Az összefoglalással kezdem: ma az a helyzet, hogy vannak ellenzéki pártok („ellenzékek”), de nincsen igazán ellenzék. Ami van, túlságosan szétszórt, abban sem egységes, amiben pedig lehetne. Ezért erőtlen.
Természetesen nem valami monolit egységre gondolok, katonás összefogásra, még olyanra sem, amilyen az Ellenzéki Kerekasztal idején működött (már csak azért sem, mert az az idők folyamán nagyon is időlegesnek bizonyult).
Most sajátos helyzet alakult ki. Vannak ellenzéki pártok, amelyek konkrét megnyilvánulásaikban többnyire azonosan vagy legalábbis hasonlóan viselkednek, de arról egészen egyszerűen szó sem lehet, hogy egymással ezt megbeszéljék. Arról még kevésbé, hogy tudatosan vállaljanak közösséget.
Az egyszerűség (és a rövidség kedvéért) nem érintem most a Fidesz szerepét, amely éppen az SZDSZ-szel – ugyanakkor a koalícióval szemben – sok kétértelműséget tartalmaz. Maradjunk a szabad demokraták és a szocialisták viszonyánál.
A kormány megalakulása óta a döntő kérdésekben együtt szavazott, és így sokban azonos magatartást tanúsított a két párt. Így volt ez a kormány programját, a költségvetés módosítását, majd az önkormányzati törvényt és az 1991-es költségvetést illetően, végül is így alakult (bár először ki-ki más irányban próbált kitörni a koalíció által elhelyezett egérfogóból) a kárpótlási törvény ügyében, és így van az egyházi ingatlanok visszaadásának tárgyában. Közel álltak az álláspontok a taxissztrájk megítélésében, a kormány egyéves munkájának értékelésében, a fegyvervásárlási vitában és még olyan részleges jelentőségű akciókban is, mint például a külügyminiszter ominózus felszólalása alatti spontán kivonulásban (mivel egyöntetűen ítéltük el, hogy bármely párt magát nyilvánítsa a nemzeti érdekek kizárólagos képviselőjének).
Érdekes tehát a kép: a két párt fontos ügyekben hasonlóképpen, majdhogynem azonosan viselkedik, ám ezt nem hajlandó tudomásul venni. (Talán megbocsátható, ha az ismert marxi jelmondatra emlékeztetek: a tudat, úgy látszik, ezúttal elmarad a léttől.)
Hajszálgyökerek?
Olyan helyzet ez, amit meg sem lehetne érteni a múlt nélkül. (Ha egy marslakó mondjuk csak tavaly ősszel kapcsolódott volna bele az eseményekbe, és mit sem tudna a korábbiakról, értetlenül állna.) A múlt, ó az a múlt azonban nem alkalmas sem a feledésre, sem a végképp eltörlésre. Ha a múltból indulunk ki, a dolgok jelen állapota valóban tökéletesen érthető. A szabad demokraták (pontosabban a magját képező egykori ellenzéki csoport) a pártállam virágzásának idején jutott el sok mindenki más előtt és hosszú ideig sok mindenki mással szemben a pártállam teljes megtagadásáig. (És tett is ellene valamit, ellentétben más, teljes tagadókkal – a régi, ’45 előtti vagy a közvetlenül ’45 utáni rendszer híveivel, akik évtizedeken át nem jutottak túl a pusmogáson. Ebben – és tárgyunk szempontjából csakis ebben – a helyzetükben volt valami hasonlóság az egykori illegális kommunista párttal, ahogy egykor azok, úgy most a szabad demokraták rendelkeztek világos képpel arról, hogy mi történik majd a hatalom megdöntése után, valamint arról is, hogy miként lehet odáig eljutni. Hozzájuk képest mindenki vak volt. Ők viszont ennek következtében mindig két lépéssel (és még keveset mondok) előtte jártak a többieknek.
