[1]Magyarország, mint a budapesti zavargások döbbenetes képsorai bizonyítják, nehéz időket él. Gyurcsány Ferenc május 26-i, az MSZP balatonőszödi frakcióülésén elmondott beszédének nyilvánosságra kerülését követően a kormányellenes demonstrációk többször is erőszakba torkollottak. A rendőrség képtelen volt megvédeni a Magyar Televízió székházát, a benne tartózkodókat, valamint saját kivezényelt egységeit. Az erőszak ellen valamennyi parlamenti párt felemelte a szavát, ám az ellenzék főerejét képező Fidesz-KDNP – az MDF-fel ellentétben – nyíltan rokonszenvezett a radikális csoportok által dominált utcai demonstrációkkal, a Fidesz alelnöke pedig beszédet mondott az árpádsávos lobogókat lengető tüntetők előtt, ahol korábban egy rendőrség által körözött randalírozó beszélt.
Az önkormányzati választások előtt utcai demonstrációját lefújó Fidesz október 1-jei győzelmét követően új demonstrációsorozatot hirdetett a Kossuth téren. A cél Gyurcsány Ferenc menesztésének kikényszerítése, akinek május 26-i beszédéből ország-világ megtudhatta, hogy a kormány a tavaszi választásokat megelőzően szisztematikusan manipulálta a közvéleményt. Sólyom László köztársasági elnök október 1-jén, az urnák lezárása után elmondott beszédében nyilvánvalóvá tette, hogy osztja az ellenzék vélekedését, miszerint a miniszterelnöknek mennie kell.
A kormánypártok szerint Sólyom megnyilvánulása és az ellenzék követelése elfogadhatatlan, Gyurcsánynak maradnia kell, hogy folytassa az államháztartási stabilizációt és a reformprogramot, amire tavasszal kapott felhatalmazást a választóktól. Ezt a felhatalmazást nem befolyásolja az önkormányzati választások eredménye. Lemond(at)ásával nem csupán a reális alternatívát nélkülöző kormányprogram megvalósítása kerülne veszélybe, hanem az alkotmányos kereteket védelmező politizálás szenvedne vereséget azzal a Fidesszel szemben, amelynek szónokai árpádsávos zászlók előtt beszélnek a Kossuth téren. Az október 6-i parlamenti bizalmi szavazáson a két kormánypárti frakció ennek megfelelően egyöntetűen támogatta a kormányfőt.
Az őszödi beszéd
Gyurcsány Ferenc trágárságokkal tűzdelt balatonőszödi beszédét, mint arra többen rámutattak, a maga idejében és helyén kitűnő retorikai képességekről árulkodó szónoki teljesítménynek lehet tekinteni. Beszédében a miniszterelnök határozottan és egyértelműen kritizálta az előző ciklusban az elődje és saját maga által folytatott kormányzati gyakorlatot, és vázolta, hogy hogyan, illetve milyen értelemben kíván azon változtatni. A beszéd célja a képviselők megnyerése volt a hamarosan megalakuló kormány stabilizációs és reformtörekvései számára, amelyeket bő két héttel később jelentett be a kormányfő. A beszéd sikeres volt: a frakció egységesen támogatta az azóta Gyurcsány-csomag néven ismert intézkedésegyüttest, miközben tudható volt, hogy annak következményeivel már az önkormányzati választási kampányban számolniuk kell a jelentős részben a helyi politikában is érdekelt képviselőknek. A kormányfő politikájának elfogadásában minden bizonnyal fontos szerepet játszott a nyers beszédmodorral is hangsúlyozott őszinteség.
Az őszintétlenségek őszinte feltárása azonban nem teszi meg nem történtté a hazugságokat. Az őszödi beszéddel való szembesülés döbbenetet váltott ki a közvéleményben. A kormányzati hazugságok mégoly túlzó és nyilvánvalóan hatásvadász, mégis egyértelmű és valóban őszinte feltárása a megelőző évek kormányzati teljesítményének ugyancsak egyértelmű minősítésével együtt nem eredményezhetett mást. Mondhatjuk persze, hogy a beszéd kevés új információt tartalmazott az egyébként is ismert kormányzati manipulációkhoz képest, és a benne foglaltakkal szavazatunk áprilisi leadásakor is tisztában voltunk. (Sólyom László ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a tegnap nyilvánosságra került miniszterelnöki beszéd tartalmi szempontból nem jelentett újdonságot”.) Ez azonban nem változtat azon, hogy a beszéd nyilvánosságra kerülése minőségileg új politikai helyzetet eredményezett, ami minőségileg új kormányfői reakciót tett volna szükségessé. A politikai válság elmélyülésének legfőbb okát a magam részéről ennek a reakciónak az elmaradásában látom.
