A francia egyház helyzetét az állam és egyház 1905-ben bekövetkezett szétválasztásáig az 1801. július 15-i konkordátum határozta meg, amelyet Napóleon kötött VII. Pius pápával. Ez a megállapodás rögzítette mindazt a fölényt, amit a francia forradalom idején az állam megszerzett az egyház fölött. Mivel a forradalom az egyház földbirtokait kisajátította, a papság fizetését az állam vállalta magára. Az egyház épületei, beleértve a templomokat is – állami tulajdonban voltak, s az állam örökös és díjtalan használatra engedte át őket az egyháznak. Mindezek fejében a püspököket az állam nevezte ki, a pápa csak megerősítette. Azt lehetne hinni, hogy a konkordátum az egyház elnyomott helyzetét eredményezte – I. Napóleon idején jobbára ez is volt a helyzet. 1851 után viszont a II. Császárság támaszkodott az egyházra politikai szövetségesként, s az iskolaügyet gyakorlatilag teljesen átengedte neki. Az elemi és középiskolák túlnyomó többsége egyházi iskola volt. III. Napóleon rendszere számára ez nem jelentett politikai veszélyt. Az 1871-és fordulat után azonban megváltozott a helyzet.
Az első kultúrharc (1879–1881)
Nem az új köztársaság kormányzata került szembe az egyház oktatási monopóliumával. Nem egészen így történt. 1870-ben ugyan köztársaságot kiáltottak ki, de a Kommün leverése után a köztársaság kormányzását nem a republikánus erők vették kezükbe. A levert szocialista felkelésre igazi ellenforradalmi kurzus következett. Jó másfél évtizedig a kontinens legbaloldalibb hagyományú országában nem működhettek szakszervezetek. A kurzusideológiát a politikai erőként fellépő katolicizmus adta. Szimbóluma, a világcsúf Sacré Coeur templom a Montmartre-on, Párizs Gellért-hegyén, ma is emlékeztet rá, hogy erre a dombra állította fel a levert felkelés után a rendcsináló hatalom azokat az ágyúkat, amelyek rommá lőtték volna a várost új megmozdulás esetén. Az uralom a legfelső pénzvilág, a „kétszáz család” kezében volt, amely szemben állott a köztársasággal, és a királyság új formában való visszaállítására esküdött. Tíz éven át a Kommün után az fenyegette a köztársaságot, hogy egy napon katonai puccs dönti meg, és helyébe a II. Császárság olyan új formája lép, ahol az ideológia nem a forradalomból született bonapartizmus lesz, hanem a Bourbon-királyság visszaállítása, a teljes szakítás a forradalom hagyományával. A rendkívül exkluzív-előkelő úri világ számára az egyház iskolákon át gyakorolt befolyása volt a politikai kapcsolat a néppel. A falu a kezükben volt.
Ez ellen indultak „preventív háborúba” a köztársaságpárti politikai erők, amikor az 1871 utáni második elnök, Mac-Mahon tábornok, a royalizmus fő szervezője meghalt, és helyébe a kemény republikánus Jules Grévy lépett. Az 1880–1881-ben meghozott oktatási törvények nem csupán állami ellenőrzés alá helyezték az egyházi iskolákat, hanem jelentős részüket kisajátították, és létrehozták az állami iskolák addig nem létező erős hálózatát. A szerzetesrendek nagy részét különböző ürügyekkel kitiltották az oktatásból, s ezeket fel is oszlatták. Így hónapok alatt 261 rend felszámolására került sor. Az egyház a szabadságjogokra hivatkozott. Ezzel az argumentummal szemben megjelent a veszedelmes ellenérv, amely szerint a szabadságjogok az egyént illetik, a kollektivitásokra az államérdek vonatkozik. Az első kultúrharc győzött. Elérte politikai célját. Eladdig a faluban a közvélemény-formáló politikai kulcsember a plébános volt, most megjelent riválisként az állami iskola tanítója. Sikeres riválisként. A republikánus tanítók munkássága nyomán a századfordulóra a francia falu köztársaságpárti.
Az ezt követő években XIII. Leó megbékélési politikája enyhítette az ellentéteket. A pápa óvatosan elhatárolta magát a politikai royalizmustól, hangoztatta, hogy az egyház nem kapcsolódik a világi pártokhoz, és a francia papságot a köztársasági államforma elfogadására intette. Kevés sikerrel.
