Az ifjú lakitelki politikus jelentőségteljesen fordult az ellenzéki képviselők üres székei felé. Szokásos vitapartnerei valahol a képviselői szobák mélyén várták, hogy a kormánypártok befejezzék a maguk kis saját napirendi pontját, a hirtelen sürgőssé vált erőfitogtató mutatványt, a miniszterelnök rádiós és televíziós alelnökjelöltjeinek meghallgatását. Ezek a jelöltek olyannyira a miniszterelnök jelöltjei voltak, hogy még a parlamenti bizottság egyik kormánypárti vezetője is csak a sajtóból értesült létükről.
„A demokráciának – mondta a hajdani újságíró – van egy konszenzuális és egy többségi-kisebbségi formája, s csak azért, mert az ellenzék konszenzuális megoldásokra törekszik, nekünk meg nem feltétlenül kell ezt tolerálnunk.”
És semmi kétség, ezúttal rátapintott a lényegre. Igaz, nem vette figyelembe, hogy a széles egyetértést kereső, a magas tudománnyal szólva, „konszenzuális” demokrácia egyfelől, és a rádió vagy a televízió minden lényeges társadalmi erő, felfogás és ízlés méltányos egyenlőségére törekvő közszolgálati működtetése másfelől nem ugyanaz a dolog. A szabadelvű politikusok véleménye megoszlik a nagykoalíciós kormányzás és a folyamatos sokpárti egyeztetés politikai előnyeiről, valahányszor a felelős kormány rendkívüli áldozatvállalásért folyamodik a lakossághoz, vagy amikor nemzeti érdekek képviseletében óhajt mindannyiunk nevében fellépni; de egyik szabadelvű párt sincs szükségképpen elkötelezve a „konszenzus” ilyen politikája mellett. Ne tévesszük össze azonban e politikai meggondolásokat a közszolgálat alapjaira vonatkozó politikai elvekkel. A rendőrség, a hadsereg, a bíróság, a közigazgatás „nem konszenzuális”, „többségi-kisebbségi” megszervezése ugyanis azt jelenti, amit egy másik lakitelki politikus szögezett le nyomban a választások éjszakáján, s amit nem sokkal később titkos körlevélben tudatott egy harmadik az alapszervekkel: a hatalmon lévő pártoknak hatalmuk arányában kell részesülniük a közintézmények pozícióiból. Hivatalosan a kormánypártok, vagy ahogy egyre inkább mondanunk kell, a kormányhoz közel álló kormánypártok is azt hangoztatják, hogy a közszolgálat szigorú pártsemlegességet és csakis szakszerűséget kíván. Elvégre itt ma majdnem mindenki Bibó István követője. Hivatalosan a Magyar Rádió és a Magyar Televízió sem lesz az állam sajtója, kormánypropaganda eszköze, többségi jutalék.
A múltban a kulturális bizottsági elnök is általában példás fegyelmezettséggel hárította el a szavazati arányok felelőtlen kamatoztatásának csábításait. Nem áll neki jól ez a komisszárfeladat, ez a csizmapolitika, ami most megakasztotta és feltehetőleg végképp ábránddá tette a hosszú távra szóló tárgyszerű bizottsági munkát. Ott ül szemben vele elvbarátja, a jelölt, aki alig egy éve, még Pozsgay-féle kuratóristaként azt fejtegette nyíltan egy interjúban, hogy a televízióban is végig kell harcolni a hatalmi harcot. Most ő lenne a pártatlanság letéteményese, a közszolgálatra választott elnök ellenére.
Hogy mindez hogy történt? Hol volt, hol nem volt, a miniszterelnök nézegette a Magyar Népköztársaság és bizonyos értelemben az ő Elnöki Tanácsának hetvenes évekbeli rendeleteit, s egyszer kezébe akadt egy olyan, ami megengedi neki, hogy a rádiót és a televíziót közvetlenül irányítsa, a szocialista kultúrpolitika útjára vezesse. Most elhagyva a szöveg időszerűtlen fordulatait, és kihasználva a tényt, hogy az akkori kormányfőnek nem sokat kellett bíbelődnie az alkotmányos demokrácia politikai elveivel – független elnökök akaratának felülbírálatával –, az erő demonstrálására kiválóan alkalmasnak tűnt az alelnöki intézmény feltámasztása.
Ebben természetesen nem az az érdekes, hogy szervezetileg legyenek-e ilyen posztok a rádióban; hogy nevezzenek-e „alelnöknek” bizonyos, meghatározott hatáskörű vezetőket a televízióban, vagy használják-e inkább az „intendáns” vagy a „csatornaigazgató” elnevezéseket. Az sem érdemel figyelmet, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió új jogállásának kialakításánál helyesen tette-e a kormányfő, mint eddig gondoltuk, amikor az akkor érvényben lévő pártközi megállapodás ellenére Gombár Csabát és Hankiss Elemért úgy jelölte elnökként, hogy a Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága létrehozását egy gáláns ígéret jegyében későbbre halasztotta, az alelnöki intézmény megteremtéséről pedig finoman megfeledkezett. Így amikor a jelölteket meghallgatta az Országgyűlés illetékes bizottsága, csak egyetlen képviselő tudakozódott az alelnökök hollétéről, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió élére pedig azzal az írásban is tisztázott feltétellel kerültek az új elnökök, hogy szabad kezet kapnak a rájuk bízott intézmény közszolgálati arculatának kialakításához, s hogy a később létrehozandó felügyeleti szervnek sem lesz módja operatív irányításra, egyedi műsorok megcenzúrázására. Egyszer sem került szóba az alelnöki intézmény megteremtése a költségvetési vitában, holott annak drámai fordulatai ugyancsak górcső alá helyezték az intézményi átalakulás terveit. A közszolgálati alapítólevél előkészítői munkálatai során egyetlen parlamenti képviselő sem beszélt arról, hogy a köztársasági elnök nevezzen ki alelnököket, s mind Gombár Csaba, mind Hankiss Elemér azt nyilatkozta, hogy nincs szükségük ilyen tisztségviselőkre. Végképp nem merült fel olyan gondolat, hogy azért lenne alelnökökre szükség, hogy mintegy ellensúlyozzák a túlzott elnöki fesztelenséget, s közvetítsenek a miniszterelnök, a kormány, a koalíciós pártok, illetve a függetlennek tekintett közszolgálati vezetők között. Körülbelül úgy, ahogy a maga nemében páratlan belügyminiszter közvetít tárcája elvesztése óta a képviselők és a miniszterelnök között – tárca nélkül.
Ha valaki most azt kérdezné, ugyan miféle feladatköre lenne az alelnököknek, akkor majd harminc nap múlva írásban válaszolok.
- Beszélő [6]