[1]
A Kohl-kabinet népszerűsége zuhanó tendenciát mutat, a kormánykoalíció pártjai marakodnak, az SPD egyre-másra nyeri a tartományi választásokat. Ennek megfelelően várakozásteljes izgalom előzte meg a szociáldemokraták múlt heti brémai kongresszusát. De a kongresszuson kiderült, hogy a szociáldemokrata főnixmadár feltámadásáról terjesztett híresztelések erősen túlzottak voltak. Fiaskóról nem beszélhetünk ugyan, de átütő sikerről még kevésbé. Összességében az új szociáldemokrata korszak beköszöntének celebrálására hivatott pártkongresszus a déjà vu antiklimaxába fulladt. Ismételten bebizonyosodott, hogy az SPD-nek nem a CDU/CSU a legnagyobb ellenfele, hanem önmaga.
A Szociáldemokrata Párt a Szövetségi Köztársaság negyvenéves történelme során csak tizenhárom évet volt szövetségi szinten kormányzati felelősségben. S ebben nem kizárólag a konzervatívok politikai ereje a ludas. Az SPD, ezt a tizenhárom évet leszámítva, egyszerűen nem volt kormányképes. Nem volt kormányképes, mert a biztonságpolitika területén képtelen volt olyan párton belüli konszenzust létrehozni, amely alapján a választók rá merték volna bízni a honvédelem és a külügyek irányítását. Alapjában véve önként mondott le a kormányzásról: ha a morális magaslatok meghódítása és a hatalom megszerzése vagy megtartása között kellett választania, legtöbbször csalhatatlan ösztönnel az előbbit választotta.
A banánhéj…
Most is a biztonságpolitika az a banánhéj, amelyen az SPD a hatalom felé tartva elcsúszhat. A teljes szuverenitás visszanyerésével és a bipoláris világrendszer összeomlásával a német biztonságpolitikában teljesen új helyzet állt elő. Az Öböl-háború rámutatott arra, hogy még nem köszöntött be az örök béke időszaka. Sőt az is kiderült (ha másból nem, akkor az angolszász sajtónak a „lapító” németeket ostorozó írásaiból), hogy egy esetleges „második Öböl-háborúban” Németország nem játszhatja el még egyszer az előkelő kívülálló szerepét. Felmerült tehát a megkerülhetetlen kérdés, hogy miként viselkedjék az új, majdnem nagyhatalom Németország egy, az Öböl-háborúhoz hasonló fegyveres konfliktus esetében. A német politikának el kell tehát döntenie, hogy mire kötelezi katonailag Németországot NATO- és Európai Közösség-beli tagsága a hidegháború befejeztével.
E tekintetben korántsincs egyetértés a kormánykoalíciót alkotó pártok között sem. A CDU/CSU minden feltétel nélkül teljesíteni kívánja azt, amit NATO-szövetségesei Németországtól követelni, de legalábbis elvárni látszanak. A konzervatívok hajlandók lennének „out of area” bevetésre, tehát katonai közreműködésre olyan NATO-akciók esetében is, amelyek a NATO „hagyományos” illetékességi területén kívül kerülnének sorra. Ezenkívül úgy vélik, hogy Németország mind az ENSZ, mind a NATO égisze alatti katonai bevetésekben az alkotmány módosítása nélkül is részt vehet. A liberálisok a Bundeswehr nemzetközi szerepvállalását leginkább az ENSZ keretei között tudják elképzelni, de egyúttal az a véleményük, hogy ehhez meg kell változtatni az alkotmányt.
Kifejezetten kardcsörtetőnek a konzervatívok álláspontját sem lehet nevezni, a liberálisoké pedig, ha konzekvenciáiba belegondolunk, a legkényesebb ízlésű antimilitaristákat is boldoggá teheti. Így gondolhatták ezt a szociáldemokrata külpolitika eddigi megfogalmazói, Brandt, Vogel és Bahr is. Javaslatuk nagymértékben hasonlított a liberális álláspontra. Magától értetődően indultak ki abból, hogy az egyesült Németországnak az ENSZ által elrendelt jövőbeli katonai akciókat nemcsak pénzzel, hanem csapatok elküldésével is támogatnia kell. Feltételül azt szabták, hogy egyfelől a konkrét esetet a Bundestagnak jóvá kell hagynia, másfelől pedig a német csapatoknak valóban az ENSZ parancsnoksága alá kell tartoznia. De ez a javaslat még csak nem is került a pártkongresszus elé, mivel kiderült, hogy semmi esélye sincs. Engholm, a párt új elnöke és Lafontaine fogalmazták meg a kompromisszumos javaslatot, amely nemet mond a Bundeswehr harci bevetésére az ENSZ zászlaja alatt is, viszont megengedi német katonák „kéksisakosokként” való alkalmazását, ha csak békefenntartásról van szó; egyúttal követeli, hogy az alkotmányt ebben az értelemben pontosítsák.