Gazdaságpolitikai kitérő: az elmúlt évek fiskális politikája
Az elmúlt négy év során összességében látványosan romlott a magyar államháztartás egyensúlya. A költségvetési hiány emelkedése a fiskális politika növekvő hitelességi deficitjével párosult. Az Európai Bizottság idén januárban visszautasította a kormány által 2005 decemberében benyújtott konvergenciaprogramot, mivel nem találta kellően meggyőzőnek a hiány csökkentésére irányuló intézkedéseket. A választási megfontolásoknak alárendelt költségvetési politika Európa legnagyobb államháztartási deficitjét eredményezte. Ennek ellenére sem igaz azonban, hogy a tervezési és végrehajtási kudarcok mindig politikai következmények nélkül maradtak. Ne feledjük, hogy a ciklus során kétszer is váltottak pénzügyminisztert: 2004 elején László Csabát menesztette Medgyessy Péter, 2005 tavaszán Draskovics Tibort váltotta Veres János. A fiskális politikával foglalkozó elemzők többsége – köztük e sorok írója – egészen a 2006-os költségvetés tavaly őszi parlamenti benyújtásáig úgy gondolta, hogy az államháztartási egyensúly helyreállítása prioritást élvez, ami kizárja a választási osztogatást és az euró 2010-es bevezetési céldátumának felpuhulását. Úgy tűnt, hogy Veres miniszteri megbízatásának legfontosabb oka egy évvel a választások előtt az elkerülhetetlen fiskális stabilizáció politikai hátországának megerősítése volt. Az ötéves adócsökkentési program törvénybe iktatása, a 2005-ösnél nagyobb 2006-os költségvetési hiánycél és a 2010-es eurócsatlakozási céldátum megkérdőjeleződése azonban kérdésessé tették a fiskális politika prioritásait.
A 2004 végi áfa-visszautalási botrányt – amikor a kormány szándékosan késleltette a jogos áfa-visszaigénylések kifizetését – 2006 tavaszán újabb látványos kormányzati visszaélés követte: a választások első fordulója utáni időpontra tolták a negyedéves államháztartási adatok közlését, a kormányzati munka minőségének egyik legfontosabb indikátorától fosztva meg a közvéleményt. A kormánykoalíció fiskális politikájának eredménye és módszerei közép-amerikai banánköztársaságok és balkáni pszeudo-államok gyakorlatához váltak hasonlóvá.
Ezen mit sem változtat, hogy az ellenzék által felkínált alternatíva a legkevésbé sem ígérte a fiskális politika színvonalának emelését. A magyar alkotmányos berendezkedés a parlamenti többség kizárólagos felelősségévé teszi a költségvetési politika gyakorlását. Természetesen felvethető, hogy a rendkívüli mértékű költekezéssel a kormány egy nálánál számos szempontból előnytelenebb politikai alternatíva hatalomra jutását hiúsította meg, a költségvetési egyenleg súlyos társadalmi áldozatokat követelő romlásáért azonban ekkor is neki kell vállalnia a felelősséget.
Ennek a felelősségnek a vállalása a kormányprogram bevezetőjében olvasható miniszterelnöki beismerésben öltött testet – miközben a közvélemény félrevezetéséért és a költségvetési egyenleg romlásáért közvetlen politikai felelősséget viselő pénzügyminisztériumi vezetés maradt a helyén. A várható költségvetési hiány júniusban felfedett – az elemzők számára is megdöbbentő – mértéke aláásta a kormányba vetett bizalmat, ami a forint árfolyamának gyengüléséhez és az állampapír-piaci hozamok emelkedéséhez vezetett. A vitatott irányú, ám alapjaiban nyilvánvalóan elkerülhetetlen stabilizációs intézkedések, valamint a továbbra is felelőtlen ellenzéki politika ugyanakkor javították a kormány relatív megítélését, és fenntartották a hibákkal és manipulációkkal terhelt, a lényeget tekintve azonban mégiscsak a közjót szolgáló kormányzás képzetét. Ezt a képzetet ásta alá a közvélemény szemében az őszödi beszéd.
