„– A választások után ön szerint melyik párt kaphatja meg a belügyi tárcát?
– Nem tudom, de úgy vélem, nem lesz túl nagy tülekedés a Belügyminisztériumért. Ez a tárca leértékelődött azzal, hogy irányítása alól kikerült az állambiztonság, s a rendőrség is önállósul addigra. Az itt maradó feladatok pedig nem ígérnek látványos politikai sikereket, annál több sziszifuszi munkát.”
(Interjú Gál Zoltán megbízott belügyminiszterrel, Népszabadság, 1990. február 17.)
Beszélő: Ön ez év április 30-án tartott sajtótájékoztatóján – a Magyar Hírlap tudósítása szerint – „cáfolta, hogy a minisztérium a rendőrség szorosabb irányítására törekednék, ezt a feltételezést minden alapot nélkülöző szóbeszédnek minősítette”. Azután megalakult az Ön által vezetett Rendészeti Hivatal, amelyen keresztül a miniszter közvetlenül feladatokat fogalmazhat meg a rendőrség számára. A rendőrségi törvény tervezetének általunk ismert változatában a miniszter már nem normatív módon irányítja a rendőrséget, s bizonyos területeken, például közrendészeti ügyben egyedi utasítást is adhat. Hogyan értsük ezt a fordulatot?
Korinek László: Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján vált el a Rendészeti Hivatal a minisztérium klasszikus apparátusától. A miniszter a realitások felmérése alapján szeretne közvetlenebb felügyeletet gyakorolni a fegyveres testületek fölött. Az alkotmányból levezethetően a kormány irányítja – többek között – a rendőrséget is, s ha a kormány irányítja, akkor ezt valamivel kell irányítania, márpedig erre a kormánynak más apparátusa nincs – csak a Belügyminisztérium. Cáfolva azokat a vádakat, amelyek a túlzott centralizációról szólnak, csak azt mondhatom, hogy ha a kormány felel a közbiztonságért és a közrendért, akkor ezt csak bizonyos jogosítványok birtokában teheti. Kigyűjtettem egy kollégámmal azoknak az országoknak a listáját, ahol a belügyminiszter közvetlen utasítási joggal van felruházva. Sorolom: Németország, Ausztria, Franciaország, Olaszország – folytassam? Ezek ugye nem számítanak kifejezetten diktatórikus államoknak.
Beszélő: Ez az utasítási jog nem a válsághelyzetekre korlátozódik?
K. L.: Éppen ezt akarom mondani. Egy német kollégámmal beszélgettem erről, aki azt mondta, hogy ez a jog természetesen létezik – csak nem élnek vele, illetve csak végszükség esetén élnek vele! Végül is azt szeretném feleim a kérdésére, hogy el kell végre hinnünk, hogy ebben a demokráciában vannak már olyan fékek, hogy ha lenne is ilyen közvetlen utasítási jog, működnének a vészjelzők, ha ezzel vissza akarnának élni. Ez a Rendészeti Hivatal nem a kormány kinyújtott keze lesz, amely belekotor a rendőrség működésébe, már csak azért sem, mert jogelődjénél, a Rendőrségi és Határőrizeti Főosztálynál kisebb lesz.
Beszélő: Úgy mondták, hatvan fő dolgozik majd itt az első időszakban.
K. L.: Ezt szerettük volna, de én nagyon boldog lennék, ha negyven főt engedélyeznének. De folytatnám: vannak olyan miniszteriális feladatok, amelyeket nem szabad a fegyveres testületekhez telepíteni – például a koncepcionális kérdések. Ezekben a szervezetekben amúgy is van egy spontán önmozgási törekvés, amely – valljuk meg – főként konzervativizmusból fakad: szívesen csinálnának mindent úgy, ahogy eddig.
„Egyetértek vele (a belügyminiszterrel – a szerk.) abban, hogy ez még nem a jogállam rendőrsége, ezért az átmeneti időszakban szükség van a keményebb kézre, a centrális irányításra, a félkatonai jelleg megőrzésére.” (Túrós András vezérőrnagynak, az ORFK közbiztonsági főigazgatójának a nyilatkozata. Magyar Hírlap, 1991. május 21.)
