Először 1956 októberének utolsó vagy novemberének első napján láttam a parlament egyik termében, melyet mérete ellenére Nagy Imre „előszobája”-ként emlegettek. Mint a Szabad Kossuth rádió munkatársa, hírek után szaglásztam. Nagy Imrénél éppen valamilyen nagykövet tartózkodott, talán a kínai, és Donáthnak az előszobában a miniszterelnök felé irányuló ostromot kellett feltartóztatnia. Sápadt volt, végletesen kimerült, jobb arcán ragtapasz fedett el jótékonyan egy duzzanatot. Engem is Donáthhoz irányítottak, de várnom kellett, mert éppen egy fiatalemberrel beszélt. „Nem azért csináltuk ezt a forradalmat – mondta a fiatalember, Bárány János, a legendás Vörössapkás Jancsi –, hogy szótlanul nézzük, amint kommunistákat mészárolnak le Csepelen!” Donáth helyeselt, segítséget ígért, azonnali intézkedést – szavaira nem emlékszem pontosan, de ma is emlékezetembe tudom idézni szomorú, sőt mi több, kétségbeesett arckifejezését. Mint régi, illegális kommunista, olyan forradalmár, aki a háború előtti társadalom semmilyen restaurációját nem áhította, és leginkább a különítményes csőcselékmentalitástól irtózott, nem érezhette magát kellemesen Bárány szemrehányásainak kereszttüzében. (Bárányt később Kádárék felakasztották, Donáthot 12 évre ítélték.)
Utolsó találkozásunkról 1986 júliusában lekéstem, Kis János telefonált Berlinbe, hogy Ferenc a halálán van. Repülőgépbe vágtam magam, de másnap délután, mikor épp indultam volna a kórházba, újból megszólalt a telefon. „Már nincs miért bemennünk” – mondta Kis. Most, öt évvel később, szintén Berlinben ismét fogságba ejt a személyes veszteség tudata: hol találok még egy embert, aki folyvást másokra figyel, és mégis szenvedélyes, aki legalább megpróbálja összeegyeztetni magában az érzelmi telítettséget a magas fokú racionalitás igényével.
De vajon nem tette-e jól a saját érdekében, hogy meglépett a várva várt győzelem, a pártállam összeomlása előtt? Azt persze csak tragédiának érezhetjük, hogy nem érte meg Kádár bukását – ha létezne érdemek alapján mérlegelő sors, akkor most az is mentegetőzne.
Donáth és Kádár
Ide kívánkozik két anekdota.
1943-ban (vagy ’44-ben) Donáth egy lakásban bujkált Kádárral és Péter Gáborral. A lakást Donáth bérelte álnéven. Egy szép napon becsöngetett a házmester. „Nézzék uraim – mondta –, én nem tudom, kik maguk, mindenesetre közlöm, hogy holnap a házban razzia lesz.” A három bujdokló szavazásra ült össze, hogy elhagyják-e a lakást vagy sem. Donáth ellenszavazatával 2:1 arányban úgy döntöttek, hogy Donáth megkockáztatja a razziát. Két társa pedig másutt húzódik meg, amíg el nem múlik a vész. Így is történt (mivel a demokratikus centralizmus előbbre való volt az észérveknél), és mit tesz isten, Donáth – hála a jól hamisított iratainak és fellépésének – megúszta a letartóztatást és a feltehetően halálig tartó kínzást, két társa pedig visszaköltözött hozzá a razzia után. Ez a sztori, melyet Ferenc látható élvezettel adott elő, a történelem visszapillantó-tükréből különösen mulatságos. Később ugyanis Péter Gábor mint legfőbb államvédelmis, Kádár és Donáth foglára és kínzója lett, még később Kádár csukatta be Donáthot és Pétert. Donáth viszont se Pétert nem csukatta le, se Kádárt, és még módja se lett volna erre, ami szintén nem volt véletlen.
