E sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy az SZDSZ képviseletében végigülhette az SPD kongresszusát, s alkalma volt végiggondolni: mit keres az SPD kongresszusán az SZDSZ képviselője? Mi köt bennünket az európai szociáldemokráciához, és mi az, ami elválaszt tőlük?
A szociáldemokrata párt tagságát ugyanúgy közös értékek, közös eszmék fűzik össze, mint az SZDSZ tagjait: a szociáldemokraták eszmevilága és mozgalma plebejus eszmevilág és plebejus mozgalom, ami laza, közvetlen atmoszférát teremt. Összeköt bennünket az is, hogy mindkét mozgalom nemzetközi emancipációs mozgalom része: a szociáldemokrácia internacionalizmusa eredetileg a munkásmozgalom nemzetközisége volt, de ma már jóval több annál – belefér a harmadik világ iránti, a Kelet-Európa országaival való szolidaritás is. A kormány leendő székhelye ügyében kirobbant Berlin–Bonn-vitában újra meg újra felmerült az az érv Berlin mellett, hogy az új Németország ezzel is jelezné: Európa részének tekinti Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot is.
A német szociáldemokraták a velük együtt élő kisebbséggel is szolidárisak: ők karolják fel Németországban a vendégmunkásokat – szociáldemokrata többségű tartományi parlamentek próbálkoztak eddig a külföldi állampolgárságú lakosság önkormányzati választójogának bevezetésével –, mint ahogy Magyarországon az SZDSZ képviseli leginkább a cigányok emancipációjának ügyét.
Összeköt bennünket a szociális elkötelezettség. Miközben a magántulajdon, a vállalkozás hívei vagyunk, mindig hangsúlyoztuk: a lakosság többsége nem tulajdonosként, hanem bérből élőként találhatja csak meg boldogulását a modern társadalomban. Természetesen köt ez össze bennünket a szociáldemokrata pártokkal, amelyek Bad Godesberg óta szintén a magántulajdonon alapuló piacgazdaság talaján állnak, de a rendszer olyan átalakulását harcolták ki, amelyben nem elnyomorodtak, hanem felemelkedtek a bérből élők milliói. A kongresszus egyik központi kérdése az volt, miként lehet a keleti tartományok lakosságára is kiterjeszteni ezt a felemelkedést, s megakadályozni, hogy a keleti tartományok tartósan Dél-Olaszország helyzetébe kerüljenek.
A piacgazdaság működésében mi is központi szerepet tulajdonítunk a bérből élők érdekvédelmi szervezeteinek, a szakszervezeteknek. A szociáldemokrácia szervezetileg is összefonódott a szakszervezetekkel. Az SZDSZ a kiépülő piacgazdaság működését nem tudja elképzelni hiteles szakszervezetek nélkül, és ezért politikai eszközökkel kezdettől fogva támogatta az új szakszervezetek szerveződését.
Sajátosan a német szociáldemokratákkal köt bennünket össze az is, hogy az átalakulás várható nehézségeiről egyaránt könyörtelenül az igazat mondtunk ki a CDU–CSU-val, illetve az MDF-fel vívott választási harc során. A választók mindkét országban a könnyű átmenetet ígérő pártoknak hittek, s mindkét országban csak a választások után döbbentek rá, hogy az ígéretek hamisak voltak.
Nem értünk egyet viszont a német szociáldemokratákkal abban, hogy mi a teendő e helyzetben, merre kell keresni a kiutat a gazdasági válságból. Az SPD-kongresszus egyik vezérmotívumát Engholm úgy fogalmazta meg, hogy nem azért mentek ki az egykori NDK-ban 1989-ben az utcára az emberek, hogy most az utcára kerüljenek. Stolpe brandenburgi miniszterelnök a Manchester-kapitalizmust kifogásolta. A német szociáldemokraták szemrehányást tesznek a kormánykoalíciónak, mert nem menti meg az egykori NDK vállalatait, mert az ottani vagyonügynökség a privatizálás vagy a megszüntetés mellett dönt ahelyett, hogy állami erőforrásokkal rendbehozná a vállalatokat.
