A Fekete Doboz új filmje, a Hagyaték, a megszállás végóráiról tudósít, a csapatkivonás folyamatát rögzíti az első naptól, az ünnepélyes hajmáskéri búcsúztatástól. Nyilatkozik több illetékes is: Keleti György ezredes, a Honvédelmi Minisztérium szóvivője a szovjet lépés politikai, stratégiai okait, összetevőit világítja meg, Burlakov tábornok, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka az elszámolás körüli nehézségekről fejti ki a jól ismert szovjet álláspontot. S hallhatjuk hazai szakértők kommentárjait is, de a képek, a látvány mindennél többet mond el arról, hogy milyen is az a hagyaték, amelyet akaratunk ellenére megörököltünk, s amelyért meglehetősen magas „illetéket” kellene fizetnünk.
Láthatunk néhányat a hátrahagyott létesítmények közül. (Létesítmény: ebben az esetben találóbb szóval nem lehetne meghatározni ezeket a különböző célból épített, de egyként rossz állagú objektumokat.) Holdbéli tájra emlékeztető, bombatölcsér szaggatta kaszárnyaudvarok és repülőterek, magányosan árválkodó, belül szétvert, „kipuccolt” alig-lakóházak. Az átmenetiség, az összecsapottság, az éppen csak használhatóság ipari és építészeti „emlékművei”. Mindenfelé eldobált tárgyak, az enyészet dokumentumai és anyagfoltok. Tájkép csata után…
A film nemcsak a materiális hagyaték nyomába ered, hanem egy másfajtáéba is. Jávor István operatőr és Elbert Márta szerkesztő-rendező olyan honfitársainkat kereste meg, akiknek életében szovjet katonák életre szóló lelki és testi sérülést okoztak. Négyen vallanak a velük vagy hozzátartozójukkal megesett szörnyűségekről. Haragszik-e az oroszokra? – szegezi a riporter a kérdést egyiküknek, akit az éjszakára házába fogadott kiskatona nyolc baltacsapással akart a másvilágra segíteni. S ő, az évek távlatából, gyűlölet nélkül, higgadtan és bölcsen úgy válaszol, hogy bűnözők minden nép soraiban találhatók.
S az elrettentő esetek mellett (amilyenekről az elmúlt évtizedekben nem értesülhetett a nagyközönség) a filmben szerencsére másfajta hang is megszólal: a rokonszenvé és a szereteté, hiszen a kényszerű együttélés nyilván sok egyszerű magyar és szovjet embert közel hozott egymáshoz. (Egyáltalában: nem ártott volna a több mint négy évtizedig tartó „ideiglenes” itt-tartózkodás hétköznapjairól, a dolgok, ügyek intézéséről, a hivatalos és magánkapcsolatokról többet megtudni.)
Az interjúkat ismétlődő, protokollárisnak tetsző, de mégis sokatmondó képsorok keretezik: szovjet katonák (és szovjet katonáknak) intenek istenhozzádot. Búcsúzkodnak és masíroznak. Vadászgépek húznak el ismeretlen rendeltetési hely felé. Katonák, kezükben motyójukkal vagy szál szegfűvel elfogódottan integetnek az összegyűlt fotósoknak, filmeseknek, majd a végeérhetetlenül sorjázó szerelvények gyomra elnyeli őket.
Emlékezetes pillanat: a hajmáskéri ünnepség. Beszédek hangzanak el, katonazenekar játszik, s a marcona, megrendültségét leplezni nehezen tudó főtiszt kitüntetéseket osztogat; kivel kezet ráz, kit meg is csókol. A kamera el-elkapja egy-egy, a birodalom különböző szegletéből érkezett, jellegzetes karakterű katona mindennél beszédesebb tekintetét, gesztusait, tétova reakcióit. Arcokba írva mennyi kérdés, kétség, félelem, micsoda sorsok rejlenek. Ők vajon hogyan élték át itt töltött hónapjaikat, éveiket, mit jelentett számukra az ország és lakói? S vajon hogyan dolgozták fel, hogy ők nem vendégként és barátként, hanem egy megszálló hadsereg tagjaiként jöttek ide? De ez már egy másik film témája, anyaga lehetne. Remélhetően: lesz is.
Hagyaték
30-án vasárnap a Tv1-en 21.45-kor. Készítették Betlen János riporter, Jávor István operatőr, Révész Márta vágó, Elbert Mária szerkesztő-rendező
- Rábeszélő [5]