1969-ben kezdődött ismeretségünk, és az irántad érzett több mint két évtizedes baráti rokonszenv alapján érzem följogosítva magam, hogy levélben reflektáljak tagnapi (SZER-beli) rádiójegyzetedre. Máig csak hálával és szeretettel tudok visszaemlékezni később már – állástalanságod, politikai üldöztetéseid idején – politikai tartalmakkal és az emberi szolidaritás gesztusaival is gazdagodott kapcsolatunk hajnalára: Stemmler Gyula mellett Te voltál annak idején az ELTE BTK tudományos szocializmus tanszékének az a minden lehetséges egzisztenciális következményre fittyet hányó ifjú oktatója, aki engem mint negyed-, ötödéves egyetemista hallgatódat, tanári szobád ajtaját belülről kulcsra zárva először „fertőztél” olyan, akkor ijesztően eretneknek számító okfejtésekkel, hogy a „tudományos szocializmus”, melynek papírforma szerint oktatója valál, ostoba contradictio in adiecto, fából vaskarika. S elsőként láttál el a hivatalos, négyszemközti tanárdiák „szakkonzultációs” órákat fölhasználva, szigorúan „bizalmasnak” számító dokumentumokkal a prágai tavasz akkor még megrázóan friss katonai letöréséről, a nyugati diákmozgalmak igazi természetével kapcsolatos proto-szamizdatírásokkal, az MSZMP KB tagjai részére készült „belső tájékoztatókkal” és olyan száz-egynéhány példányos, számozott, „kártékony” eszmeiségű kötetekkel, mint Malraux, Fulbright, Karl Korsch, a „kellemetlen” Lukács, Szolzsenyicin, Danyiel, Szinyavszkij, Milovan Gyilasz, Marcuse és megannyi társuk. Ilyen előzmények után hovatovább magától értetődött számomra az alapkérdésekben a köztünk való teljes egyetértés később is, akkor, amikor nagy reményekre jogosító filozófusi-politológusi pályakezdésed ellenére (vagy épp ezért?) az utcára kerültél, ráadásul – egyetlenként az akkor formálódó demokratikus ellenzék vezető alakjai közül – nem is a szellemi élet perifériájára kényszerítve, hanem olyan fizikai munkára szorítva, amelyikre néhány év után az egészséged is ráment. Így nemhogy nem csodálkoztam, hanem – talán saját rossz lelkiismeretem miatt is, elvégre a szellemi munka, a fordítás, az önképzés lehetőségétől én még a sokéves foglalkoztatási tilalom alatt sem voltam úgy megfosztva, mint Te – megkönnyebbüléssel és örömmel fogadtam a hírt, hogy sikerült Nyugatra emigrálnod, és egy évtizedes kihagyás után ismét eredeti hivatásodnak élhetsz, értelmiségiként keresheted meg a boldogulásra valót. Hollandiában éppúgy, mint Münchenben, a SZER állandó munkatársaként.
Ilyen előzmények után hallottam megrökönyödéssel tegnapi, július. 27-i rádiójegyzetedet, nem tudván azóta sem eldönteni: valóban azt gondolod-e, amit mondtál, félreolvastál, -hallottál-e valamit, vagy munkaadóid véleményét olvastad-e föl, a saját megérdemelt hazai jó híreddel hitelesítve azt! Vagy hosszú távolléted óta annyira kiestél volna a hazai viszonyokból, hogy magad sem látod át, milyen valós belső helyiértéke van akár egy olyan látszólag „jelentéktelen” hírnek is, amilyen az, hogy a SZER vezetői a kormánnyal a kulisszák mögött egy belföldről sugárzott URH-sáv megindításáról tanácskoznak? (A kulisszák mögött – erről ugyanis a közvéleményt a „magas tárgyaló felek” egyike sem érdemesítette a tájékoztatásra, helyette inkább – fő a változatosság – közös erővel az egyikőjük által sem cáfolt, tehát igaz hírt köztudomásra hozó sajtó szemfülességén verik el a port.)
