A súly, amit a népnemzeti platform gödöllői konferenciája kapott az MDF-protokollban, félreérthetetlenné tette, hogy szó sincs semmiféle elhatárolódásról. Ellenkezőleg: az MDF-vezetés teljes létszámú felvonulása és erőteljes szereplése elsősorban nyilvánvalóan azt volt hivatott ország-világnak megmutatni, hogy a kormány és az MDF-prominencia minden tekintetben azonos a Magyar Fórum vonalával.
A párt legrangosabb vezetői mentek el, és mutatták meg jelentős beszédekben teljes azonosságukat a népnemzeti táborral. Két miniszter (Andrásfalvy, Für), a lakitelki tábor egykori házigazdája és maga a kormányfő volt jelen.
A közvetlen politikai cél nem annak kifejezésre juttatása volt, hogy a Magyar Fórum szemléletével nincsen „semmi baj”. Nem elégséges magyarázat az sem, hogy az MDF háromágú eszmei sípjának ez az ága szólalt meg először. Az igazibb ok az, hogy a három platformból egyedül a népnemzeti létezik. A „kereszténydemokrata” – úgy tűnik – nem jelent semmiféle eltérő eszmei minőséget a népnemzetihez képest, csupán nyugati márkanév az áru külpiaci forgalmazásához. Ezenkívül pedig nem túl meggyőző próbálkozás arra, hogy a keresztényt megkülönböztessék attól a tartalomtól, amely a hírhedt „keresztény-nemzeti” összetételben szerepel. (A „kereszténydemokraták” nevében szóló Salamon László dr. kifejtette, az MDF kereszténydemokratáit az különbözteti meg a KDNP-től, hogy ők ideológiamentesen képviselik a keresztény értékeket. Az ideológiamentes érték felfedezésével a jogtudós múlhatatlan érdemeket szerzett a filozófia történetében.)
Egy és oszthatatlan MDF
A „nemzeti liberális”, attól tartok, a kormányfő rokonszenves magánideológiája, a történész kutatási témája a politika aktuális eszméi között. A reformkor és a kezdődő szakaszában levő dualizmus, 1868 liberalizmusa a mából visszatekintve archaikus liberalizmus volt. Mivel történeti folyamatossága megszakadt – nem 1945-ben, hanem a századfordulón –, a mának keveset mond. A kormányfő az irányzatot komoly alappal nevezi nemzeti liberalizmusnak, mivel a nemzeti problematika valóban középpontjában állt. (Ez nem áll ugyanígy az angol–amerikai klasszikus liberalizmusra, amelynek államkorlátozó és szabadkereskedelmi felfogásától távol állott a nemzet és annak egész problémaköre.) Társadalmi alapja szerint inkább nemesi liberalizmusnak nevezném, mivel a magyar történelmi nagybirtokos rétegek sajátos liberalizmusát jelentette. Minthogy ezek a rétegek ma már nem léteznek, liberalizmusuk is csak eszmetörténeti lehet, nem eleven politikai valóság. A magyar liberalizmus hibája éppen az volt, hogy amikor a századfordulón kialakult a modern kapitalizmus Magyarországon, nem tudott hozzá létrejönni magyar polgári liberalizmus, hanem a nemesi liberalizmus élt tovább megváltozott – immár nem liberális – szerepkörben. Az MDF „nemzeti liberális” munkaközössége nehezen fog a népnemzetiekéhez hasonló konferenciát rendezni, mivel ebben az országban és abban a pártban Antall József az egyetlen nemzeti liberális. A jelző nélküli, vagyis a valódi liberalizmusnak kevés a követője az MDF mérvadó köreiben. Az „ötvenkettek” között minden bizonnyal vannak liberálisok. De az MDF liberális köreit a népnemzetiek abba a hírbe hozzák, hogy az SZDSZ-es liberalizmus trójai falovát viszik be a keresztény-nemzeti szekérvárba. Noha a kormányfő-pártelnök hangsúlyozza, hogy az MDF-ideológiának liberális komponense is van, a népnemzetiek nem haboznak a liberalizmust az MDF ellenségképeként kezelni. Attól tartok, ezt kell az MDF mérvadó ideológiai álláspontjának tekinteni.
Sokan feltételezik az MDF politikai ellenfeleinek a táborában, hogy a kormánykoalíció meghatározó erejét jelentő pártban lényegi ellentét van a párt „történelmi szárnya”, a régi népi mozgalomból kinőtt lakitelki alapító gárda és a kormány irányító központját alkotó „gouvernementális szárny” között. Akik ezt feltételezik, azok a kommunista állampárt analógiájára képzelik el az MDF-et, és azt feltételezik róla, hogy frakcióharcok szabdalják szét, ahogyan ez a kommunista pártok esetében gyakran történt. Tévednek. Az MDF irányzataival együtt szerves egységet alkot. A szárnyak különböző funkciókat töltenek be, munkamegosztásszerűen szolgálják az egészet. A kormányzati szárny részére nélkülözhetetlen a „történelmi szárny”, mely az óriási politikai tőkét jelentő népi mozgalomhoz kapcsolja a mai pártot, így belehelyezve azt egy mintegy hatvanesztendős fejlődésvonalba. Ezen túl a történelmi szárny ideológiatermelő műhely is. Kvintesszenciában termeli az ideológiát, amelyet azután a kormányzati és pártvezető erők a politikai használat igényének megfelelően hígítanak. Ha a megnevezett két csoportot szárnyaknak nevezzük, akkor ezek a madár szárnyai. Mindkettő kell ahhoz, hogy a madár repülni tudjon. Az MDF valódi belső problémái a parlamenti frakció elégedetlenjeinek gyakorlatias bírálatában jelentkeznek. De az ő bírálatuk nem kapott hangot a seregszemlén, kimaradt a „gödöllői gondolat” spektrumából.