Azt, hogy milyen prioritásokat határoztunk meg, milyen súlypontokat képezünk – ezt ne döntse el a rendőrség! A jogszabályokat a minisztériumban kell megalkotni – egy szervezet ne szabályozza önmagát! Végső soron arra törekszünk, hogy egyfajta szerződéses-menedzselési kapcsolatot hozzunk létre a minisztérium és a fegyveres testületek között. A minisztérium kitűzi a rendőrség feladatait, szabályozókat határoz meg, ellenőrzi, hogy ezeket a feladatokat a rendőrség mennyiben teljesítette, és a feladatokhoz képest megszabja a szervezet költségvetését. Ebben a hivatalban mi nem irányító, hanem ellenőrző apparátust hozunk létre, és ha negatív tendenciákat észlelünk, azt jelezzük. Végül pedig rendkívüli, kritikus helyzetekben a hivatal mintegy válságstábként működik. Ezekben a helyzetekben a kormányzati döntések megalapozásához kell egy szakmai testület, és ez nem lehet a döntéseket végrehajtó rendőrség. A hivatalt úgy építjük fel, hogy az méretarányosan képezze le a szolgálatok struktúráját, és alkalmas legyen arra, hogy kiélezett szituációkban döntési helyzetbe hozza a kormányt, hogy a miniszter tudja, mit lehet végrehajtani és mit nem. Gondoljunk csak a tavalyi blokád tapasztalataira…
Beszélő: Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy az Önök által előkészített törvénytervezet szerint lehetne-e a miniszternek egyedi utasítási jogköre közrendészeti ügyekben?
K. L.: Attól függ, hogy Ön milyen szélesen értelmezi ezt a fogalmat. Vannak olyan elharapózó negatív jelenségek, amelyek esetében nem múlhat a rendőri vezetés úri jókedvén, hogy rámozdul vagy sem. Amikor a közlekedési morál teljesen leszáll, és tömegével közlekednek járművek rendszámtábla nélkül, amikor a Duna-korzón, a Váci utcában nem lehet lépni az árusoktól… Kellene egyfajta az utasítási jogot is magában foglaló irányítási jogkör, amellyel a miniszter közvetlenül is rámozdíthatja a testületet ezekre a gondokra. A belügyminiszterhez intézett interpellációk 90 százaléka a közbiztonsággal és a rendőrséggel foglalkozik. Lehetetlen helyzet, hogy a miniszter ezekben a helyzetekben csak annyit tehessen, hogy széttárja a karját, mondván, hogy nincs utasítási jogköröm. Én teljesen hitelesnek találom azokat a közvélemény-kutatási adatokat, hogy a közvéleményt most már valóban a közbiztonság romlása aggasztja legjobban. Erre reagálni kell, emellett nem mehettünk el vakon, mert éppen ez a tétlenség adna még tágabb teret egyfajta veszélyes demagógiának, ez gerjeszthet olyan lincsbíráskodási hangulatokat, amitől az isten óvjon bennünket.
„Minden hatolom eredményességének próbaköve a közhangulat. Veszélyes volna az is, ha az emelkedő bűnözés a »rendpártiak« malmára hajtaná a vizet. Nem éppen kívánatos a »rendcsinálók« érveinek és lehetőségeinek táptalajt adni, mert a diktatúra »növénye« – a történelem a tanú rá – hamar szárba szökken.” (Korinek László cikke, Népszabadság, 1990. V. 19.)
Beszélő: A rendőrséget átvilágító svájci cég, a TC Team Consult azt javasolja, hogy a rendőrség legyen a mainál decentralizáltabb. A miniszter úr igen határozottan a centralizált, hierarchizált rendőrség mellett, Túrós tábornok úr egyenesen a „félkatonai jellegét megőrző” rendőrség mellett érvel. Milyen érvek állnak szembe egymással?
K. L.: Az ORFK átszervezésével két rendőrség képe kezd kibontakozni, a bűnügyi rendőrségé és közbiztonsági rendőrségéi Ezt a szétválasztást egyébként Prestel úr, a Team Consult vezetője is helyesli. A dolgok természetes fejlődése vezet oda, hogy, akár akarjuk, akár nem, a közbiztonsági rendőrség az önkormányzati rendőrség felé mozdul el. A helyi rendőrkapitányok most, ezzel a pályázati rendszerrel megtapasztalhatták azt, hogy nem csinálhatnak azt, amit akarnak, mert az önkormányzatnak beleszólása van, és a következő ciklusra elveszíthetik a pozíciójukat.
Beszélő: De hiszen a rendőrfőkapitányok kinevezése körül éppen azért csapkodtak a villámok, mert a kinevezőt nem befolyásolta sem a pályázat bírálóbizottsága, sem a megyei közgyűlés véleménye.
K. L.: A megyékben nem mindig, de a városi kapitányokat az önkormányzatok többségének egyetértésével nevezték ki. Az emberek pedig a saját szűkebb környezetükben érzékelik a közbiztonság állapotát, nem megyei szinten. Visszatérve a lényeghez: a közbiztonsági rendőrség spontán módon közeledik az önkormányzati rendőrséghez. A bűnügyi rendőrség viszont éppen ellenkezőleg, az nem is lehet decentralizált. Az komoly és költséges technikai háttérrel, tudományos háttérrel, nyilvántartásokkal dolgozik, az szükségképpen hierarchizált, nem lehet az önkormányzathoz telepíteni. S nem is lenne jó, ha vidéki, városi bandériumok jönnének létre, ha a helyi rendőrség mindig olyan lenne, amilyen az éppen hatalomra került polgármester gusztusa, s amikor éppen egy olyan néptribunt választanak meg, aki üldözni akar egy kisebbséget, akkor ne dönthesse el az önkormányzat, hogy ott kit bántanak és kit nem.
