Ezen a héten nehéz helyzetben vagyunk. A legfontosabb heti üzenetet Vitathatatlanul Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke formálja. Mire lapunkat kézhez kapja, kedves olvasónk már azt is tudja, hová fejlődött a váratlanul harciassá vált szakszervezeti vezető üzenete. Lesz sztrájk, nem lesz, nagy lesz, nem lesz nagy? Mi még mindezt nem tudjuk, akár még meg is egyezhetnek, le is fújhatják az akciót.
Tőke–Munka–Állam
Egy biztos: még nem „klasszikus” sztrájk készülődik Nem a Tőke, vagyis az államtól többé-kevésbé független piaci kapitalisták profitéhsége szólítja harcba az elkeseredett munkavállalókat. Az MSZOSZ felhívásában ugyan a „nyers kapitalizmust” ostorozó kitételek is szerepelnek. Ellenük azonban már azért sem nagyon lehet mit tenni, mert még nem nagyon léteznek a valóságban. Az Állam viszont annál inkább létezik. Ahol csak tudja, kompenzáció nélkül igyekszik emelni a hatáskörébe eső árakat. Mentségére szóljon, a költségvetés állapota is erre kényszeríti, hiányoznak a szociális kompenzáció forrásai.
Az MSZOSZ tagszervezetei és a radikális szövetségesük, a Szolidaritás, azt mondják, a kormány, akárcsak a taxisblokád idején, a mostani energiaár-emeléssel is megsértette a társadalom tűréshatárát. A kétkedők szerint – a Nagy Sándorral ellenséges viszonyban álló demokratikus tömörülések, a Liga és a Munkástanácsok is közéjük tartoznak – igazából nem a fogyasztók és a munkavállalók, hanem Nagy Sándor és vezérkarának türelmi tartalékai merültek ki.
Nagy Sándor, aki kétségtelenül ügyesen politizál, jól védi hadállásait, mindmáig egyben tudta tartani szakszervezeti birodalmát. A rosszmájúak szerint sikerének az az egyik titka, hogy a kormánynak tulajdonképpen nem volt ellenére, hogy egy politikailag nem teljesen legitim, volt MSZMP KB-taggal, ugyanakkor rugalmas, rutinos politikussal intézze a szakszervezeti ügyeket. Mára azonban egyes tagszervezetek és szövetségesek, a bányászok, az építők, a mezőgazdasági szövetségek olyan nyomás alá kerültek, hogy immár Nagy-Sándor sem engedheti meg magának a tétlenséget.
A látványos cselekvéshez jó alkalom az energiaárak növelése miatti, tagadhatatlanul jogos elégedetlenség. A sztrájk akár csak részleges sikere a fő mozgósítónak, Nagy Sándornak többet jelentene, mint saját energiaszámlája részleges visszatérítését. Hatalmat, legitimációt, esélyt jelentene az újból többfelől szorgalmazott szakszervezeti választások megnyerésére.
A közelgő ütközet hatalompolitikai „felhangjai” ellenére az MSZOSZ hat követelésének egyikéről sem mernénk azt állítani, hogy nem értünk egyet vele. Ennek ellenére nem látjuk, miért sztrájkkal kell eldönteni például a munkavállalói részvények, a vasúti kedvezmények vagy a munkahelybővítő ráfordítások arányának kérdését. Azt sem teljesen értjük, hogy a mostani, forrónak ígérkező nyárban miért kell ennyire sietni, miért nem lehet még újból megtárgyalni az energiaárakat.
Még azt is elhisszük, hogy egyes kormánytisztviselők valóban pökhendi, arrogáns stílusban tárgyalnak a szakszervezeti megbízottakkal. Ez azonban még mindig nem elég indok, hogy súlyos kényszer nélkül előrehozzunk esetleg a demokrácia egészét gyengítő nagy akciókat.
Pesthidegkút
Miközben, hogy egy kis kitérőt tegyünk, a demokráciát szilárdító apróbb, helyi akciókra már nem marad elég erőnk és energiánk. Pesthidegkúton, részvétlenség miatt nem sikerült eldönteni, együtt akarnak-e maradni a kerületükkel vagy nem. Úgy látszik, erőnkből csak arra futja, hogy a feleségünktől váljunk el, ennél nagyobb vállalkozásra már nem telik.
Permanens parlament?
