Újra együtt, mintegy százötvenen, akik véletlenül vagy tudatosan Pesten töltöttük a forró július 26-i napot. Egykori barátai emlékeztek meg a Farkasréti temetőben az öt év óta itt nyugvó Donáth Ferencről, a demokratikus ellenzék egyik vezető alakjáról, talán az egyetlen politikusról, aki képes volt párbeszédet teremteni az állampárti rezsimmel szemben álló irányzatok között. Két ilyen tettét: a Bibó-emlékkönyvet és a monori találkozót emlegette most Vásárhelyi Miklós, a megemlékezés-szervező Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) elnöke; Donáth előbbi kezdeményezésének gyümölcse két vaskos, az európaiságot és haladást hirdető politikus-példaképről szóló tanulmányokkal teli szamizdatkötet volt a 70-es évek végén, a másodiké a szó szoros értelmében vett párbeszéd ’85-ben az MDF-ős népiek, az SZDSZ-ős beszélősök, szamizdatosok, valamint reformközgazdászok között. „Donáth Ferenc olyan párbeszédet indított el – mondotta Vásárhelyi –, amely évekig elevenen vibrált, vitára ösztönzött, termékenyítőén hatott, majd elapadt, később eldurvult, félbeszakadt, s amelynek folytatását oly sokan – a legjobbak – őszintén óhajtják.”
Hogy félbeszakadt a párbeszéd, mi sem mutatta szembeszökőbben, mint hogy kik jöttek és kik nem jöttek el. Az öt évvel ezelőtti temetésen nem kisebb reprezentánsok tartották a beszédeket, mint Csoóri Sándor egyfelől, Kis János másfelől. Csoóri állítólag nem kapott meghívót, és mikor reggel barátja hívta, mondván, elég ha tud róla az ember, a költő annyit válaszolt: ahová nem hívnak, nem is megyek. A TIB, a Zimányi Tibor MDF-es képviselő vezette Magyar Ellenállók Szövetsége és az SZDSZ nagy erőkkel vonult fel, Kis elnök és Rajk ügyvivő férfiasan oda is vitték a sírhoz a szabaddemokrata-koszorút, pihenőt engedve a temetőszolgáknak. A köztársasági elnök és a kormányfő csak egy-egy megbízott útján koszorúztatott, az MDF és más kormánypártok még így sem.
„Vidéken született – emlékezett Vásárhelyi Miklós –, a Jászságban, és igazságérzetét diákkorától sértette a magyar falu, a parasztság nyomorúsága. Egyetemi évei alatt Pesten azonosult a marxista tanításokkal. Gondolkodásában a falukutató írók romantikus népiessége természetesen illeszkedett bele a szocialista utópia világmegváltó, emberiséget boldogító hitvallásával. (…) Helyzetmegítélése józan és reális volt, de a távlatba, »festett egek«-be tekintett. Mint mindenki, aki a köznek szenteli életét, jobbítani kíván az emberiség sorsán, formálni kívánja a történelmet, magyarán szólva: mint mindenki, aki politikus. (…) Egy életút összegzése, a csúcsok és mélyek grafikonja azt mutatja, hogy igaz ember volt.” Egyszer az idén már kihagyott a kormánypártok emlékezete: június 16-án. A paradoxon, hogy némely kommunista múltúak is lehettek igaz emberek, mind terhesebb azok számára, akik vigyázó szemüket mindinkább a Horthy-időkre meg a Vatikánra vetik. Az MDF persze már rég kievickélt a romantikus népiesség és a szocialista utópia vonzásából (amiért Nincs harmadik út! felkiáltással ostorozták őket a szabad demokraták); ám Donáth személyes vonzást is jelentett, erőegyesítő szárnyait így terjeszthette ki az MDF-ősökre. De az egykori orvosi múzeumigazgató és mostani környezete nem volt MDF-ős.
Talán jobb is így, hogy csak mi vagyunk itt – hallottuk a megemlékezők soraiban az egyik véleményt. Mások sajnálkoztak. „Donáth Ferenc, mint politikus sohasem pártokban gondolkozott – mondta a másik szónok, Pomogáts Béla irodalomtörténész –, és sohasem pártharcokban kívánt szerepet vállalni, hanem mindig a nemzet egyetemességében. A demokratikus nemzeti egységet szolgálta és alakította, és az egységnek ezt a szellemét állította szembe azokkal a diktatúrákkal, amelyek megosztották és atomizálták a nemzetet.” Az országgyűlési képviselő Vásárhelyinél viszont ez az egység az ellentétek egysége: „Voltaképpen mi az, ami Donáth Ferenc életét rendkívülivé teszi? A lankadatlan erőfeszítés, hogy a magyar progresszió különböző irányzatait rábírja: értsenek szót! (…) Ugyanakkor nem is kergetett ábrándokat. Tudta és természetesnek ítélte, hogy a demokratikus erők táborán belül eltérő nézetek alapján csoportosuló különböző irányzatok érvényesülnek, amelyek azonban az ő felfogásában nemcsak valami ellen, hanem valamiért is együttműködésre törekszenek. Az első célkitűzés a kockázatosabb, a második a bonyolultabb. Mert akik az »anti« jegyében szervezkedtek, nehezen fegyelmezik indulataikat a »pro« keretében. És ehhez nem elegendő a toleranciát hirdetni, nem elég elviselni a másikat, el is kell ismerni egymást!”
- Belföld [6]