„Sajnálatos módon ugyanis a társadalmi feszültségeknek szinte mindig a kisebbségi csoportok isszák meg a levét. Számolni lehet azzal, hogy a lakosság egyes csoportjai valamifajta lincshangulatban maguk szereznek érvényt vélt igazuknak a »bűnözőkön«, a »gazdagokon«, a »cigányokon«, a »zsidókon«, a »kommunistákon« stb. Ez a bosszúösztönökön alapuló lincsbíráskodás rendkívül veszélyes, a társadalomnak mindenképpen fél kell készülnie kivédésére.” (Korinek László cikke. Népszabadság, 1990. V. 19.)
A polgári felvilágosultságnak éppen ez volt az egyik nagy vívmánya, hogy nem ezerféle közbiztonságot, hanem egyféle, garantált közbiztonságot akart. Csak mi még mindig abban élünk, hogy az állam az eleve rossz, és félni kell tőle.
Beszélő: Ha már a vidéki bandériumok kialakulásának a veszélyénél tartunk, beszéljünk a polgárőrségekről. Ön tavaly a Népszabadságban azt nyilatkozta, hogy „nem tartom helyesnek, hogy ilyeneket alapítanak… nem szabad elfelejtem – ezt a kriminológus mondatja velem –, hogy az ilyen csoportok esetében mindig nagy a veszélye az önbíráskodásnak”. Neves kriminológus kollégája, Gönczöl Katalin szintén azt írta: „nem ez a járható út!” Minisztériumi kollégája, Tepliczky Miklós viszont olyan törvénytervezeteket fogalmazott, amelyben a polgárőrségeknek közhatalmi jogosítványaik, igazoltatási joguk, fegyverviselési joguk is lenne. A minisztérium jogi főosztályvezetője az Új Magyarország május 9-i számában azt nyilatkozta, hogy a polgárőrségek működését nem törvényben, hanem miniszteri rendelettel fogják szabályozni. Az Ön kriminológusi álláspontja mintha esélytelenné vált volna.
„(Svercsics József, a Pécsi Nemzetőr Gárda parancsnoka): Tisztában vagyunk vele, hogy nincs jogunk erőszakos eszközzel élni, de ha az illető egyértelműen gyanúsítható egy bűncselekménnyel, és látjuk menekülő szándékát, akkor vállaljuk azt a rizikót, hogy melléfogunk. Majd a vizsgálat megállapítja, hogy helyesen cselekedtünk-e…
(Hankiss Ágnes): A bűnüldözés – ha nem veszem komolyan – szerintem csak fedőtörténet. Viszont, ha komoly a szándék, akkor gyermekded a dolog. Ha valaki először kap majd egy pofont valamelyik nehézfiútól, akkor megindul az eszkaláció: először önvédelemre hivatkozva gumibotot kér, azután majd fegyvert. Nemcsak etikailag kérdőjelezem meg ezt a számomra sem rokonszenves kezdeményezést. Kétlem ugyanis, hogy a bűnözés növekvő társadalmi veszélyével szemben az állampolgári fellépés hatékony lehet. S ha mégis, azt lincselésnek nevezik…
(László János, MTA Pszichológiai Intézet): …Akik eddig féltek, nyilván úgy gondolják, hogy most féljenek mások. A jelenség rendkívül súlyos, ezért egy demokratikus társadalomnak nem lehet érdeke, hogy ez elharapóddzon. Amennyiben kialakul egy olyan állapot, amelyben, ha az egyik retteg, rettegjen a másik is, akkor ennek a folyamatnak soha nem lesz vége.” (Népszabadság – körkérdés, 1990. VII. 21.)
K. L.: A tudományos véleményem nem változott. Közhatalmi jogosítványokat pedig végképp nem szabad adni egy egyesületnek. A polgárőrség nyilván csak egyesület lehet. Itt olyan altruista állampolgárok egyesülnek, akik készek arra, hogy szabadidejükben tegyenek valamit a közösségért, ami önmagában nagyon szép, hiszen ezek tulajdonképpen a szabadság kis sejtjei. De az igazoltatás} joggal beleeresztenénk őket olyan szituációkba, amelyekben nagy veszélyek vannak. A rendőrség egyébként sem felügyelhet egy egyesületet, nem mondhatja meg, hogy mit tegyen és mit ne. Ha itt egyáltalán szabályozási lehetőségünk van, akkor az csak odáig terjedhet, hogy felsoroljuk azokat a jogosítványokat, amelyek amúgy is minden állampolgárt megilletnek: az önvédelem, a birtokvédelem stb. De azt azért szeretnénk kikötni, hogy egyedül nem járőrözhet a polgárőr. A rendőrségi törvény új változatában egyébként már benne van a polgárőrség, tehát a tevékenységük fontosabb elveit végül is törvényben kívánjuk rögzíteni.
- Belföld [6]