Politikailag ez a javaslat teljes mértékben értelmetlen. A politikai vita ugyanis arról folyik, hogy milyen mértékben szükséges liberalizálni a német alkotmánynak a katonai akciókat tiltó rendelkezéseit. Az SPD javaslata ezzel szemben szigorítást jelentene. De az SPD ezt a szigorítást képtelen kiverekedni – az alkotmánymódosításhoz kétharmados többség szükséges. Ettől függetlenül a kongresszus a javaslatot megvitatta – és kis híján elvetette. A küldöttek jelentékeny része ugyanis attól tartott, hogy a javaslat kitárja a kaput a militarizmus és imperializmus előtt. Brandt érvelése – miszerint kék sisakokról és nem atombombákról van szó – nem találtatott igazán meggyőzőnek A kongresszus a javaslatot végül 230 szavazattal 179 ellenében fogadta el.
…és a „jó németek”
Szerte a világon még mindig sokan – nagyon is átérezhető okokból – reflexszerűen hajlanak arra, hogy azokat tekintsék „jó németeknek”, akik azt hangoztatják magukról, hogy „tanultak a múltból” és „mindent megtesznek azért, hogy a múlt bűnei ne ismétlődhessenek meg”. Az SPD kongresszusán az ENSZ hipotetikus békefenntartó akcióiban való német részvételt ellenző békeszerető szónokok saját bevallásuk szerint éppen ilyen jó németek. A kérdés persze az, hogy lehet-e negyvenöt évvel a második világháború vége után a náci múltra hivatkozni az adott katonapolitikai vitában. Még inkább pedig az, hogy tekinthető-e ez a hivatkozás őszintének, a múlt vállalásából súlyos erkölcsi küzdelmek árán kiérleltnek negyven év körüli szociáldemokrata politikusok részéről.
Szkepszisnek e tekintetben mindenféleképpen helye van. De ha figyelembe vesszük, hogy milyen módon hivatkoztak a szónokok a náci múltra, akkor kiderül, hogy nemcsak a képmutatás bocsánatos bűnébe estek. Nem azt mondták, hogy „bennünk, németekben nem lehet megbízni, nem szabad fegyverrel a kezünkben külföldre küldeni bennünket, mert kitörhet belőlünk a náci dúvad”. Ez az érv ugyan tarthatatlanul balga, de legalább valóban a német múlt vállalásából fakad. De nem, Németország jobbik felének képviselői nem a németek politikai erkölcsének állhatatlanságára hivatkoztak, hanem – ellenkezőleg – arra, hogy a náci múlt a németek egy részének erkölcsi érzékét – tehát saját erkölcsi érzéküket – oly mértékben megacélozta, hogy jogukban áll a világ fölött erkölcsbírákként trónolni.
Az SPD szempontjából persze nem az a fő probléma, hogy a párt kvázi-pacifista szárnya egy vérlázító történetfilozófiai konstrukció alapján utasította el a biztonságpolitikai vitában való szociáldemokrata részvételt, hanem az, hogy elutasította, s ezzel a szociáldemokraták újból elszigetelődtek külpolitikailag. Az első liberális reakciók sem ígérnek sok jót a szociáldemokraták számára. Lambsdorff, az FDP elnöke kijelentette, hogy a brémai párthatározat miatt nem tekinti a szociáldemokratákat kormányképeseknek, mivel képtelenek lennének a NATO- és Európai Közösség-beli német tagságból fakadó kötelezettségeknek eleget tenni. Ezzel az előrehozott választásokról szövögetett szociáldemokrata álmok egyelőre aktualitásukat veszítették. Sőt, ha az SPD nem változtat álláspontján, a szociálliberális koalíció 1994 után is kizártnak látszik.
A nagy kérdés tehát az, hogy képesek lesznek-e a szociáldemokraták önmagukat korrigálni. Oskar Lafontaine szerint a kérdés véglegesen eldőlt, az SPD számára a téma lekerült a napirendről. Björn Engholm ezzel szemben azt nyilatkozta, hogy a kongresszus szenvedélyes vitája inspiráló lesz az átfogó szociáldemokrata biztonsági koncepció kidolgozásához. Vagyis a vita még csak elkezdődött.
- Külföld [6]