb a gang végén lévő kicsiny helyiségben olvasgatnak, a helytelen táplálkozás okozta bélműködési zavarok morajától kísérve. Amiből persze nem érdemes a dietetika tudománya elleni zúgolódást kihallani.
Még akkor is helytelen volna az ilyen műsorok ellen kikelni, ha csakis és kizárólag butaságokat terjesztenének. Butaságokban hinni még csak nem is butaság kérdése. Butaságokban hinni jog, bár semmiképpen sem kötelesség. A televíziót ugyanazzal a mozdulattal lehet ki- és bekapcsolni. A kikapcsolási szabadság feltételezi, hogy időnként valóban ki is kapcsolom a készüléket. Nem nekem szól mindegyik műsor. Én, mint nép ezt tudomásul veszem.
Tudományos bírálattal bíbelődni is dőreség. David Hume, a jeles tévékritikus, több mint kétszáz éve kifejtette, hogy az apró abszurditásokat el szoktuk vetni, ám „minél képtelenebb dolgokról hallunk, annál készségesebben vesszük azt tudomásul, s hozzá épp azon körülmény miatt, amelynek e dolog hihetőségét alá kellene ásnia”. A tudományos érvek csak növelik a képtelenséget, ám ezzel a meglepetés és ámulat ösztönözte hihetőségét is. A cáfolat ellenkező hatást ér el. Intellektuális körökben erre mond jak, hogy „ne verd az asszonyt, hátha élvezi”.
A tudomány csak annyit tehet, hogy maga is igyekszik televíziós formát találni magának. A távlátványosságnak azonban megvannak a saját törvényei. A „Deltát” főként „a Kudlik Juli” bakijai és bájai kedvéért nézik, s nem a bakkecskék tüzelési időszakának lehetséges meghosszabbítását tárgyaló, hasznos, egyébiránt csiklandóan érdekes kisfilm hozza izgalomba az embereket. A tudós kollégiumoknak is tudomásul lehetne venniük, hogy Déri János tud valamit, még ha tudományát időnként furcsán használja is föl.
Csoda hétfőn, szerdán, pénteken, 9-tól fél 4-ig
Más azonban a spektákulum, és más a spekuláció. Egy dolog bemutatni a csodatevőt, s más dolog az, ha a riporter révülő tekintettel közli a kuruzsló rendelési idejét, napra, órára pontosan. Ha ez reklámműsor, talán rendben is volna. Fizetett hirdetésre utaló jelet azonban nem láttam. Az efféle propaganda megengedhetetlen, de nem valamiféle aufklérista kultúrpolitika okán, hanem azért, mert közpénzen támogat magántevékenységet, rejtett reklámot folytat, és fura viszonyban áll a gyógyító tevékenységet szabályozó jogszabályokkal. A különleges kezelésben reménykedőknek pedig, bármily szomorú is, nincs joguk kikényszeríteni, hogy a csoda a közszolgálati televízió rendes csatornáin, normális úton történjék. A csoda teológiai értelemben kikövetelhetetlen.
Más kérdés, hogy manapság valóban csak a tömegkommunikáció közvetítésével történhet csoda, amely a hagyomány szerint tapasztalati úton megmagyarázhatatlan, de mégis az emberi tapasztalat látókörébe tartozó esemény. Korunk bizalmatlan lett a tapasztalás közvetlen formáival szemben. Nem hiszünk a szemünknek, helyette a tudományra és a tömegkommunikációra hagyatkozunk. Benyomásaink csak rajtuk keresztül szentelődnek tapasztalattá. A csodadoktor ugyan átlépi a tudomány határait, de – idézem – „nagyon is szeretné, ha képességeit tudományos módszerekkel megvizsgálnák”. A tudomány csodát nem tud tenni, de a „paratudósoknak” szükségük van rá, mert egyedül a tudósnak hisszük el, hogy valóban megtörtént a csoda. Ez paradoxon, de ebből él a „Nulladik típusú találkozások”.
A műsor és a tudomány: együtt hozzák létre a „parajelenséget”, a szekularizált csodát. „Ma már vannak meglehetősen objektív módszerek – látható volt a Nulladik típusú találkozásokban is –, amelyekkel meg lehet mérni ezeket a képességeket” – hangzott el például a műsorban. A „mérés”, a tudomány misztikus emblémája teszi hitelessé azt, ami mérhetetlen. Realitásáról pedig biztosít a televízió: van, hiszen látható volt a televízióban is. Van-e ennél nagyobb bizonyosság?