Ez az enerváltság azonban, legnagyobb szerencsénkre, elkerülni látszik a miniszterelnököt, dr. Antall Józsefet. Ahogyan múlt heti összefoglalónkban utaltunk rá, a parlamentben egyre kétségbeejtőbb törvényhozási eldugulás fenyeget. Dr. Antall most azt helyezte kilátásba, hogy a képviselők egész nyáron bent ülhetnek, amennyiben nem sikerül a kárpótlási ügyek végére jutniuk Ha már itt tartunk lehet, hogy a Nagy Sándor-fele sztrájkakció, végső kihatásában, mégsem gyengíti, hanem erősíti majd a demokráciát. Amennyiben emlékezteti az Antall-kormányt: időnként, történelmi igazságosztási, kárpótlási, egyház-rehabilitációs, ügynökmentesítési elfoglaltságai közepette szenteljen egy kis figyelmet a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők, úgy hozzávetőleg a családok 90%-ának is!
Bártfa
Mert a keleti ember, akárcsak a nyugati, mindenekelőtt jobban szeretne élni. Utazni, világot látni, ha másként nem megy, videón keresztül. Ne adj’ isten, időnként egy-két féldecit is megpróbálna behajítani. Ha ezektől a lehetőségektől nagyon sokáig, reménytelenül megfosztják, a végén azok ellen fordul, akikről azt hiszi, részesek a balsorsában. A végtelenségig nem lehet mondogatni neki, legyen boldog tőle, hogy parlamentáris demokráciában él! Ilyen történelmi kísérlet már volt, a szocializmusban, és nem vált be.
Szokatlanul militáns beszédében ezeket az igazságokat próbálta Göncz Árpád a bártfai Kelet–Nyugat-konferencia odaátról jött résztvevőinek emlékezetébe idézni. Gondolják ők is végig, mi lesz a keleti demokrácia vége, ha hosszú távon a krónikus nyomorral asszociálódik? Mondja meg világosan a Nyugat, tette fel a kérdést – alighanem kétségbeesetten – a magyar köztársasági elnök, mennyit képes és hajlandó áldozni rá, hogy a Kelet ne zuhanjon vissza a demokrácia előtti állapotok valamelyikébe!
Világos válasz, persze, nem érkezett. Majd ha meglesz maguknál a szükséges infrastruktúra meg az intézményes keret, akkor visszatérünk a kérdésre – mondogatták a Bártfán összegyűlt befektetők.
Ugyanilyen okból gomba módra szaporodnak a Kelet számára kreált várakozóhelyek, előcsarnokok, karanténok
A hét elején a visegrádi hármakat, Lengyelországot, Cseh és Szlovákiát, Magyarországot „társult tagként” felvették az OECD-be. Ezt is meg kell becsülni, a románok és a bolgárok például irigykednek a „három jó fiúra”.
A NATO „biztonsági partnerséget” ajánl legalábbis azoknak, akik fel tudják fogni, hogy ez mit jelent.
A Deutsche Bank elnöke kijelenti, hogy a jövőben óvakodnak hitelt nyújtani a Keletnek, de persze vannak kivételek.
Nem soroljuk tovább a példákat. Attól tartunk, ilyenfajta ambivalens nyugati megnyilvánulásokból nem lesz majd hiányunk a jövőben sem. Már nem fenyegetjük a Nyugatot. Ez kedves, de miért kellene ezért fizetni? Szegények vagyunk! Ez szomorú, de nem elsősorban a Nyugatnak, hanem minekünk
Azért majd csak lesz valahogyan!
Expo, Bős
Például a párizsi kiállításrendező irodát, a BIE-t sem kergette kétségbeesésbe a bécsiek megfutamodása. Legyen Budapesten, ’96-ban! Ez gyorsan ment.
Viszont mi sem vagyunk kisstílűek. Megajánlottuk a szlovákoknak Pozsonynak, szálljanak be ők is a rendezésbe. Bős–Nagymaros után még egy jó közös üzlet kezd körvonalazódni!
Időközben azonban újabb lépesek történtek, hogy eltüntessük előző közös üzletünk, a vízlépcső nyomait. A magyar kormány elhatározta, hogy most már jogilag, pénzügyileg is megpróbálja lezárni a bősi beruházás ügyét. Úgy néz ki, a szlovák kormány rugalmasan áll hozzá a kérdéshez, amennyiben valamivel többre számíthat a semminél.
- A hét üzenetei [6]