Zavaros
Zavaros és nagy a Duna. Hogy bölcs-e, azt nehéz lenne megmondani. Annyi biztos, hogy áradását akár a hét egyik legfontosabb „üzenetének” is tekinthetjük: elemi erejű tiltakozásnak a reá kényszerített bősi monstrum ellen. A szlovák rendőrök ugyan rátámadhattak a derekasan, ötletesen és békésen tüntető környezetvédőkre, de mit fognak tenni a rohanó árral szemben? Meggumibotozzák? Ahogyan a hajdani perzsa uralkodó megvesszőztette a viharzó tengert?
Az ár – úgy tűnik – nem csupán a part menti területeket veszélyezteti, de egyre jobban alámossa a Kelet-Európa demokratikus átalakulásához fűződő reményeket (illúziókat?) is.
Konrád György, aki a múlt héten jugoszláviai írók egy asztalhoz ültetésével próbálta megtenni, amit a térség szolidaritására alapozva – értelmiségiként – megtehetett, igen szomorúan nyilatkozott: „A világ megváltozott. Tény, hogy sok ember azért lett hivatásos politikus, mert az adott hivatásos politikusok nem voltak eléggé megbízhatóak. De jónak, tisztességesnek és okosnak lenni meg nem minden. (…) Václav Havel, akit csodálok és nagyra értékelek, az utóbbi napokban valahogyan kénytelen volt elfogadni a szlovák kormány kívánságát, hogy teljesen felépítsék ezt a dunai erőművet. Pontosan tudom, hogy amikor még ellenzéki volt, ellenezte ezt a tervet.”
Úgy látszik, a Duna-völgy már csak ilyen árvízveszélyes hely, ahol az emberek állandó és kölcsönös rettegésben élnek; a felelem pedig hol őrült tervek kiagyalására, hol reményvesztett tétlenségre indít.
Bánatos értelmiség
Könnyű persze annak, aki képes eloszlatni a félelmet, vagy legalábbis meg tudja nevezni a szorongás forrásait. Antall doktor keleti országjárása egyszerre nyújtott lehetőséget a miniszterelnöknek a korteskedésre és a természeti katasztrófák feletti meditációra, no meg hathatós cselekvésre (zártkörű tárgyalás a helyi vezetőkkel, kamera előtti együttérző beszélgetés az egyszerű néppel). Minden mozdulatából remény és bizalom áradt, ha helyénvaló most ez a kifejezés. A rossz érzés alaptalan, akik a katasztrófahangulatot keltik, azok nem mások, mint a „bánatos értelmiség” tagjai. No, rájuk aztán nem szabad hallgatnunk.
A miniszterelnök megint szerves magyar hagyományok felelevenítőjének és folytatójának bizonyult, hiszen már olyan elődei, mint Rákosi és Kádár urak is folyton a nyavalygó értelmiségben látták a sötét pesszimizmus terjesztőit, hiszen az egészséges magyar munkásosztálytól, illetve nemzettől amúgy idegen a kárhozatos búskomorság. Nyilván értelmiségiek a Lehel/Élmunkás téri guberálók, de bizonyosan e rétegbe tartozik az a 300 dolgozó is, akit – egy múlt heti híradás szerint – elbocsátanak a Salgótarjáni Síküveggyárból. Ha viszont nem értelmiségiek, nyilván nem is bánatosak.
Kiegyezők
Antall úr persze, aki maga amúgy bizonyára értelmiségi, nyilván bölcs politikaművészeti megfontolásból szánta magát ilyetén nyilatkozatra. Az történt ugyanis, hogy őt magát is leértelmiségizték.
Mert ha ár idején sajkába ugró, merész Wesselényik nem is tülekednek, a higgadt, egyezkedő Deák kevésbé veszélyesnek látszó szerepére mindig akad jelentkező. A múlt héten több napilap is közölte Kocsis András és Széles Gábor Második kiegyezés című „burzsoá kiáltványát”, amelyben a kisgazdák és demokrata fórumosok házi milliomosai pofonegyszerű diagnózissal és gyógymóddal szolgálnak. A rendszerváltást követő helyzetet úgy jellemzik, hogy „társadalomszervezési és gazdaságirányítási gyakorlat nélküli”, „jó szándékú, hazafias értelmiségiek” kezébe került a hatalom, akik trükkös kártyacsatát vívnak a léket kapott hajón, s önmagukban, a nagytőke és a „polgárság” támogatása nélkül nem vezethetik ki országunkat a tajtékzó hullámok közül.