„Milyen ember volt Kádár fiatal korában?” – kérdeztem egyszer Donáthot. „Te ismered, hiszen együtt laktál vele.” Ferenc lassan, tűnődve válaszolt, hosszan elnyújtotta a szavakat, ahogy szokta, ahányszor különös gonddal vetette lapra mondandóját: „Nééézd meg a Jááánosét” – majd megállt, és a definíció keménységével újraformálta a mondatot „A Jánosnak nem volt töke.” Meglepő állítását bizonyítandó elmesélte, hogy egyszer – már hónapok óta nem láttak nőnemű lényt – felkereste őket egy fiatal elvtársnő fontos üzenettel. „Már most – mondta Ferenc – az ember az ilyesmivel nem él vissza, elvégre az elvtársnő az életét kockáztatta ezzel a látogatással, no de azért amikor elindul kifelé, akkor az ember utánanéz, nem igaz?” Helyeseltem. „Hát a János – mondta Donáth – a János nem nézett utána, fiatal korában sem érdekelte az ilyesmi.” Bólintottam, nem lepett meg az információ. Már régen megtanultam Shakespeare-től, hogy a hatalom megszállottjait legkisebb mértékben sem vonzza Erosz, mert az uralkodó szenvedély minden más indulatot kipusztít belőlük. Vagy megfordítva: az ilyenek azért tudnak a hatalom és erőszak mániákusaivá válni, mert nincsen bennük más szenvedély, mely megoszthatná vágyaikat.
Mint ezekből az anekdotákból is látható, emberileg lesújtó véleménye volt fiatalkori barátjáról, mégpedig – hadd tegyük hozzá – nemcsak hatalomra kerülésének undorító körülményei miatt, hanem azért is, mert későbbi kétségtelen sikereit gazdasági és társadalmi értelemben homokra alapozta. Donáth ama nagyon kevesek közé való volt, aki régóta tisztán látta ezt, éppen ezért olyan tragikus, hogy nem érte meg Kádár bukását, amiért olyan sokat tett. Másrészt, ha még mindig élne, fel kellene ismernie, hogy utolsó éveinek legfőbb törekvése időszerűtlenebbnek látszik, mint halála idején.
A történelmi tévedés
Donáth Ferenc jelentőségét az ellenzéki mozgalmon belül többek között az biztosította, hogy egyedül tőle lehetett várni az ellenzék két szárnyának – a népiesnek és az urbánusnak – az összehangolását. E törekvésnek az biztosított realitást, hogy mindkét szárnynak – más-más okokból, más-más perspektívával – érdekében állt a kádárista pártállam összeomlása. Donáth mint olyan reformkommunista, aki történészként és politikusként is különös előszeretettel foglalkozott a földkérdéssel és a legújabb kori spontán paraszti mozgalmakkal, azért tanúsított sokszor meghökkentő megértést a népi mozgalom mai képviselői iránt, mert úgy érezte, tartozik nekik ezzel, saját mozgalmának bűnei miatt; a kommunisták ugyanis kétszer csúfolták meg a parasztság ősrégi vágyát a földreformra: 1919-ben és a kényszerszövetkezetesítéssel 1948 után. Közben azonban szem elől tévesztette, hogy a népi mozgalom már csak nevében és nosztalgiáiban népi. A két paraszti követelés, amely a Horthy-korszakban ennek a mozgalomnak oly nagy jelentőséget biztosított: a feudális földbirtok felszámolása és a magyar értelmiség plebejus felfrissítése megvalósult az 1945-öt követő években. Ezeknek a konfliktusokban oly gazdag változásoknak az ábrázolása volt a népi irodalom – Sarkadi Imre, Nagy László, Galgóczy Erzsébet, Szabó István –utolsó művészi fegyverténye. A magukat jelenleg népinek mondó írók – Csurkától Ágh Istvánig és tovább – tőrőlmetszett városi jelenségek (mondanom sem kellene: az én számból az semmiképp sem elítélő megállapítás – Csurka java termését például az 1945 után kibontakozott irodalom maradandó eredményének tartom). Ami művükben népinek tetszik, az merő nosztalgia, és már Platón bebizonyította a Lakomában, hogy vágyat az iránt érzünk, amiben szűkölködtünk. Donáth történelmi tévedése az volt, hogy a kádárizmus közös utálatától vezérelve megpróbálta még mindig népinek hinni, ami már akkor is – bár még rejtettebben – népi nosztalgiákkal telített nacionalizmus és rasszizmus volt, a Horthy-korszak hangadó értelmiségének legrosszabb öröksége. De ebben a tévedésében is rejlik egy fölöttébb időszerűtlennek tetsző és mégis oly időszerű szándék: a többpártrendszer híve, Donáth Ferenc megpróbált túllépni a pártszemlélet korlátain, melyeket mint a kommunista párt egykori vezetőségi tagja, túlontúl jól ismert. Így kívánatosnak, bár egyelőre elégtelennek tartom, hogy a pártok politikusai még pártkeretek közt politizálva is fölébe helyezzék az általános érdeket pártjuk pillanatnyi érdekeinek, és hogy elgondolásaikat államférfiúi, és ne puszta pártpolitikusi pátosszal próbálják érvényesíteni. Donáthban meglettek volna az ilyen politizáláshoz szükséges államférfiúi tulajdonságok.
