A világkiállítást ellenzők érveinek nagyobb részével egyetértek. Az egyébként is egyre rosszabb helyzetben lévő adófizetőkre a világkiállítás megvalósításának költségeit nem lehet ráterhelni. Mindannyiunkat nyomaszt még a „szocialista nagyberuházások” emléke, és még jobban megvalósult emlékműveik. Egy „nemzetiszínű nagyberuházás” csak egy a kis fehérrel és zölddel különbözne a korábbiak monoton vörösétől. Nem fogadom ugyanakkor el a következtetésüket: hogy ne legyen világkiállítás.
Meglepőnek találom, hogy a NEM szervezői, a régi demokratikus ellenzék legkreatívabb, legötletesebb tagjai közé tartoznak. Számtalanszor bizonyították be, hogy kifogyhatatlanok a hatalom kijátszásában, türelmének próbára tevésében, konstruktív javaslatokban. Most csak erre – a saját híveik körében is nehezen tartható – halvány NEM-re futná erejükből?
Annak idején az ellenzék működésének egyik alapja volt, hogy a hatalom állításait igaznak fogadtuk el. Alkotmányosság, sajtószabadság, emberi jogok stb. Tudtuk, nem gondolják komolyan, de számunkra jó hivatkozási alap volt. Úgy viselkedtünk, mintha jogállamban élnénk.
Az alapszituáció hasonló, nagyban. Az európai kormányzatok azt hangoztatják, akarják az EGYESÜLT Európát. Sejthető, hogy nem igazán gondolják komolyan. Túl gyorsan jött nekik a kommunista rendszerek összeomlása. De miután nekünk (Kelet-Közép-Európának) létszükségletünk a csatlakozás, úgy kell tennünk, hogy szó szerint vesszük az Egyesült Európára vonatkozó nyilatkozatokat.
Tehát: a nyugat-európai országok fennen hangoztatják, hogy akarják az Egyesült Európát. Viselkedjünk úgy, mintha ezt szó szerint vennénk! Forduljunk kéréssel a nyugati országok kormányaihoz: vállaljanak kormánygaranciát a budapesti világkiállítás megvalósítása felett. Nem adósságaink elengedését kérjük, nem aktív kölcsönt, hanem garanciát a külföldi tőke magyarországi befektetéseinek. Az állami garanciák általában jó hatással vannak a tétovázó vállalkozókra, a fontolva haladó bankokra. Egy ilyen széles körű (ez idáig ismeretlen) „ÁLLAMKÖZÖSSÉGI” garanciavállalás olyan élénkítő hatást kell kiváltson, hogy a vállalkozói tőkebeáramlás elegendő nagyságú lehet az egyébként is elodázhatatlan infrastrukturális rendszerek és a világkiállítás egyidejű kiépítésére. A beruházók, vállalkozók csak a normális piaci kockázatot vállalnák, a rendszer bizonytalanságából fakadó kockázatot a garanciavállalók fedeznék. A garanciát vállaló kormányoknak valószínűleg nem is kell a zsebükbe nyúlniuk a BERUHÁZÁSI hiány fedezésére. Egyébként is ez az összeg 15-20-szal elosztva nem számottevő.
De miért érné meg a nyugati kormányoknak a garancia vállalása? Az egyik ok a kiállítás témája lehetne. Véleményem szerint a világkiállítás tematikáját a rendszerváltás, a keleti tömb szétesése, az Egyesülő Európa köré kellene szervezni. Magyarországnak és a volt keleti tömb országainak azt kellene bemutatni, mit ajánlanak a Nyugatnak az egyesülés fejében. A Nyugatnak azt kellene bemutatni, mivel várja az újonnan csatlakozókat, mit tud és akar nyújtani ahhoz, hogy a belátható jövőben egyenrangú partnerekké fejlődhessünk.