Ezt az előrelátást nagyszerűen tudták kamatoztatni 1988 után, amikor az „események” megindultak. A Társadalmi Szerződésben még csak a hatalommegosztás kompromisszumát képviselték (akkor még az is irreálisnak tűnt), de amikor az idő elérkezett, ők ismerték fel és ők mondták ki először, hogy fenét hatalommegosztás: a kommunista-pártállami-sztálini-kádári rendszer minden maradékával együtt takarodjon. És mivel tudták, ezért merték és tették is, mert azt is tudták, hogy milyen eszközöket alkalmazzanak. A pártállammal szemben való következetes, racionális és irgalmatlan fellépésüknek tudható be, hogy kicsiny ellenálló csoportból (akiknek más ellenzéki egyesülések egy szabad választáson 5 százalékot sem jósoltak) pillanatok alatt a Number one párt tisztére törtek, és karnyújtásnyira kerültek a hatalomtól. Liberális eszmeiségű párt nem ért még el ilyen eredményt Magyarországon (a többi kelet-közép-európai országban sem nagyon). Az emberek – értelmiségiek, munkások, tisztviselők, vállalkozók, parasztok – csodálkozó és reménykedő szemmel fordultak feléjük és csettintettek: igen, úgy látszik, tőlük lehet remélni valamit, ők a legokosabbak.
Paraszthajszál
A döntés – úgy látszott – hajszálon, néhány százalékon múlott. Az azóta lezajlott események azonban azt mutatják, hogy van benne egy mélyebb logika, amivel mindenkinek számolni kell. Ez pedig Magyarország, pontosabban az a Magyarország, amely 60 százalékban a keresztény-nemzeti-konzervatív értékeket választotta, még a szabad demokraták nagyszerű szereplése ellenére is. Pontosan ugyanabban az arányban, mint 1945-ben.
A két dátum összekapcsolása önkényes, mégis jelképes. Sok minden változott, és az analógiát nem szabad erőltetni. Annyi azonban biztos, hogy amint a választás szabad lett, először a múlt kapott többséget. Sokféleképpen lehet ezt a jelenbe nyomuló múltat jellemezni. Használhatjuk – mint az előbb – a keresztény-nemzeti-konzervatív jelzőket, nevezhetjük hagyományosnak és nosztalgikusnak, kiemelhetjük bizonyos premodern vonásait, a (Hajnal–Bibó szellemében vett) paternalizmust, egyfajta későrendiséget, amely mindig hajlamos autoriter megoldásokra, beszélhetünk összefoglalóan perifériális helyzetünkről (amelyből sose sikerült kitörni), vagy irodalmiasan a „magyar ugarról”. Mind ugyanazt jelenti. Nem keserűen és nem ellenségesen mondom ezt, hiszen mindenkinek, aki ezen a tájon akar valamit, számolnia kell az összefüggéseknek ezzel a szövevényével. És nemcsak kívülről, nemcsak ellenségesen, mivel aki változtatni akar rajta, vitatkozva sem tagadhat meg tőle bizonyos empátiát.
A pártállami rendszer egyik legsúlyosabb bűne, hogy ezt a közeget csak alávetni tudta, megváltoztatni képtelen volt. Hiányzott belőle az empátia is, illetve más vonatkozásban túlságosan is nagyra engedte nőni, a perifériát csak átkeresztelte szocializmusnak, de az új címke alatt minden maradt a régiben. Az ugart nem tudta termőfölddé változtatni, csak vasszerkezetet épített rá Semiramis-kerttel. Mikor a forgószél a szerkezetet eltakarította, alóla előtűnt a régi valóság.
Bocsássatok meg, szabad demokrata barátaim, hogy kritikát merek mondani. Úgy érzem, hogy a szabad demokraták nem eléggé érezték át ennek a valóságnak a súlyát. Ez érthető is, hiszen olyan háborúnak voltak a kellős közepén, amelyet a pártállam ellen vívtak. Eközben szinte természetes volt az érzéki csalódás, hogy elegendő lesz eltakarítani az egypárti hatalmat, és ott áll előttünk a nyomás alatt megérett magyar demokrácia. Amely egy másik illúzióval is társult, mégpedig azzal, hogy a pártállam elleni háborút okvetlenül a legkíméletlenebb nyeri meg.
