Nem úgy, mint a nottinghami összejövetel, ahol gombamérgezés döntötte ágynak az előadókat, ezzel figyelmeztetve őket a Bulgakov-főmű ama mitológiai motívumaira is, melyek szerint egyes kultúrák a gombát ördögujjként vagy ördögök kenyereként tartják számon, s szoros összefüggésbe hozzák a vihar és mennydörgés közeledtével. Nem tarthatjuk tehát véletlennek, hogy a kijevi konferenciára érkező bulgakovológusok nyakába a legváratlanabb pillanatokban zúdult már-már özönvízzé terebélyesedő zápor, különösképp sűrűn szórva villámait akkor, amikor a konferencia egyes szovjet résztvevői némi túlzással azon kaptak hajba, ki szereti jobban a KGB-t, amiért az oly hűségesen őrizte Bulgakov néhány kéziratát majd hetven éven át.
A csetepatéban különösen az a hölgy jeleskedett esernyőjével hadonászva, aki még 1983-ban sem tartotta eléggé érettnek a szovjet olvasóközönséget arra, hogy egyáltalán megemlítse a Kutyaszívet, az Ádám és Évát, urambocsá’!, a Sztálinról szóló színdarabot Bulgakov-monográfiájában. Mindenesetre magyar tűrő-tiltó társainak köszönhetően mégis mindmáig ez az egyetlen magyar nyelven is hozzáférhető Bulgakov-életrajz. Na persze, a Bulgakov család nem emigráns tagjainak cipőméretéről valóban jól tájékozódhatunk belőle.
Cenzorok és recenzorok
Janovszkaja asszony méltó ellenfelére talált ama „módfelett művelt és olvasott” színháztörténész személyében, aki múltja tisztaságát igazolandó arra hivatkozott, hogy a KGB ügyleteihez olyannyira nincs köze, hogy még csak nem is kérvényezte a KGB-kézirattárba való bebocsáttatását, pedig beosztásánál fogva akarhatta volna. S szabadsága lényegét önmaga szabad korlátozásában imigyen felfedezve, ma már az egyik legtekintélyesebb Bulgakov-kutatóként szólítja vezeklésre „megtévedt” társait, ám eközben mélyen hallgat arról az apróságról, hogy 1968-ban nagyon is aktívan közreműködött Bulgakov lassú halhatatlanságának engedélyezésében, műveinek hivatalos adagolásában. Igaz, ezt még Altsuler néven tette, azóta azonban a nem elég szovjetes hangzásúnak ítélt nevét Szmeljanszkijra cserélte. A szitokszavak kiagyalásában nem kevésbé találékony „irodalmár” ezúttal legfőbb vádként az antihistorizmust olvasta post mortem Bulgakov fejére, tudván tudva persze, hogy az efféle kategóriák az égadta világon semmit sem jelentenek, csak jelölnek (miként a „recenzorok” első moszkvai nyilvános bírálója megjegyzi), bármikor bármivel helyettesíthetőek, még szöges ellentétükkel is: egy magyar „adagoló”, E. Fehér Pál például még most is, épp húsz évvel első, Bulgakovot engedélyező Népszabadság-béli cikkének megjelenése után (ugyanabban a lapban) azt írja, hogy Bulgakov töretlenül hitt a Nagy Fejlődésben. Nem mintha nem értene egyet kritikustársával: csak épp a címkék lehetséges és tényleges jelentése egy pillanatig sem érdekli őket. Sőt. Kifejezetten jól jön, ha egy szerző egyszerre antihistoricista és hisz a Nagy Fejlődésben: csak még inkább igazolódik „ellentmondásos” mivolta, amire hivatkozva csak kellő mértékkel adagolható. A nem jelentő nyelvet persze nem ők találták ki: zseniális elődeik már a húszas évek elején tökélyre fejlesztették ezt az eljárást.
Innen nézve aztán merő kitalációnak számít az is, hogy Bulgakovot üldözték, háttérbe szorították (háborog egy recenzor), hiszen a harmincas években két darabját is bemutatták, ’41-ben, ’43-ban még kettőt műsorra tűznek. Hogy közben Bulgakov 1940-ben meghal? Na és? Elvégre a Novogyevicsi temetőben temették el!? Nem elég ez elégtételnek? Hogy az első vékonyka drámakötet csak 1955-ben jelenhetett meg? Na és? Elvégre Bulgakov halhatatlan!? S ha ezt sulykoljuk, ehhez képest igazán mit se számít, hogy egyúttal olvashatatlan is. Fő a „tagsági igazolvány”!
Klasszikusok kerestetnek!