A másik ok a lehetséges közvetlen haszon. Ez összekapcsolható a világkiállítás utóhasznosítási problémáinak megoldásával. Az teljesen egyértelmű, hogy a tőkének lesz egy Kelet felé irányuló mozgása. A nyugati kormányzatok, pénzintézetek, multinacionális cégek, vállalkozók jelentős részének szándékában áll előretolt bázisokat kiépíteni Kelet-Európában. Sőt innen nézve ez bármilyen meglepő is, a legnagyobb érdeklődés hazánk iránt van. (Ebből a szempontból inkább előny, mint hátrány Bécs visszalépése.) A garanciát vállaló kormányoknak fel kell ajánlani, hogy a kiállítás bezárása után az üresen maradó épületeket hasznosítsák. A tervezésnél figyelembe kell venni, hogy az épületek alkalmasak legyenek például: a Holland Kulturális Központ, Francia–Kelet-Európai Központ, Angol Nyelviskola, Német–Magyar Együttműködési Iroda, Osztrák Ház, Amerikai Menedzserképző stb. befogadására. Így a garancia vállalásából nemcsak erkölcsi dicsőség, propagandahaszon születik, hanem az előretolt bázisok is kialakulnak.
A világkiállítást még egy nagyon fájó és veszélyes feszültség csökkentésére is fel kellene használni. Vagy legalábbis egy lépés lehetne a normalizálás felé vezető úton. Azt gondolom, hogy valamennyi érdeklődő kelet-európai kormánynak fel kell ajánlani az együttműködést, a világkiállításon való részvételt, sőt továbbmenve egy-egy városuknak a világkiállításban való részvétel lehetőségét is. Pozsony már régen jelentkezett. De fel kell ajánlani a lengyel, szerb, orosz, grúz, cseh, észt, lett, litván, román, bolgár vagy albán városoknak is az együttműködést. Sőt Bécsnek is! A részvétel intenzitása változó lehet. Speciális szakkiállításoktól, fesztiváloktól kezdve az ottani természeti látványosságokhoz szervezett utakig, számtalan lehetőség kínálkozik. Mindennek politikai, gazdasági, erkölcsi haszna egyértelmű. Két óra alatt repülőgépen minden elérhető. Ha jól emlékszem, 23 kihasználatlan katonai repülőterünk van. Némelyike bizonyára használható. Kis, 20-30 személyes gépek indulhatnának, akár menetrend nélkül is, amikor megtelnek. Nem gondolom, hogy mindez teljes egészében utópia lenne. Csupán egy másféle gondolkodás eredménye.
Még egy gondolat a megvalósításról. A jelenlegi világkiállítási iroda tökéletesen alkalmatlan a feladat ellátására. Régi, „puha” tervezőirodai vezetők átfestése „menedzserré” gyakori hatalomátmentési ötlet. De ezen túlmenően: ebben az országban senki nem rendelkezik egy világkiállítás megrendezéséhez, menedzseléséhez szükséges apparátussal és gyakorlattal. A világon jó néhány cégnek azonban ez a dolga. És értenek is hozzá. Ki kell írni egy nemzetközi pályázatot a világkiállítás menedzselésére, amelyre a legjelentősebb szakirodákat kell meghívni. Sőt talán még a kiválasztást is külső szakértőkre kellene bízni. A megbízást elnyerő cég majd megtalálja azokat a hazai „szakembereket, akikre szüksége van. Ez a cég utána ugyancsak pályázati úton kiválasztja azt a reklámirodát, amelyikkel közösen kidolgozza – az EGYESÜLŐ EURÓPA gondolat köré – a kiállítás image-ét. A reklám először a befektetőket, kiállítókat célozná meg, majd az alapgondolat megtartásával a potenciális látogatókat, Keleten és Nyugaton egyaránt.
El kell azonban gondolkozni az időponton. 1996 az OLIMPIA ÉVE. A világturizmus két ilyen gigantomán programot nem tud megtölteni látogatóval. Ha sikerül a kiállítás programját olyan igényesre, jelentősre, hogy azt ne mondjam nélkülözhetetlenre kidolgozni, a párizsi világkiállítási iroda nem fog elzárkózni egy racionális időpont-változtatástól.
Szándékosan nem mentem bele az ellenérvek részletes megvitatásába. Természetesen van róluk véleményem, pro és kontra egyaránt. De már a vízcsapból is meddő világkiállítási vita folyik. Azt sem akarom állítani, hogy az én ötletem az egyedüli üdvözítő megoldás. Viszont állítom, hogy az értelmetlen huzavona helyett kéne már lépni egy nagyot.
- Vita [6]