A harc hevében a szabad demokraták talán nem elég határozottan ismerték fel, hogy ha a politikai erőteret a kiélezett harccal végletesen polarizálják, akkor szükségképpen a másik pólus egyeduralmát készítik elő. Ha ugyanis az 1990-ben adott Magyarországon csak két erő marad talpon: a keresztény-nemzeti-konzervatív és a liberális, akkor az előbbi győz, sőt szükségképpen megerősödnek benne a szélsőségek (mivel a szabad demokraták fellépésének dinamizmusa ellensúlyképpen az addig lappangó jobboldali populizmust is kibontakozni ingerelte).
Disputa
Erről beszélgettünk igen baráti módon néhány jeles szabad demokratával még jóval a választások előtt. Mondtam, hogy ebben az új összefüggésben a szocialista párt (már az MSZP-ről volt szó) nem ellenfele, hanem egyre inkább természetes szövetségese a szabad demokratáknak. Kicsit mosolyogtak naivitásomon, de nem nevettek ki. A jövőben, egyszer majd, így lehet, és erre lélekben készülni is kell – mondták –, addig azonban sok víznek le kell a Dunán folynia, és a szocialista pártnak is sok feltételt kell teljesítenie.
Nos, úgy érzem, hogy elegendő mennyiségű víz folyt le azóta. Megtörtént, ami megtörtént, létrejött az új kormányzat, a keresztény-nemzeti-konzervatív pártok szövetségéből. Ez a kormányzat lassan, késedelmesen és bizonytalanul halad előre az ország polgári átalakításában (gazdaságilag és társadalmilag egyaránt), de viszonylag gyorsan és eredményesen a hatalom kiépítésében. Kedvező helyzete van, e téren (a hatalmi mechanizmusok kézbevételében) a régi magyar birodalom módszereit a kádári centralizmusokkal tudja egyesíteni. Biztosan épít parlamenti többségére, a szavazógépezet engedelmességére, a felduzzasztott állami apparátus, a fegyveres testületek támogatására, és lépésről lépésre halad előre egy olyan Magyarország megteremtésében, amelyet sem a pártállam lebontóinak, sem általában a lakosságnak másik fele nem akart és nem akar.
Tudomásul kell venni, amit egyébként régen is tudtunk, hogy kétféle Magyarország van. Legalábbis két struktúra fonódik egymásba hol elválaszthatóan, hol elválaszthatatlanul: az egyik hagyományos, őrzi az utórendies, paternalista vonásokat (és szereti kereszténynemzeti ruhába öltöztetni), a másik egyértelműen polgári, és nem hagyomány-, hanem rendiességellenes (és ebben a polgári értelemben nemzeti). A kormánykoalíció pártjai az elsőt, az ellenzéki pártok a másodikat képviselik.
A két struktúra aránya megközelítően egyenlő, bár úgy tűnik, hogy még mindig az első van némi túlsúlyban. (Ennek ugyan ellentmondanak a helyhatósági választások, de nem érvénytelenítik. Minden választás pillanatfelvétel. A tavaly őszi olyankor született, amikor a kormányzatnak éppen a súlyos helyzetben való kormányzás tehetetlensége okozott presztízsveszteséget – és ez nemcsak a liberális pártok előretörésében, de a közömbösség fokozódásában is testet öltött. A kormányzatot a vereség módszerváltásra kényszerítette, de nem rendítette meg. Ha új választásra kerül sor – akármikor –, szinte biztosra vehető, hogy már a választási harcban módosított szerkezetben vesznek részt a politikai erők, és ez e pillanatban kiszámíthatatlan eredményekre vezethet.) A kormányzat és a kormányzó pártok viselkedése arra mutat, hogy ők végiggondolták a helyzetből adódó lehetőségeket, és igyekeznek mindezt a maguk javára kihasználni, a hatalmuk megszilárdításához szükséges változtatásokat visszavonhatatlanná tenni.