Titkok és hazugságok
„A társadalmi kommunikáció folyamatában az emberek helyzete különböző, a kommunikáció közönsége rétegzett. A közönségnek ez a rétegződése […] szorosan összekapcsolódik a társadalmi tagolódás folyamataival” – írja Angelusz Róbert kommunikációkutató (Kommunikáló társadalom, második változatlan kiadás, Budapest, Ferenczy Kiadó, 1995, 204. oldal). Egy zárt körben elhangzott miniszterelnöki beszéd nyilvánvalóan másképp hangzik a többé-kevésbé beavatott frakciótagok, mint a széles nagyközönség előtt. A beszéd egy többórás vita után, az abban elhangzottakra reagálva rögzített egy politikai álláspontot, aminek megfogalmazása során a miniszterelnök egy sor nyíltan vagy hallgatólagosan osztott előfeltevésre és az adott közegben bevett kommunikációs kódra támaszkodhatott. Gyurcsány nyilvánvalóan mást mondott ugyanerről a nyilvánosság előtt, de javára írható, hogy a nyilvános kommunikációban megfogalmazott üzenetei, bár sokkal óvatosabb tartalommal és persze szóhasználattal éltek, lényegüket tekintve azonos irányba mutattak a frakció előtt elhangzottakkal.
A miniszterelnök ott követett el végzetes hibát, hogy elmulasztotta elmagyarázni a közvéleménynek, hogyan értette, amit mondott, és hogyan vélekedik ma előző kormányának hazugságairól. Ehelyett belefogott egy átmenetileg hasznosnak tűnő, hosszabb távon azonban törvényszerűen csődöt mondó kommunikációs stratégiába: azt kezdte sulykolni, hogy a frakció előtt nyilvánvalóan saját magára és kormányára vonatkoztatott legdrámaibb kijelentései voltaképp általában érvényesek a rendszerváltás utáni politikai életre. Ami már csak azon egyszerű oknál fogva sem lehet igaz, mert az elmúlt tizenöt-tizenhat évre általában érvényes mondatokkal nem tudta volna sokkolni a frakciótagokat: a katarzishoz önostorozásra volt szükség.
A beszéd nyilvánosságra kerülése drámaian aláásta a kormányfő politikai pozícióit, mivel a választók tudatos és szisztematikus félrevezetésének beismerése utólag deligitimálta az utóbbi hónapok minden stabilizációs erőfeszítését. A hitelesség akkor lett volna helyreállítható, ha a kormányfőnek aprólékos – és a rétegzett társadalmi kommunikáció szabályszerűségei miatt rendkívül nehéz – munkával sikerül elmagyaráznia a közvéleménynek beszédének általa szándékolt értelmét és a négy hónappal korábbi állításaihoz való mai viszonyát. Ő azonban nem ezt az utat választotta, amivel megítélésem szerint végzetes hibát vétett.
A kormányfő pontosan ugyanazt tette, amit korábban a költségvetéssel: rövid távú politikai hasznok reményében feladta a saját maga által kijelölt normáknak való megfelelés követelményét. Taktikai okokból hamisította meg az igazságot, visszamenőlegesen komolyan vehetetlenné téve az intézményi reformok és a politikai kultúra megújítása melletti minden erőfeszítését.
Gyurcsány Ferencnek három hétre volt szüksége, hogy szembenézzen az őszödi beszéd tartalma és manipulatív kormányfői interpretációja fölött érzett társadalmi felháborodással. Erre az elveszített önkormányzati választások után, az október 6-i bizalmi szavazás előtt elmondott beszédében kerített sort.
