A Jugoszláviában kialakult helyzet óhatatlanul eszünkbe juttatja Ortega nevezetes gondolatát a hispániai szeparatizmusról. A neves és déli szomszédaink körében mostanában talán nem is egészen véletlenül oly népszerű filozófus, mint ismert, a szeparatizmus okait Madridban vélte felfedezni. Jugoszláviában Belgrád játszik ugyanilyen szerepet, s anélkül hogy alábecsülnénk a horvát és a szlovén nacionalizmust, minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a kialakult helyzet összefügg a nagyszerb állameszme fél évtizeddel ezelőtti megújításával. Teljesen téves ugyanis az a kelet-európai analógiákkal dolgozó gondolatmenet, amely a korábbi egypárti hatalmi struktúra és a szerb ellenzéki értelmiségi elit látszólagos érdekellentéteiből azt a következtetést vonta le, hogy Szerbiában csupán idő kérdése egy európai értelemben is liberális ellenzék megjelenése.
A tényleges helyzet ugyanis az, hogy a megújított nagyszerb doktrínát nem a milosevicsi hatalmi és pártapparátus dolgozta ki (noha két kézzel kapott utána), hanem tekintélyes szerb akadémikusok, írók és független értelmiségiek, akiknek nevével ma a kormányzó szerb szocialisták között éppúgy találkozunk, mint az ellenzéki Szerb Megújhodási Mozgalom vagy a Demokrata Párt soraiban. Az általuk kidolgozott „memorandum” a jugoszláviai politikai élet botránykövévé vált, miután Slobodan Milosevics – ahogyan ő fogalmazott – „parlamenti és parlamenten kívüli, intézményes és intézményeken kívüli” eszközökkel, de vaskövetkezetességgel valósította meg 1988-tól ez idáig. A koncepció lényegében azon az alternatíván alapult, hogy ha az egységes Jugoszlávia keretein belül nem sikerül hegemón szerepet biztosítani a szerb politikának, akkor a „harmadik Jugoszlávia” megteremtése helyett Nagy-Szerbia a cél, ahogyan szerb politikai szónokoktól gyakran hallani „Dragostól Horgosig, Knintől Skopjéig”. Ez utóbbi viszont a belső határok átszabdalása nélkül lehetetlen. Meg ha figyelmen kívül hagyjuk is azt a tényt, hogy a belső határok megváltoztatása milyen határtalan emberi szenvedések árán volna csak megvalósítható, szembe kell nézni egy objektív nehézséggel is, mégpedig Bosznia-Hercegovina helyzetével. Elég egy pillantást vetnünk Bosznia etnikai térképére, hogy megértsük, a Jugoszláviában folyó köztársaságközi viták során a szarajevói politika (muzulmánok, horvátok és szerbek) miért járt önálló utakon, illetve miért szavazott a boszniai (de szerb nemzetiségű) államelnökségi tag is a horvát Sztipe Meszicsre.
Némileg leegyszerűsítve a dolgokat, azt mondhatjuk, hogy Bosznia-Hercegovina Szerbiával határos vidékei zömmel muzulmánok által lakottak, a középső és a délnyugati területeken találhatók a horvát többségű községek, míg a Horvátországgal határos észak-nyugati térségben él a boszniai szerbek túlnyomó többsége.
Miután a szerb vezetés a Kalasnyikov-ügyet követő válsághelyzet után belátta, hogy politikai eszközei kimerültek, katonai segédlettel viszont – elsősorban a külföld rosszallása miatt – nem teremthető meg egy szerb irányítású „harmadik Jugoszlávia”, hozzálátott a „B változat” kierőszakolásához. Ebbe a logikába illik a Knin környéki szerb községek azon döntése is, hogy immár nem csupán területi autonómiára tartanak igényt, de kikiáltották „elszakadásukat” Horvátországtól, és eljuttatták csatlakozási kérelmüket a szerb parlamentnek. De ezt a célt szolgálja Vajdaság és Koszovó tartomány körzetesítése is.