A miniszterelnök kikéri
Antall József kikérte magának, hogy pártja és kormánya „keresztény-nemzeti kurzust” képvisel. Az MDF vezetőjének módja lett volna arra, hogy ennek a cáfolatnak hitelt adjon, erőteljes gesztussal egyértelműen elhatárolja magát pártja szociáldarwinista honatyájától és az orgánumtól, amelynek Bogdán Emil a házi szerzője. Megosztom az olvasóval egy idevágó kutatói emlékemet. A századfordulón Bécsben Georg Ritter Lanz von Liebenfels nagynémet röpiratszerző „Ostara Füzetek” címen kiadott brosúrái egyikében kifejtette, hogy az emberi fajok között azért van minőségi különbség, mert különböző majomfajtáktól származnak. Az élenjáró majmoktól az árják, az alsórendű majmoktól pedig a négerek, és találják ki, hogy még kik. Az osztrák politológus, aki ezt az obskúrus szerzőt felfedezte, ezen a címen írt róla könyvet: „Akitől Hitler ötleteket kapott.” Antall József elmulasztotta elhatárolni magát a „bogdanizmustól”, így sértődésében a rosszindulatú szemlélő még annak a jelét is láthatja, hogy találva érezte magát, a „kurzus” ügyében.
Kikérte magának a kormányfő azt is, hogy állandóan azért hasonlítják a Németh-kormányéhoz kabinetje teljesítményét, hogy kimutathassák: az Antall-kormány csak azt csinálta jól, amit az előző kormány előkészített a számára. Mintha ebben az esetben is találva erezné magát a kormány.
Kikérte magának a kormányfő, hogy kioktassák liberalizmusból. Különösen ne tegyék ezt olyan személyek, akik a marxista–leninista diktatúra táborához tartoztak akkor, amikor ő már elkötelezett liberális volt. Kétségtelen, hogy az SZDSZ vezetői között nem mindenki a családi ház légköréből szívta magába a liberalizmust, hanem a marxista eszmével fokozatosan szembefordulva hosszabb eszmei fejlődés útján jutottak el nem a múlt századi liberalizmus hagyományához, hanem a ma korszerű liberális gondolatokhoz.
A marxizmusról idekívánkozik egy megjegyzés: jóval szélesebb eszmekört ölel fel a marxizmus és a hozzá közel álló sokféle „marxizáló” irányzat, mint a bolsevizmus, sztálinizmus, maoizmus. Szép számmal voltak és vannak irányzatok ma Nyugaton és errefelé is, amelyek a demokratikus szocializmus útját keresik. Nem jelentéktelen irányzatok próbálkoztak a szovjetek által létrehozott rendszer demokratizálásának lehetőségében gondolkodni. Természetesen erről nem lehetett sem beszélni, sem gondolkodni másként, mint a marxizmustól nyert fogalmakkal.
Ezzel kardinális kérdéshez érkeztünk. Kiket tekintünk a mai fordulat előkészítőinek: azokat akik rendszerbe illeszthető ellenzékként törekedtek megváltoztatására, majd a hetvenes évek közepétől szakítva mind a reformillúziókkal, mind a harmadikutas illúziókkal, szembefordultak a rendszerrel, és a nyugati fejlődési modell megvalósításának lehetőségében gondolkodtak, vagy azokat, akik nézeteikben kívül álltak a rendszeren, viszont eszméik megvalósításáért semmit sem tettek, passzívak voltak, és életstratégiájukban alkalmazkodtak a rendszer követelményeihez. Azaz lelkükben ellene voltak, de elfogadták, hogy a rendszer úgy tekintse őket, mint akik mellette vannak.
A rendszert saját bástyáin belül ostromló ellenzékinek felróható, hogy a túlerő ellen harcolva engedményekre kényszerült, míg a passzív szemlélő megőrizte lelke tisztaságát.
Ez a tisztaság azonban nem igazán tiszta. A passzivitás az elmúlt rendszer legerősebb támasza volt – politikai támasza. A passzivitás keltette a „jó politikai közérzet” látszatát.
Gondolkodjunk el, kinek mit van oka és talán joga is kikérnie magának!
(Az MDF irányzatairól lásd még interjúnkat dr. Balás Istvánnal lapunk 10–11. oldalán.)
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]