Kocsisék szerint az „új elitnek az ország jövője érdekében ki kell egyeznie, meg kell békélnie, össze kell fognia a műszaki és gazdasági szakértelmiséggel s ezen belül az előző rendszer adminisztrációjával, szakértői gárdájával”. Nos, ami itt programként megjelenik, sokak szerint már szomorú realitás. Ez a határozott hang mindenesetre újdonság. A Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke és a kisgazdapártelnök pénzelője itt amellett száll síkra, hogy az általuk képviselt „polgárság” „demokratikus teret” kapjon „a válságkezelés vezényléséhez”. Vezényelni főként kiképző és hadszíntereken szokás. Demokratikus terekről nekem egy kicsit más jut az eszembe, ám ez bizonyára csak bánatos értelmiségi észjárás.
Bocskai vagy tányér?
Ebben a helyzetben aztán nem véletlen, ha egyesek rejtett üzenetet vélnek kiolvasni akár abból a kicsinyke hírből is, hogy kiállították a hadsereg új uniformisait, döntenének a látogatók, melyik legyen az igazi. „Kétféle irányzatot is bemutatnak: az egyik a két világháború közötti öltözködési szokásokat, míg a másik a kiegyezés utáni katonai divatot követi.” Ez bizony nehéz döntés lesz.
Mert az egyenruha alapvetően fontos. A kormány új „public relation” felelőse is kifejtette, milyen döntő a kormány és a minisztériumok egységes arculatának kialakítása, amely egységnek már a hivatali portások egyensapkáján is látszódnia kell.
Milyen fontos lehet akkor az a választás, hogy Bocskai- vagy tányérsapkát viseljenek-e katonáink!
Egyenruhásainknak azonban még a régi szerelésben kell megküzdeniük azzal a harci feladattal, amit a pápalátogatás jelent. A múlt hét sajtótájékoztatói már-már azt a benyomást keltik a gyanútlan olvasóban, hogy rendkívüli állapotot vezetnek be hazánkban. Megtudjuk például, hogy „valószínűleg el kell majd terelni a szentmisék helyszínére vezető utakról a pápalátogatás idején hazánkon átutazó török vendégmunkások áradatát”. Fegyverbe, vitézek! Az ebadta kontyosa nem átallja éppen a sorsdöntő napokban ostromolni a végeket. A rendfenntartó erők más csapatai az utcán portyáznak majd, a pápa útvonalát biztosítják. Házról házra haladnak majd (lakók demokratikusan értesítve). Nagy munka lesz, annyi biztos: megemelték a rendőrök túlóradíját. Bizony, sokan lesznek, akik szép emlékeket őriznek majd a látogatásról.
A máriapócsi parkolók és illemhelyek létesítésének kérdéseiről szóló jelentések között bizonyára sokak figyelmét elkerülte a hír, hogy az Egyházfórum Alapítvány találkozót rendezett egyház és állam kérdéseiről, ahol megjelentek a hivatalos katolikusság képviselői is. Ez is nagy szó, még ha a résztvevők egy része nem is írta alá a zárónyilatkozatot, amely leszögezte: „az egyház elsődleges feladata ugyanis nem az, hogy megoldja mindazokat a társadalmi problémákat, amelyeket az állam képtelen megoldani.”
A lopakodó hód
Ha nem is bölcs a Duna, mindenképpen előrelátó. Mivel a pápa a Dunán is hajózni fog, a rendőrség bejelentette: lezárják az alsó rakpartok egy részét. Nos, az áradás ezt már jó előre elintézte.
Amint egyébként is érdemes odafigyelni a természet üzeneteire. Nem tudni, hogy összefügg-e a csapadékos idővel, de hírül adták, hogy újra élnek kis hazánkban lopakodó hódok: a rejtett vízi életmódot folytató, várakat építő jószágok megjelenésére lehet számítani, igaz, egyelőre nem a Duna, hanem a Tisza partján. Az állatok – mondja a jelentés – valamikor őshonosak voltak a magyar vizek mentén. Ennek a restaurációnak bizony még az elvakult liberális is szívből örülhet.
- A hét üzenetei [6]