Ellenzéki stratégiák
Ebben a helyzetben kell megvizsgálni az ellenzék lehetőségét és stratégiáját is. Ebből most csak két kérdéssel szeretnék foglalkozni. Az első, hogy itt nem lehet ugyanazt a módszert követni, amellyel a régi ellenzék és különösen az SZDSZ a pártállamot szétverte. Az a pártállam ugyanis az ancienne régime minden tulajdonságával rendelkezett: fáradt volt, enervált, szofisztikáit, kereste a kompromisszumot, és egyre inkább tudatában volt veresége elkerülhetetlenségének. Ez a mostani viszont a nouvelle régime sajátságait viseli: mohó és erélyes, mindenáron győzni akar, és csak fogcsikorgatva köt kompromisszumot. Vele szemben tehát hosszú lejáratú küzdelemre kell berendezkedni, még akkor is, ha esetleg a válság elmélyülése a hatalomban is előrehoz bizonyos strukturális változásokat – a harc ugyanis akkor sem dől el, csak a feltételek változnak.
A stratégiának ezzel az első kérdésével, úgy vélem, ma minden ellenzéki párt egyaránt tisztában van. Ez magyarázza például azokat az erőfeszítéseket is, amiket az SZDSZ és az MSZP tesz alternatív programok és hozzájuk kapcsolódó rugalmas cselekvési tervek kidolgozásánál.
A másik kérdés éppen az együttműködésé. Az természetesen fel sem merül, hogy a harcot az MSZP egymagában megvívhatja. Az azonban még kísért, hogy a szabad demokraták ezt megtehetik. „Ma már – nyilatkozza egy prominens szabad demokrata – …az SDP – és általában a nyugati szociáldemokrácia – is elsősorban az SZDSZ-ben látja Magyarországon azt az erőt, amely a két világháború közötti viszonyok restaurálására törekvő kormánykoalícióval szemben egyáltalán szembe tudna szállni.”
Jól van, jól, szép dolog a Tudjuk, merjük, tesszük öntudata. A mai helyzet szerint így is van: elsősorban az SZDSZ. De nem árt, ha a szabad demokraták is felismerik, hogy csak elsősorban, de nem egyedül. És hogy most az utóbbin van a hangsúly. Ahhoz, hogy az „egyáltalán szembe tudna szállni”-ból valóságos és reményeik szerint győztes szembenállás legyen, ahhoz el kell fogadni a másikat is.
A Szabad Demokraták Szövetségének társadalmi súlya és hatóereje az elmúlt években ugrásszerűen növekedett. Hiba volna azonban a növekedés emelkedő vonalát tetszés szerint meghosszabbítani, az emelkedés nem lesz exponenciális. Valahol megáll, tetőzik, és nem elutasítható feltevés, hogy ez már be is következett. Dramatikus események következtében újraindulhat, erre lehet és kell is felkészülni, de mivel nem tarthatjuk kívánatos fejleménynek, inkább elkerülni kell igyekeznünk.
Azt is tudomásul kell venni, hogy az erők áhított pluralizmusa nálunk egyelőre más rendszerben jelentkezik, mint a kiforrott demokráciákban. Nem két vagy három erő küzd nyugodt és kiszámítható váltógazdaság formájában a hatalomért (mint ott), hanem nálunk még a pluralizmus is plurális (mint ahogy Schneider úr a Hyppolit, a lakájban, még a hagymát is hagymával ette). Három keresztény-nemzeti-konzervatív párt alkotja a koalíciót, ketten liberálisok. A politika iránt érdeklődők közül is száz és százezren maradnak minden szervezeten kívül, nem akarnak csatlakozni, nekik éppen a plurálisán plurális erőtér biztosít részvételi lehetőséget.
Ki kivel, ki ellen?