A második kultúrharc (1901–1905)
A kultúrharc kiújulása része volt a „kétszáz család” erői és a republikánus erők között folyó küzdelemnek, amelynek nagy ütésváltásai közül az első a Panama Csatorna Társaság sikkasztási botránya volt. Ez alkalmat adott a baloldalnak antikolonialista propagandakampányra. Erre mintegy „revans” volt a jobboldal politikai pozícióinak erősítésére 1984-ben a Dreyfuss kapitány elleni koncepciós kémper, amely meg akarta erősíteni a hadsereg nimbuszát, hisztériát akart kelteni az ország fenyegetettségének, ellenséges ügynökök beépülésének gyanújával. A kiválasztott tiszt zsidó származása talán még nem volt politikai célzatú. Mindenesetre az úri tiszti világ a társaságába be nem fogadott „bajtársat” pécézte ki, és ez belevitte a politikai antiszemitizmust a következő harcokba.
A francia jobboldal élcsapataként új royalista szervezet alakult 1901-ben: az Action Francaise. Revans és kolonizáló nacionalizmus, antiszemitizmus és új arcú politikai katolicizmus az eszmevilága. A jobboldali elit értelmiségi szervezete főleg az egyetemeken erős. A neoroyalizmus nem az első kultúrharc királypártisága, hanem a modern jobboldali radikalizmus egyik korai műhelye. Ha győz, annak eredménye nem újabb II. Császárság, hanem kemény diktatúra.
Ezekben az években a politikai Franciaország két nemzetre szakad, külön lobogóval. A vízválasztó a katolicizmushoz való viszony.
Harcosan antiklerikális a liberális republikánus erők mögött felsorakozó plebejus radikalizmus és a politikai életbe visszatért szocialista párti munkásság, sőt immár a falu is, amelynek a valláshoz kapcsolódó érzelmeit Maupassant novelláiból ismerhetjük meg. A „vízválasztó” politikai értelme, hogy a „kétszáz családnál” kevésbé előkelő, az Action Francaise és a radikális párt között ingadozó burzsoázia a valláshoz és az egyházhoz való viszonyával mutatta ki, hogy éppen merre leng ki az inga. A Dreyfuss-perre, a perújrafelvétel elleni kampányra, az Action Francaise működésére volt válasz Waldeck–Rousseau győzelme, amivel először szerezte meg a radikális párt a kormányzást, szövetségben a szocialista párttal. A kormányban szocialista is helyet foglal: Millerrand. Az első támadás a szerzetesrendek ellen indul. A rendek az egyleti törvény alapján működtek, de ezt most oly módon értelmezték, hogy jogi személyiségű egyesületet csupán korlátozatlan „jogképességű”, természetes személyek alkothatnak, viszont a szerzetest fogadalma korlátozás alá veti, hisz csupán elöljárója engedélyével köthet szerződéseket.
A harcot élezi X. Pius megválasztása a pápai trónra 1903-ban. XIII. Leó, a „reformpápa” névválasztásával bizonyos mértékig elhatárolta magát elődeitől, a Piusoktól, ezzel jelezte, hogy más vonalat kíván folytatni. Az új pápa viszont névválasztásával azt nyilvánította ki, hogy Leótól határolja el magát, és visszatér a korábbi elődökhöz. Konzervativizmusa elsősorban az egyházon belül maradt, a hitélet megújítására törekvő „modernizmus” gyűjtőnéven megbélyegzett hitbéli, teológiai – tehát nem politikai – irányzatok ellen vette fel a harcot, de politikai kérdésekben is konzervatív volt.
Amikor 1904-ben a francia elnök nagy politikai szenzációt keltő látogatást tett az olasz királynál, a pápa élesen megrótta, mivel ezzel az elnök kifejezésére juttatta, hogy nem ismeri el a pápának az egyházi állam visszaállítására vonatkozó követelését. Ezek után az egyházfő két modernizmussal vádolt francia püspököt le akart tenni tisztségéről. Ám ezzel megsértette a francia állam püspök-kinevezési jogát, hisz a konkordátum érvényben volt, s a püspök-kinevezési jogba a francia állami értelmezés a letételi jogot is beleértette. Az affér a diplomáciai kapcsolatok megszakadásához vezetett.
A kultúrharc záróaktusaként a francia állam felmondta a konkordátumot, s végrehajtotta az állam és egyház szétválasztását. A papok nem kaptak többé állami fizetést. Az épületek az egyház használatában maradtak, de az egyházat kötelezték vagyonkezelési bizottságok, úgynevezett „kultúregyesületek” alakítására, amelyek elszámoltak az államnak az épületek használatáról és arról, hogy az egyház mire fordítja pénzvagyonát és jövedelmeit. Viszont megszűnt az állam püspökkinevezési joga, sót minden beleszólása egyházi funkciók betöltésébe.
Az egyház jelentős áldozatok árán, de mégis kiszabadult az államnak való alávetettségéből. A francia demokrácia az első kultúrharccal súlyos politikai veszélyt hárított el, a második is a demokrácia ügyét erősítette, de árnyékot vet rá, hogy a löveg túllőtt a célon, amikor a szerzetesrendeket egy kalap alá vette az Action Francaise-zel.
- Esszé [6]