1979-ben kerültem a minisztériumba, és 1989-ben távoztam. Ez alatt az idő alatt végigjártam a főelőadótól a főosztályvezetőig a minisztériumi szamárlétra minden grádicsát. Ebben a tíz évben, és különösen 1984-ben, amikor részt vettem a ’85-ös oktatási törvény előkészítésében, azt hiszem, elég sok mindent megtanultam abból, amit a tanügyről, sőt az államigazgatásról tudni kell. Talán nincs olyan iskola, amellyel ne lett volna valamilyen kapcsolatom. Lehet, hogy szerénytelenség, de azt hiszem, hogy az ott dolgozók úgy gondolják, egy jó szakembert veszítenek most velem.
Az előző kurzusban is sok baj volt velem. Amikor Gazsó Ferenc elment a minisztériumból, rengeteg kellemetlenség ért, amire most hadd ne térjek ki. Végül én is úgy döntöttem, hogy távozom. Egy általános iskola igazgatói posztját pályáztam és nyertem meg. Tavaly nyáron megkerestek, jöjjek vissza a minisztériumba. Azt mondták, Gazsó Ferenccel és Honti Máriával, akit szintén sokra becsülök, folytathatjuk azt a munkát, amit az 1985-ös oktatási törvénnyel elkezdtünk. Azt mondták, létrehozhatok egy olyan osztályt, amely a készülő új törvény szellemében irányíthatja a közoktatást. Előre látni lehetett, hogy rengeteg gond lesz, hiszen a szeptemberben induló 1990–91-es tanév teljesen kidolgozatlan volt, akkoriban tetőzött a hitoktatási botrány, dúlta a kedélyeket az iskolaigazgatók bizalmi szavazással történő megerősítésének ügye, és előttünk volt az önkormányzati választás. Én minderről tudtam, de akkor azt hittem, hogy a rendszerváltás valóban azt jelenti, szakemberek kellenek, akik majd mindent a helyére tesznek.
Nem így alakult. Nagyon rövid idő alatt a szakmai kérdések politikai színezetet kaptak. Mondok példákat. Elkészült a Nemzeti Megújhodás Programja. Ez a kormányprogram, amely természetesen az oktatással kapcsolatos elveket is tisztázni kívánta, a mi megkérdezésünk, véleményünk kikérése nélkül készült el. Nem tudtuk és nem is akartuk azonban véka alá rejteni a program elkészülte után, hogy az oktatási részben olyan szakmai dilettantizmusok szerepelnek, amelyeket csak az ír le, akinek fogalma sincs a területről. Egyrészt például kitűzte a program, hogy három éven belül teljesen átalakítják az iskolák szerkezetét, aminek lehetetlenségét egy kicsit is hozzáértő perceken belül belátja, másrészről viszont kormányprogramban akarták szabályozni a nulladik órákat, amit szerintem az iskolák működési rendjében kell tisztázni. Véleményem, véleményünk úgy tűnt fel a kormányzó párt előtt, mintha opponálnánk a kormány politikáját.
Egy másik ilyen ügy volt az iskolaigazgatók visszahívásának, illetve újraválasztásának kérdése. Tapasztalatból tudtam, hogy egy ilyen eljárás, tanév közepén milyen káoszt, felfordulást okoz. Kezdetektől azt mondtam, hogy én nem vállalom ezt a felelősséget. Opponálással gyanúsítottak. Az egyházi iskolák visszaadásának kérdésében sem felelt meg a véleményem valakinek vagy valakiknek. Egyre nőtt a bizalmatlanság Honti Mária és körülöttem. Végül januárban egyértelművé vált, hogy nemkívánatos személyek vagyunk a minisztériumban, legalábbis az MDF Pedagógiai Kollégiumának szemében. Egyébként erről a szervezetről máig nem mondta el nekünk senki, hogy szerepe mennyire mértékadó az oktatáspolitika értékelésében és alakításában.
Januárban az MDF-székházban töltött otromba öt óra alatt, az ellenünk felszakadt elszabaduló indulatok közepette nyilvánvalóvá vált, hogy munkánk nem szakmailag, hanem politikailag elfogadhatatlan a kormánypártiaknak. Ezek után felkerestem a kultuszminiszter urat, megkérdeztem, neki milyen kifogásai vannak ellenünk, mivel az MDF Pedagógiai Kollégiumban töltött öt óra alatt ő nem nyilvánított véleményt. A miniszter úr dilemmázott. Szakmai kifogást nem tudott mondani. Névtelen levelekre és arra hivatkozott, hogy két embert be kell hoznia a minisztériumba. Dobos Krisztinát, az MDF Pedagógiai Kollégiumának elnökét és Koós Ferencet. Én rákérdeztem, hogy a helyünkre kívánja-e felvenni őket. Azt is közöltem, tudom, hogy joga van elküldeni minket, de akkor indokolja meg döntését. Végül maradtunk. Közben készítettük a közoktatási törvénytervezetet, tán nem kell ecsetelnem, milyen légkörben. Időközben tudtunkra jutott, hogy Koós Ferenc vezetésével létre akarják hozni az Országos Közoktatási Tanácsot. Arról, hogy újra nélkülünk, titokban létrejött ez a tanács, hivatalosan onnan értesültünk, hogy Honti Mária meghívót kapott a második ülésre. A mi fejünk felett, a mi megkerülésünkkel tehát létrejött egy újabb, tisztázatlan célú, tisztázatlan szerepű szervezet.
Június 17-én a Gazsó Ferenc által vezetett szakértői munkacsoportunk elkészült a közoktatási törvénytervezet második, a viták tanulságait is beépítő változatával. És ugyanezen a napon Andrásfalvy miniszter úr Honti Máriát és engem behívatott. Közölte, hogy a polgári demokrácia velejárója, hogy újabb és újabb emberek bizonyíthatják felelős pozíciókban képességeiket. Tehát a mi időnk lejárt. Az átdolgozott tervezetet a miniszter akkor még el sem olvasta.
Megpróbáltam az MDF-székházban elérni Dobos Krisztinát, a Pedagógiai Kollégium elnökét. Az első hívásunkra a titkárnő közölte, hogy az elnök asszony még nincs benn, de délután kettőkor fontos értekezlete lesz, előtte biztosan elérjük. Kettő előtt egy másik titkárnő felvilágosított minket: kolléganője rosszul tudta, Dobos Krisztina csak három után érkezik meg. Fél négykor ugyanez a titkárnő elmondta, hogy az elnök asszony betelefonáltatott váratlanul, mert vidékre kellett utaznia. Hogy hivatalos vagy magáncéllal, hogy egy napra vagy több hétre, ezt nem üzente meg Dobos Krisztina. A titkárnő mégis ígéretet tett, hogy másnap délre kideríti, az elnök asszony rendelkezésünkre áll-e, és ha igen, mikor. Á másnap déli válasz kissé meglepő volt: Dobos Krisztina nyaralni ment. Lehet, hogy az elnök asszony éppen valahol napozni fog, amikor kikézbesíti kinevezését a postás? Ugyanis azt suttogják, hogy Honti Mária helyére Dobos Krisztinát szemelték ki a Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkár-helyettesi posztjára.
- Beszélő [6]