Politikai alternatívák
Az október 1-jei önkormányzati választások eredménye megrázta a kormánykoalíciót. Gyurcsány Ferenc pozíciói bizonyosan megrendültek, a bizalmi szavazás eredménye azonban rövid távon stabilizálta a kormányfő helyzetét. A miniszterelnök távozását sürgető, kevéssé burkolt köztársasági elnöki nyilatkozat és a választási győzelméből önbizalmat merítő jobboldal hangos követelése nyilvánvalóan dacreakciót szült a szocialisták és a liberálisok között. Ám a kormány társadalmi támogatottságának megroppanása előbb-utóbb ennek ellenére felvetheti a folytathatóság kérdését.
Nem tudjuk, hogy Gyurcsánynak sikerül-e helyreállítania a tekintélyét a közvélemény előtt, ám Orbán Viktor és a Fidesz minden korábbinál durvább hangnemű fellépése bizonyosan nagy segítséget jelent számára. Felelőtlen hőzöngőkkel szemben nem nehéz kormányképes alternatívának tűnni. Ráadásul ma már két minősíthetetlen hangú szónoklat között az ellenzék is elismeri, hogy az államháztartás helyzetét nem lehet jelentős társadalmi költségek nélkül stabilizálni. Ennek ellenére lehetséges, hogy hitelvesztett politikusként Gyurcsány hosszabb távon nem lesz abban a helyzetben, hogy komoly áldozatokkal járó intézkedésekhez kérjen támogatást a választóktól.
E pillanatban nem tudjuk, hogy ki jöhet Gyurcsány után, ám annak idején Medgyessy lemondatásakor is kevesen gondolták, hogy a jelenlegi kormányfő lép a helyére. A váltásban, ahogyan annak idején, most is kulcsszerepet játszhatnak az őszödi beszéddel szembeni fenntartásaikat kezdettől – igaz, meglehetősen halkan – hangoztató szabaddemokraták. Semmi nem utal ugyan rá, hogy az SZDSZ politikai helyzetértékelése ma kiérleltebb volna, mint a D-209-es ügy 2002-es kirobbanásakor, egy súlyos tapasztalattal azonban ma mindannyian gazdagabbak vagyunk: a morális deficit költségvetési deficitet okoz (copyright Kis János). Egy morális integritásában sérült kormány ugyanis nem képes ellenállni a befolyásos társadalmi érdekek rövid távú érvényesülésének – sőt, olykor pár száz randalírozónak sem.
A Gyurcsány maradása melletti legfontosabb érv a magyar politikai életet olyannyira jellemző kölcsönös démonizáció logikájának megfelelően az Orbán Viktor győzelmétől való rettegés. Ha Gyurcsányt menesztenék, mondják a baloldal vezetői, azzal Orbánt és szövetségeseit segítenék győzelemhez, és az országtól elfordulna minden racionálisan gondolkodó politikai és gazdasági erő. Ez azonban nem feltétlenül van így: egy miniszterelnök-váltás, bár kétségtelenül kockázatokkal járna, hosszabb távon meg is szilárdíthatná a baloldal megingott pozícióit és az ország tekintélyét, mint arra maga Gyurcsány szolgáltatott példát 2004 és 2006 között.
Politikaelméleti kitérő: mit szabad az ellenzéknek?
Orbán Viktor politikai taktikája az elmúlt hónapokban arra épült, hogy az önkormányzati választások szimbolikus tétjét igyekezve növelni a kormány politikája felett tartott „népszavazásként” láttassa az október 1-jei voksolást. Fontos hangsúlyozni, Orbán nem azt állította, hogy a törvényesen megválasztott kormány valamiféle jogi-alkotmányos okból lehetetlenülne el egy számára súlyos vereséget hozó önkormányzati választás után. (Ebből a szempontból érdektelen, hogy az ellenzék vezére szokásához híven hetet-havat összehordva javasolta egy, az Országgyűlés döntései fölötti vétójoggal rendelkező önkormányzati testület felállítását.) Orbán azt állította, hogy egy, a baloldal számára egyértelmű vereséget eredményező önkormányzati választás után a kormánynak be kell látnia, hogy politikája nem folytatható tovább. Ez pedig semmi egyéb, mint egy kockázatvállaló, de önmagában teljesen alkotmányos és az európai politikai gyakorlatból jól ismert ellenzéki stratégia. Gyökeresen eltérő kontextusban, de tartalmilag ugyanezt állította például Tölgyessy Péter, amikor azt prognosztizálta, hogy „ha az állampolgári békétlenség ereje elsöpörné a kormánytöbbség polgármesterjelöltjeit, aligha lesz megállás a magyar politikában. Hamarjában megrendülhet Gyurcsány Ferenc és csomagja koalíciós támogatottsága” (Válságban a magyar modell, Népszabadság, 2006. szeptember 23.).