Ahogyan diszkréten erősödött a határok átrajzolásának kormánypárti dallama (természetesen az ellenzéki Megújhodás Mozgalom és – bármennyire meglepő ez külső szemlélőknek – a Demokrata Párt képviselőinek kórusától kísérve), úgy távolodott el Milosevicstől a katonai csúcs, különösen miután rejtélyes és sok mendemondára okot adó náthájából felépült Kadijevics hadügyminiszter, nem utolsósorban a Borovo Szelo-i keserű pirulák hatására.
A hadseregben bekövetkezett súlyponteltolódást előre jelezte, hogy a tisztikar által létrehozott, és korábban egyértelműen Milosevicset támogató Mozgalom Jugoszláviáért Kommunista Párt vezetője, Mirkovics tábornok a Markovics szövetségi miniszterelnök által létrehozott enyhén liberális Reformerők Pártjának tett néhány hízelgő politikai gesztust.
Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a tisztikaron belül megerősödött a demokratikus reformszárny. Arról van szó csupán, hogy a tábornokok felismerték, ha továbbra is fenntartás nélkül támogatják a szerb politika hegemón törekvéseit, akkor a titói Jugoszláviának még a keretei is kérdésessé válnak.
A szerb ellenzék – éppen azért, mert alapvető nemzeti törekvései teljesen megegyeznek a kormánypártéival – továbbra sem képes talpra állni a márciusi eseményeket követő elsietett kompromisszumából. Bebizonyosodott, hogy egy kis nacionalista eufóriával (régebben koszovói, újabban horvátországi, a jövőben várhatóan boszniai konfliktusok kiprovokálásával) bármikor lábon vásárolható meg az egész szerb ellenzék Milosevics elnök szorult helyzetét látva, az elmúlt héten egy új szerb tömörülés látszott körvonalazódni Vuk Draskovics Szerb Megújhodási Mozgalmának a vezérletével.
Az úgynevezett Szerb Egyesült Demokratikus Ellenzéki Blokk nemzeti alapon kívánta tömöríteni a parlamenti és parlamenten kívüli pártokat, pártocskákat. Az ötlet egyébként nem a karizmatikus vezérnek alkalmas, de politikusnak ez idáig dilettáns Vuktól, hanem a Csavoszki-féle Liberális Párttól származik. (A két filozófus, Nikola Milosevics és Csavoszki által vezetett pártocska a Micsunovics-féle Demokrata Pártból vált ki, s az a véleményük korábbi párthíveikről, hogy azok a szerb kormánypárt szekértolóivá váltak.)
Az Ellenzéki Blokk szervezői (Megújhodók, Liberálisok, valamint a Koen-féle Demokrata Fórum, melynek a kezdet kezdetén magyar alapítói is voltak, de kiváltak a szervezetből, mihelyt az felsorakozott Draskovics mögé) már eleve ki kívánták rekeszteni a „nem szerb” szervezeteket, elsősorban a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, a szandzsáki muzulmánok pártját, a presevói albánokat, a horvátok szövetségét, de eredeti elképzeléseik szerint még az úgynevezett jugoszláv orientációjú szerb pártokat is, mint a Reformerők Pártja.
A későbbi taktikázás során ez utóbbiakat még csak elfogadták volna, ekkor azonban a Reformerők Pártja mondott nemet, elsősorban a nemzeti kisebbségek kirekesztését nehezményezve. A Demokrata Párt, részben a Micsunovics–Csavoszki-ellentét miatt, de még inkább azért, mert Vukék mellett nem kívánnak másodhegedűsök maradni, végül nemet mondott a nagy mellénnyel induló tömörülésre.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az óráról órára változó szerb politikai színpadon ez lett volna az ellenzék utolsó közös (?) kísérlete.
Nagy reményeket táplálni azonban nem szabad mindaddig, amíg az ellenzék a nemzeti-nemzetiségi kérdés megoldásában éppoly jobboldali, sőt helyenként fasisztoid módszerek alkalmazását tartja célszerűnek, mint amilyeneket a magát még mindig baloldalinak nevező Szerbiai Szocialista Párt által irányított hatalmi gépezet valósít meg a gyakorlatban.
(Vajdaság)
- Külföld [6]