Csak az a baj, ha a televízió elfeledkezik e teremtő képességéről. A csodatévő lakóhelyét „ellepik a reménykedők”, indokolja a műsorvezető a „rendelési idő” közlését. Na persze: a „nép” kér, a tévé csak ad neki. Csak valójában éppen e műsor teremtette meg a reménykedők tömegét. Amikor a riporter könyörögve kéri őket, hogy ne rohanják meg a csodatévőt, mert az „el fogja veszíteni az erejét”, mi esetleg azokra gondolhatunk, akiknek nem adott elég ellenállóerőt az ég, s hipnotizálja őket a televíziós csoda. A műsorkészítők azonban valódi parafenomének. Létrehozni egy fantomot, majd e „parajelenségre” hivatkozva úgy tenni, mintha külső kényszernek engedelmeskednének és csupán kötelességüket teljesítenék: nos, ez a parapolitika.
A parapolitika kemény realitás, amellyel számolni kell. A vasárnapi műsor ráadásul tömör foglalatát adta kis hazánk – szintúgy parapolitikainak nevezhető – viszonyainak. A tragikomikus alapkérdés ugye az, hogy mit kezdjen az önkormányzat egy csodadoktorral. A riporter mindjárt az elején megidézi a „rendszerváltás” kitermelte politikai fantomokat: „a város mit tehet azért, hogy valamennyire európai körülmények között lehessen lebonyolítani ezeket a kezeléseket” (ui. a kézrátételes gyógyítást). Ez kis túlzással úgy hangzik, mintha valaki azt tudakolná, hogy hol lehet vérszerződést kötni az EGK vezető minisztereivel, melyek a fehérló-áldozat civilizált formái.
A válaszokra automatikusan következtethetünk. A képviselők teljesen elbizonytalanodtak, és főként félnek. Az elmúlt negyven év legsúlyosabb következménye, hogy mindaz a szamárság és avítt ócskaság, amelyet sok értékes dolog mellett szintúgy eltiportak, most megdicsőülve kel új életre, hosszú időre sztálinista hírbe keverve minden kételkedőt.
Geopatogén alzónáink
A vasárnapi műsor nem akármit produkált. A képviselő-testület református lelkész tagja a Szentírásból vett helyekre utalva a Sátán emberének nevezte a csodadoktort. Erre a helyi körzeti orvos megcsillantotta a lehetőséget, hogy a gyógyító akár szent ember is lehet. A riporter űberolt: netán nem angyallal állunk szemben? Elképedésemnek a műsorvezető vetett véget: emlékeztetett a pártállami rendszerre, arra, hogy a „közel negyven évig legerősebb államvallásnak, a kommunizmusnak biztos sikerült volna valamelyik prófétáját idézni, (és) természetesen egy környezetéből kiragadott idézettel* és prófétai hittel meg lehetett volna indokolni, hogy miért nem lehetett volna ilyen műsor”. Magyarán: a derék lelkész lekommunistáztatott. Parapolitikai helyzetünk hű képe ez, kommentárt nem is igényel. Csak annyit fűznék hozzá, hogy a babona elleni harc nem Marx, nem is a felvilágosítók, hanem a keresztény egyház „találmánya”. Bevezetőül egy másik jeles tévékritikus, Aquinói Szent Tamás művecskéjének részletét ajánlanám tanulmányozásra (Summa Theologica, 2–2 q. 96: De superstitione observantiarum).
Sok jóra nem számíthatunk. Amint ugyane műsor másik híradásából megtudtam, egy nedves falak kiszárításával foglalkozó pszichotronikai szakember szerint varázskészüléke „azért nagyon jó, mert most nincs pénz, viszont ez egy relatív olcsó eljárás: segítségével ma kiszárítom a falakat, s ha majd lesz pénz rá, akkor el tudom végezni a visszavakolásukat”. A házak pedig azért nedvesek, mert korábban sem volt tatarozásukra pénz. Úgy tűnik, csoda és szegénység szorosan együttjár. Aligha véletlen, hogy – mint a riportból értesültem – „a téma nagyon érdekli a földművelődésügyi (sic!) minisztert”, aki támogatást is ígért. Nem csodálom, nyilván neki sincs pénze. Én is ilyenkor szoktam ígérgetni.
De a parapolitika éppen abban áll, hogy lehetővé teszi a lehetetlent. Megtudtam ugyanis, hogy az állattenyésztésben nagy hibákat követtek el, mert sok istállót rossz energiakisugárzási helyre telepítettek, és a geopatogén alzónák miatt nem tojnak eleget a tyúkok. S itt felvillan a halovány reménysugár: hátha rossz helyre telepítették kis hazánkat is? Úgy tűnik, nem elég itt a mezőgazdasági tárca támogatása. Valami magasabb helyen kellene kézbe ragadni a varázsvesszőt, s elindulni valamilyen irányba, kicsikét jobb alzónát keresni Magyarországnak.
Vagy esetleg mégis meg lehetne próbálkoznunk a vakolással.
* Édes istenem, csak egyszer mutatnának nekem egy idézetet, ami nincs „kiragadva” környezetéből!
- Esszé [6]