Nem volt nagyobb szerencséje Bulgakovnak a „külföldi szakértőkkel” sem. A párizsi konferencia egyik előadója azzal a szenzációs javaslattal állt elő, hogy Bulgakovot és a szovjet irodalom panteonjából kiebrudalt társait rehabilitálandó, állítsuk össze a huszadik századi orosz (szovjet?) klasszikusok vadonatúj listáját. Megindult a parázs vita: kit tekintsünk klasszikusnak. Bulgakovot és Paszternákot igen, de Vaginovot már nem? Vagy az egyik jobban klasszikus, a másik kevésbé? És mennyivel? Tíz centivel? Húsz kilóval? A megírt kötetek hosszától és súlyától függően? Sajna, nem volt módunk kikérdezni a jeles lengyel kollégát és vehemensen listázó társait, nem gondolják-e, hogy ha Bulgakovot csak úgy minden kommentár nélkül klasszikusnak nyilvánítjuk, műveit ezzel egyszer s mindenkorra „archívumba” süllyesztjük, miként Mihail Berlioz tette a „vén Immánuel” istenbizonyítékaival. Klasszikusnak lenni, „ez büszkén hangzik” (mondaná egy másik szovjet szerző, akit épp most akarnak megfosztani klasszicitásától), csak épp nem tudni, hogy ezzel az újfajta címkézéssel nem fogunk-e Bulgakov műveinek lényegével ellentétes eljáráshoz folyamodni, amikor előre rögzített ellen-ideologikus hierarchiába tuszkoljuk bele. Mert most a jelek szerint az fog történni, hogy a termelési regény, a háborús regény és egyéb „szovjet” műfajok immár lefokozott klasszikusairól letépett rendjeleket minden különösebb szidolozás nélkül az egykori kiűzőitekre, Paszternákokra és Bulgakovokra aggatjuk, újra csak politikai – bár ezúttal negatív előjelű – szempontok szerint döntve a klasszicitás fokozatairól. Ez az érdemrendcsere persze önmagában véve nem lenne jogosulatlan, csak épp – miként Korovjov mondta a regényben oly találóan – mindez „relatív és ingatag”.
Bulgakov, a „javító-nevelő”?
Valamiféle hierarchiára persze mindenképpen szükség van – ha nem is az egyes írók között, hanem az egyes életműveken belül: nem véletlenül robbant ki kisebb vita a párizsi konferencián az ügyben, hogy vajon remekműnek számít-e a Diaboliáda című kisregény (magyarul sajnálatos módon Ördögösdi címen jelent meg), avagy sem. A „remekmű” minősítés ugyanis minden valószínűség szerint ugyanolyan „normatív” konstrukció, mint a „klasszicitás” fogalma, s nehezen ad választ épp arra az alapkérdésre, ami a korai Bulgakov-életmű kulcsa: megmarad-e a mű a puszta publicisztikai szösszenet szintjén, vagy pedig megpillantható benne az, ami e korai tárcanovellák legnagyobb teljesítménye: ahelyett, hogy engedelmesen és előírásszerűén javító-nevelő irodalommá süllyednének, épp e követelmény tarthatatlanságát leplezik le. S ily módon nem a pártbrosúrák direktíváihoz igazodnak, hanem a XIX. századi valódi kérdező irodalom problémáira reagálnak. Ennek a belső kívánalomnak azonban a korai prózának csak töredéke felel meg, miközben a többi sem válik „kiszolgáló irodalommá”, csak épp az ellenkezőjévé sem. Hanem egyszerűen semmilyen. „Rémség” – ahogy maga Bulgakov nyilatkozott róluk. Csakhogy ezt egy klasszikussá ütött író esetében igen kínos bevallani, mint ahogy nem is nagyon teszik meg, nemcsak a jubileumi kongresszuson, de a szaporodó szövegkiadásokban sem…
„Harcoljunk a szifilisz ellen!”
…amelyekben azért az utóbbi időben örvendetes átalakulások figyelhetők meg – csak épp nem mindig a megfelelő irányban. Az egyik szovjet kommentátor például odáig ment önmaga megreformálásában, hogy Bulgakovot egész egyszerűen „harcos demokratának”, „a sajtószabadság kérlelhetetlen élharcosának” aposztrofálta. Pedig ha Bulgakov valamiért vagy valami ellen harcolt, az legfeljebb az, hogy ne legyen egész Moszkva teleaggatva olyan plakátokkal, hogy „Vegyük fel a harcot a lakásfronton!” vagy hogy „Harcoljunk a szifilisz ellen!” Nem volt meggyőződve arról, hogy épp a harc lenne e csapások leküzdésének legmegfelelőbb módja; a „megbeszélést, kikérdezést” sokkal célravezetőbb eszköznek találta, mint hogy „összeverjük az illetőnek a pofáját”, miként azt a „régi” Iván tette: „Elvégre nincs eldöntve, hogy az embernek igazából mije van, pofája-e vagy arca. Talán mégis inkább arca. És azt összeverni…” – vélekedik a Mester, s nehéz vele egyet nem értenünk.