Az önkormányzati választásokon pártszínekben induló jelöltekről hozott döntést a választók jelentős részben valóban az országos politikai élet fejleményeire adott reakcióként értelmezik, hiszen – demokratikus pártokról lévén szó – joggal teszik felelőssé a helyi aktivistákat pártjuk országos politikájáért. Magyarországon ráadásul már a közepes méretű városok polgármesterei is gyakran tagjai a törvényhozásnak, így személyük közvetlenül megtestesíti az országos politikával való kapcsolatot. Teljesen racionális tehát az a feltevés, hogy az önkormányzati választáson – az európai gyakorlattal és a korábbi hazai tapasztalatokkal összhangban – a kormányról is ítéletet mondanak a választók. Nehezen magyarázható, hogy miközben Gyurcsány Ferenc Demszky Gábor oldalán kampányolt, a kormánypártok dühödten igyekeztek cáfolni ezt a kézenfekvő tényt.
Hasonlóan téves és már-már nevetséges érvelési stratégia annak folytonos hangoztatása, hogy Orbán Viktor személyében egy különösen hataloméhes politikussal van dolgunk. Ennek leszögezése körülbelül azzal egyenértékű, mintha egy oroszlánt azért marasztalnánk el, mert rendszeresen húst fogyaszt. A magam részéről kevés okát látom annak, hogy valaki politikai jelenségként kedvelje Orbán Viktort, de komolytalannak tartom, ha ellenfelei azért kritizálják, mert az ellenzék vezéreként igyekszik maximalizálni a politikai befolyását – azaz végzi a dolgát. Az elmarasztalás akkor – és csakis azért – jogos, ha ennek során írott vagy íratlan demokratikus szabályokat rúg fel. Alkotmányt sérteni, randalírozókat biztatni nem lehet – hatalmat akarni azonban igen, akár a kormány legitimitásának kétségbe vonásával is.
Nem tekinthető ugyanis antidemokratikus eljárásnak, ha egy ellenzéki vezető a kormány politikai legitimációjával kapcsolatos kétségeit hangoztatja, feltéve, ha közben igyekszik megvédeni a demokratikus intézmények tekintélyét. Orbán Viktorral nem az a baj, hogy szerinte a kormány nem méltó a hatalomra – ezt az ellenzék vezetőjeként szíve joga hangoztatni –, hanem hogy a kormánnyal szembeni kritikáját nem egészíti ki a demokratikus alapértékek – mint az állampolgári jogegyenlőség, az egyenlő emberi méltóság vagy a demokratikus intézmények védelme – melletti nyílt és egyértelmű állásfoglalás. Az utóbbi hiányosság azonban csak az előbbi jog elismerésével kritizálható hitelesen a kormányoldal részéről.