Hátravan akkor az utolsó kérdés: ebben a keretben a szabad demokraták és a szocialisták együttműködése szükséges elsősorban.
Tudom az összes ellenérvet, az igazakat és a nem igazakat egyaránt. Most csak az igazakról érdemes szólni. A szocialista párt valóban súlyos belső küzdelmeken ment keresztül, amíg eljutott jelenlegi státusáig. Különböző tendenciák, stratégiák érvényesültek és küzdöttek meg egymással. Most nem is az a lényeges, hogy voltak, akik őriztek bolsevik nosztalgiákat; mivel számuk kicsiny, nemigen jutottak szerephez, és abból is visszaszorultak. A szabad demokraták leginkább azzal a sokkal jelentősebb csoporttal álltak szemben, akik még mindig arra számítottak, hogy a rendszerváltás „kiegyezés” formájában valósul meg, és a szocialisták – rendszerváltó érdemeik jutalmául – benne maradnak a hatalomban, esetleg a „mérleg nyelveként”, de inkább a nemzeti-konzervatív irányzattal szövetségben. Elsősorban a Németh-kormány környékén hittek ebben a lehetőségben, ami azonban illúziónak bizonyult, vagy azzá vált a történelmi esemény rohanása és az ügyes ellenakciók sikere által.
De kialakult egy másik vonal ezzel szemben a szocialista pártban is (annál inkább, mert a kormány vezetése – a fenti cél elérése érdekében – csakhamar deklarálta a párttól való függetlenségét). Ez a másik irányzat a rendszerváltással együtt a szocialista párt ellenzéki szerepét is tudatosan vállalta, tudván, hogy ez az egyetlen útja a párt megújulásának és a közelmúlt hamis örökétől való megszabadulásának. Azt is tudta és kimondta, hogy ez a megújulás csakis szociáldemokrata szellemben lehetséges. A választások óta ez a koncepció határozza meg a pártot, az előző elgondolás hívei is elfogadták – vagy eltávolodtak, esetleg kiléptek a pártból.
Nincs terem most arra, hogy ezek után a szocialista párt jelen helyzetére vonatkozó állításaimat igazolni próbáljam. Tekintsék tehát olyan tételeknek, melyek bizonyítása másutt található. Azért, mert a szocialista párt: szociáldemokrata párt; programjában, alapszabályában, működésében, politikájában egyaránt ezt képviseli. Azért, mert ennek következtében ma már nem utódpárt, és már nemcsak azért, mert részt vett a pártállam lebontásában, hanem mert mindenestül a jelenben gyökeredzik, és tagságának aktív része – mely vállán hordja a pártot – miben sem kötődik a múlt rendszerhez. (Semmivel sem jobban, mint más pártok tagjai.) És harmadrészt azért, mert minden ellenkező jóslat ellenére megállt a lábán, átvészelte a legnehezebbet, és az utóbbi időben olyan jelek is vannak, hogy elindult felfele.
A két párt legalapvetőbb céljai elvileg és pragmatikusan egyaránt közösek. Elvileg, mert a posztpártállami rendszerekben a liberalizmus és a szociáldemokrácia még közelebb állnak egymáshoz, mint a fejlett piacgazdaságban. A liberalizmus elemi érdekből (mert tömegek érdekeit kell képviselnie) érzékennyé válik a szociális kérdések iránt. A szociáldemokrácia számára viszont világos, hogy a liberalizmus minimuma nélkül számára sincsen kibontakozás. Ezért ismétlem meg azt a „naiv” állításomat, hogy a jelen viszonyok közt (de talán hosszabb időre is) a liberalizmus és a szociáldemokrácia egymás természetes szövetségesei. Csak együtt (és még másokkal) tudják hathatósan képviselni a „másik”, vagyis inkább az első polgári-európai Magyarországot.
Mindez persze csupán az én személyes véleményem, senki más nevében nem beszélek, így kérdezem: nem volna-e itt az ideje annak, hogy lassan elkezdjünk gondolkozni egy jövőbeli együttműködés módján és keretein?
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]