Másodrendű frissességű ötletek
A Bulgakov „rehabilitálására” és „klasszifikálására” irányuló törekvések közül érdemes odafigyelnünk még egy néhány éve terjedő eljárásra, aminek annyi érdeme mindenképpen van, hogy kimondatlanul ugyan, de feltétlenül végre akarja hajtani a Bulgakov-kritika depolitizálását. Eközben azonban az életmű „kanonizálását” úgy vélik megoldhatónak, hogy az egyes írások – főként A Mester és Margarita – motívumait világirodalmi és kultúrtörténeti forrásaikra vezetik vissza, ezzel támasztva alá, hogy Bulgakov úgymond benne élt a világkultúra áramában. A párizsi konferencián ennek legszélsőségesebb példája az volt, amikor az egyébként kiváló komparativista azt bizonygatta, hogy a Fokics büfés híres-neves okfejtése a másodrendű frissességű tokhalról más motívumokkal együtt Lewis Caroll Alice Tükörországban című regényéből származik. Andrej Fokics igen gyakorlatias alkat, érdemes hát feltételeznünk róla, hogy a másodrendű frissességű tokhal kizárólag az ő leleménye, s ha valakitől kölcsönözte az eljárást, akkor legföljebb a tárgy nélküli szavak termelésében oly buzgó moszkvai „ideológusoktól”. És valljuk be, a frissességek hierarchiája nem kevésbé abszurd, mint a klasszikusok és kevésbé klasszikusok ranglétrája.
A regény persze valóban tele van „vendégszövegekkel”, de ezek ottléte nem mint filológiai probléma érdekes, ráadásul az esetek legtöbbjében nem is a maguk „kanonizált” formájában szerepelnek: a bibliai helyeket Bulgakov apokrif történetekből, a Faust-történeteket népi legendákból „gyúrja össze”, az Anyegin polonézét rádió bömböli, Puskin Fukar lovagját álmodják a valutázók, egyszóval ezeket a szövegeket a szereplők használják, olvassák, fütyülik, s a kérdés épp az, hogy hajlandóak-e rá odafigyelni, felfogni, magukra vonatkoztatni, vagy olvasatlanul lomtárba dobják – miként Berliozék az Istenről, Jézusról és az ördögről szóló történeteket.
A kutatók ugyanilyen vehemenciával keresik a Bulgakov-művekben a „kanonizálható”, normaként rögzíthető „végső igazságot” is, amelyet végre komolyan lehet venni a paródiák, groteszk játékok, karneváli jelenetek fergetegében, s a kongresszus már-már konszenzusra jutott abban, hogy ezt a bizonyos „magasrendű igazságot” mint etalont mégiscsak a „Pilátus-történet” hordozza, megfeledkezve arról, amit Jesua Ha-Nocri felelt Pilátus ama kérdésére, hogy mi az igazság: „Az igazság mindenekelőtt az, hogy teneked fáj a fejed, nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints.”
Az előadások jó részéből azonban épp az efféle eleven diskurzus, a szövegekkel való eleven bánásmód hiányzott: a hierarchizálási, kanonizálási törekvések pedig még örvendetes depolitizáltságuk ellenére is a pozitivista kritikaírás legkonzervatívabb korszakaira emlékeztettek. A szöveg normatív szándék nélküli boncolgatása pedig eleve gyanút keltett: Vlagyimir Laksin, a bulgakovológusok korifeusa nyomatékkal igyekezett meggyőzni a „szöveggel társalkodókat”, hogy ne próbáljanak minden elem jelenlétére magyarázatot találni, hiszen – tette hozzá Csehovra hivatkozva – vannak olyan mozzanatok, amelyek azért vannak a regényben, mert egyszerűen szépek. Ám ennek érvénye Bulgakovnál igencsak kétséges: a szépet ő csak azzal együtt tudja elképzelni, aki nézi. Mert hiába tetszik Margaritának a sárga mimóza, ha a Mester rondának találja, és a rózsát szereti. Bulgakov valószínűleg csak egyféle norma érvényét fogadja el: azt, hogy a brinza fehér, nem pedig zöld, s a tea sem mosogatólé színű…
- Kultúra [6]