Írástudók tévedései
A jobboldal vezérének démonizálásában a baloldal politikai vezetői mellett hagyományos lelkesedéssel vesznek részt a baloldali-liberális értelmiség tagjai is. Ennek az értelmiségnek a vezéralakjai Radnóti Sándortól Nádas Péterig meglepő könnyedséggel mentik fel a miniszterelnököt az általa bevallott, szisztematikusan kivitelezett politikai hazugság felelőssége alól. Nádas odáig megy, hogy közli: Gyurcsány „bizonyos érzéketlenséget mutatott, amely demokratikus politikus számára nem azért nem megengedhető, mert morálisan nem elfogadható, mert mindenki úgy hazudik, ahogy akar, mindenki a saját hazugságáért maga felelős. Ha nem értelmes a dolog, meg fogják büntetni a választói, és annyira elszánt nem lehet, hogy ezt a büntetést magára vegye.” Vagyis ha a „dolog értelmes”, azaz politikailag kifizetődő, egy politikusnak – vagy bárki másnak – nem kell érzékenységet mutatnia a hazugsággal szemben. Legrosszabb esetben az illető morális válságba kerül, ami azonban egyéni probléma, hiszen Nádas szerint „egy ország nem lehet morális válságban, a személyek vannak morális válságban. Tehát ha valaki válságban lehet, az maga a miniszterelnök és az a személy, aki nyilvánosságra hozta ezt a beszédet” (Nádas Péter szeptember 19-én, az ATV Friderikusz most című műsorában elhangzott nyilatkozatát a Népszabadság szeptember 21-i száma közli). Úgy tűnik tehát, hogy Nádas számára nem léteznek a társadalmilag érvényes normatív szabályrendszerek felbomlásaként értelmezett anómia vagy a tagjai által kölcsönösen elismert morális elvárásokon alapuló politikai közösség kategóriái. Amiből az következik, hogy szerinte nincsen az individuumok összességén túli, sajátos tulajdonságokkal rendelkező, önálló entitásként felfogott társadalom sem. Ami természetesen lehetséges álláspont, ám nem sok köze van a Nádas által mérvadónak tekintett európai tradícióhoz, amely számára kevés lényegesebb dolog létezik, mint a politikai közösség morális minősége.
Ugyanakkor itt helye van egy önkritikus megjegyzésnek is, mivel a Gyurcsányt legkisebb rosszként – politikájának bizonyos aspektusait pedig kifejezett jóként – értelmező elemzők, köztük e sorok írója, kétségtelenül alábecsülték az első Gyurcsány-kormány által folytatott felelőtlen fiskális politika morális kockázatait.
És most?
Gyurcsány Ferenc szeptember 17. és október 6. között tanúsított magatartása beszédének megítélésétől függetlenül komoly aggodalmakra adott okot.
Aki nyilvánosan kijelenti, hogy miniszterelnökként hazudott éjjel és nappal, majd szavainak jelentését elkenve igyekszik elhárítani a politikai konzekvenciák levonásának követelményét, az a következmények nélküli Magyarország modelljét tartósítja; azt a modellt, aminek éppen a kormányfő volt az egyik legelszántabb politikai ellenfele az elmúlt években. Paradox módon az őszödi beszéd is erről szólt, amiből az következik, hogy a miniszterelnök magatartása éppen a saját maga által felállított mércének nem felelt meg. „(…) hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni” – mondta Gyurcsány Őszödön. A következő hónapok kormányzati cselekvése igazolta a szavait, ám a beszéd nyilvánosságra kerülése után letért erről az útról.
Aki a saját személyére nézve nem képes vagy nem hajlandó az elemi demokratikus normákból fakadó morális következtetéseket levonni, és a napvilágra került hibás politikai gyakorlatáért személyes felelősséget vállalva megkövetni a közvéleményt, az nem demokrata. Az nem reprezentálhatja a demokratikus baloldalt, nem folytathat hiteles reformpolitikát, és nem kérhet áldozatokat a társadalomtól. Morális megfontolások nélkül nincs demokrácia, a morális megfontolások hiteles felmutatása pedig nem lehetséges a legelemibb társadalmi normák – a hazugság nem elfogadható politikai stratégia, és minimum érdemi magyarázatra szorul – figyelmen kívül hagyásával.
A parlamenti bizalmi szavazást megelőző beszédében a kormányfő javarészt korrigálta ezeket a hibákat, és többször is bocsánatot kért a közvéleménytől. A hitelesség helyreállításának első feltétele ezzel teljesült. A továbbiakban a kormány politikájának kellene hozzájárulnia a hitelesség növekedéséhez, kérdés azonban, hogy a meggyengült miniszterelnök nem kényszerül-e majd olyan kompromisszumokra, amelyek az őszödi beszédben leírt hazugság-szindróma ismételt kialakulását eredményezik.
Ahogyan júliusban írtuk ezeken a hasábokon a kormányfő törekvései kapcsán: mi (még) drukkolunk neki.
- Folyamatos jelen [6]