A magyar szabad demokraták keserű józansággal tudják, hogy a kelet-európai gazdaságok átalakulása nagyobb horderejű változás, mint amit a piacgazdaságokban a verseny általában vagy egyes válságágazatok visszafejlesztése egy-egy területen kikényszerít. A negyven év alatt folytatott beruházási politika eredményeként kialakult termelési és exportstruktúra elkerülhetetlen leépülése okozza, hogy Magyarországon, Lengyelországban vagy a volt NDK-ban most tudomásul kell venni: néhány év alatt nagyvállalatok sora megy tönkre, és munkahelyek százezrei szűnnek meg. Abban azonban nem értünk egyet a német szociáldemokratákkal, hogy Magyarországon vagy a volt NDK-ban ma a tömeges munkanélküliség elkerülésére kellene mindenáron törekedni.
Nem értünk egyet már csak azért sem, mert szemlátomást másként ítéljük meg az állam gazdasági beavatkozásának lehetőségeit. Jól érzékelhető volt a kongresszuson, hogy a német szociáldemokraták jobban bíznak az államban, a célzott állami beavatkozás lehetőségeiben, mint a magyar szabad demokraták. A kormánypártok a szociáldemokratákkal egyetértésben hoztak létre Berlinben egy olyan vagyonügynökséget, amely egyúttal valamennyi állami tulajdonban maradt vállalat alapítója és felügyeleti szerve abban az értelemben, ahogy nálunk az ágazati minisztériumok voltak azok. A német szociáldemokraták ezt az intézményt, a Treuhandot nem azért támadják, mert ésszerű gazdasági döntéshozatalra alkalmatlan vízfej, hanem mert a foglalkoztatási szempontok rovására érvényesíti a gazdasági ésszerűséget.
Végül még valami. A kongresszus harmadik napján arról vitatkoztak, hozzájáruljon-e a Bundestagban az SPD ahhoz az alkotmánymódosításhoz, amely lehetővé tenné német katonák részvételét ENSZ békefenntartó alakulatokban. Abban teljes volt az egység, hogy az amerikaiak vezette koalíció Irak elleni fellépéséhez hasonló akciókban nincs a németeknek keresnivalójuk. Oskar Lafontaine-nek a februári büntetőexpedíciót elítélő álláspontját szemmel láthatóan senki sem vitatta. Az azóta történteket: a százezernyi iraki halálát, a kurdok tragédiáját, a „felszabadított” Kuvaitban uralkodó viszonyokat akkori álláspontjuk igazolásaként értelmezték a felszólalók. Keserű gúnnyal beszéltek a nagyhatalmakról, amelyek előbb felfegyverzik a világ különféle diktatúráit, majd a béke és demokrácia őreiként avatkoznak be. Emlékeztettek arra, hogy még nem volt olyan nagyhatalmi beavatkozás, amelyet ne a béke és biztonság védelmeként igyekeztek volna beállítani. Azoknak a kormánypárti politikusoknak pedig, akik a szociáldemokraták biztonságpolitikai vitáival kérdőjelezték meg kormányzóképességüket, zárszavában Engholm így válaszolt: természetes, hogy amikor a háború és béke kérdéséről van szó, akkor a döntést szenvedélyes vita előzi meg. Csak a kereszténydemokraták számára magától értetődő, hogy részt kell venni egy nemzetközi rendfenntartó erőben.
Néhány hónappal ezelőtt a magyar képviselőknek is állást kellett foglalniuk: csatlakozzon-e Magyarország az amerikaiak vezette büntetőexpedícióhoz. A szabad demokraták többségének álláspontja eltért ebben az ügyben a szociáldemokratákétól. Egy kisebbség a német szociáldemokratákéhoz hasonló aggályokat fogalmazott meg: a szabad demokraták számára nem volt magától értetődő, hogy ugyanolyan szolgaian kellene most az amerikaiakat követni a nemzetközi politikában, mint ahogy az előző rendszer harminc éven át a Szovjetuniót követte.
- Külföld [6]