Szocializmus és demokrácia?
Másik fő törekvésének magyarországi kudarca még több fájdalmat okozna neki. Donáth Ferenc haláláig meg volt győződve arról, hogy a szocializmus összeegyeztethető a demokráciával, és ezen a módon, de csupán ezen életképessé is tehető. Szociológiai műveltsége mélyebb volt annál, semhogy azt higgye, hogy a demokratikus szocializmus megvalósítható két össze nem illő elemnek – a kapitalizmus gazdasági rendjére épülő liberális demokráciának és valamiféle „szocialista alap”-nak – az egybeforrasztásával. Nem véletlen, hogy 1964-től élete utolsó két évtizedében az 1945-öt követő spontán paraszti és munkásszerveződéseket helyezte érdeklődése középpontjába, és kimutatta, hogy a kommunistáktól a kisgazdákig a szervezett „demokratikus erők” sem a hatalom gyakorlásában, sem a hatalom ellenőrzésében nem kívántak helyet biztosítani a dolgozó tömegeknek. Mivel a valóban létező demokrácia képtelenségét a demokráciára 1945 után átélte már, bizonyára nem okozna neki meglepetést – fájdalmat annál inkább –, hogy érdeklődését a közvetlen demokrácia iránt egyetlen számottevő politikai erő sem kísérné rokonszenvvel. Pedig napról napra láthatjuk, hogy a többpártrendszer – bár óriási előrelépés az egypártrendszerhez képest – önmagában nem biztosíthat olyan demokráciát, mely áthatja a köznapi életet is. Elég a parlamenti szavazógépezet működésére utalni, vagy az állam információmonopóliumára, melyet egyaránt használhat a lakosság félretájékoztatására és mondjuk arra, hogy visszataszító és zsarolható spicliket mentsen át és segítsen az új hatalmi struktúra mind magasabb lépcsőfokaira. Donáth Ferenc nem fogadta el, hogy csak az etatizmus és az erősebb kutya korlátlan jogait biztosító világrend között választhat, és ezért most keserű szájízzel kellene éreznie, hogy (majdnem) egyedül maradt.
Rang és időszerűtlenség
Utópista volt a valóság minuciózus megfigyelője és krónikása? Én magam úgy vélem, hogy a közvetlen demokrácia témakörében a történelem még nem mondta ki az utolsó szót. Megítélésem szerint az atomkorszakban, amelyben már dúsított uránium is kapható feketepiacokon, az emberiség csak kétféleképpen kerülheti ki a világkatasztrófát: vagy felülről jövő totális ellenőrzéssel, mely megsemmisíti a liberális értékeket is, vagy alulról felépített ellenőrző, sőt esetleg hatalmi struktúrák révén, melyek valóságos mozgásteret biztosítanak a lelkiismereti és politikai szabadságnak, a liberalizmus eme legfőbb értékeinek. De ezt az alternatívát kényszeríti majd ki a természet korlátozott tűrőképessége is, mely inkább előbb, mint utóbb megköveteli, hogy programatikusan új irányba tereljük ipari civilizációnk fejlődését. Mivel ennek állomásaiból az emberek és népek túlnyomó többsége nem részesül, a jólétben élő kisebbségre gyakorolt nyomás egy idő múlva elviselhetetlenné válnak. A liberális demokráciáknak akkor még egy okuk lesz arra, hogy eldöntsék: felülről – vagyis brutális eszközökkel – próbáljanak-e véget vetni ennek a feszültségnek, vagy alulról, a közvetlen demokrácia szerveinek kiépítésével.
Donáth mindig is hangsúlyozta, hogy a hazai spontán munkás- és parasztmozgalmak tárgyalása közben világproblémát feszeget. Na persze, nem érünk rá ilyesmivel foglalkozni, mindnyájan a lábfejünket nyomogatjuk ott, ahol szorít a cipő. Az akkut problémák malomkövei közt a pártok saját létjogosultságuk elismertetésével bajlódnak. Míg a demokratikus ellenzék folytatói is inkább morális és történelmi tradíciónak tekintik Donáthot, mint időszerű elmének. A politikai élet úgy fordul el tőle, mint Bibótól: teljes tisztelettel. Én ezt rendjén valónak érzem: bizonyos korokban rang az időszerűtlenség, ha valóságszeretettel párosul.
- Beszélő [6]