Nem tételezem föl Rólad, hogy mostani munkaadóidnak sikerült volna rávenniük olyasmire, amire annak idején az ELTE tudományos szocializmus tanszéke vezetőinek sem: hogy tőled idegen vélemények szócsövévé légy. Régi ismeretségünk alapján valószínűbbnek tartom, hogy félreolvastál, -hallottál vagy félreértelmeztél valamit. Ezért kérlek, ne vedd tőlem, egykori tanítványodtól zokon, ha ezúttal én ajánlom – ahogy Te régen, szelíd és mosolygós fejcsóválással – a figyelmedbe: nem arról van-e szó, hogy ne szeretné bárki (én is), ha a Bartók, a Kossuth vagy a Petőfi rádió technikai színvonalán lehetne URH-n hallgatni egész Magyarországon a SZER adásait. Még csak nem is arról (ahogy ennek elvi lehetőségeiről a SZER-ről írott pénteki cikkemben magam is írtam), hogy némi műsorszerkesztési módosításokkal a SZER ne teremthetne magának olyan karakteres, önálló profilt, amely indokolttá tenné, hogy mint új „belső adó”, akár mint negyedik „közszolgálati adó” működjék. És az én olvasatomban nem ez volt vele kapcsolatban a kifogása sem az SZDSZ nevében a Pesti Hírlapban nyilatkozó Harasztinak, sem a Fidesz képviselőjének. A lényeg egy jogi kérdés: a két liberális ellenzéki párt képviselője azt botorkodott furcsállani – az MSZP nevében nyilatkozó Kósa Ferenc ez ügyben nem foglalt egyértelműen állást – (természetesen ez csak az én olvasatom), hogy amennyiben a koalíciós kormány az elmúlt időszakban rendre az általa keresztülerőszakolt frekvenciamoratóriumra hivatkozva zárkózott el minden olyan igény teljesítése elől, amelyik saját újabb rádióadások megindításához magának a sugárzás technikai és jogi föltételeit szerette volna megkapni, akkor miként lehetséges, hogy ugyanezen koalíciós kormány nagy hirtelen látni vél bizonyos kiskapukat, melyeken keresztül ez a moratórium mégis megkerülhető. Vagy érvényben van a frekvenciamoratórium – s akkor ezt kénytelenek tudomásul venni még azok is, akiknek ebbe belécsikordul a foguk –, vagy nincsen érvényben – akkor viszont érvényenkívülisége mindenkire egyformán vonatkozik, rá hivatkozva egyetlen potenciális igénylőtől sem tagadható meg a jog arra, hogy saját rádióadást indítson. Mindennek önmagában semmi köze a SZER akár múltbéli, akár jelenlegi érdemeihez. Ha az SZDSZ, a Fidesz, az MSZP, az FKgP, a KDNP, a VOSZ vagy a Magyar Cserkészszövetség lépne a színre hasonló „kivitelezési igénnyel”, a lényegi gond ugyanez volna.
Más kérdés, hogy a „homo sapiens” kellemetlen tulajdonsága: szeret spekulálni, okkal, ok nélkül mindenféle logikus föltevésekbe bocsátkozni. Az adott esetben például többeknek (nekem is) az ütött szöget a fejébe, vajon ha senki más NEM, akkor a SZER miért IGEN? Mivel érdemelte, vagy milyen előzetes ígéretekkel szándékozik kiérdemelni a SZER, hogy a kormány ebben az egy esetben homlokráncolva keresi a gyakorlati lehetőségeket ahhoz, hogy – kissé komikus módon – kijátssza azt a frekvenciamoratóriumot, amelyikhez máskülönben jó ideje foggal-körömmel ragaszkodik. A „huncut, aki rosszra gondol” elve itt mintha megfordulna: a kormány (eddig különben nem túl bőbeszédű) szóvivői is és a SZER vezetője is mintha úgy vélnék, hogy aki a föntieken elgondolkozik, és elmélázik azon, vajon milyen ellenszolgáltatások fejében igényel különleges és kivételes jogokat magának a SZER, az már eleve csak „huncut” és rosszhiszemű lehet. Holott csak gondolkozik, elmereng a „miért – mit” kérdésén – merthogy „homo sapiens”.
Hogy Te Harasztit a barátodnak tekinted-e vagy sem, a kettőtök magánügye. De hogy a SZER ellenzék melletti másfél évtizeden keresztüli kiállására, melynek alkalomszerűen én is haszonélvezője lehettem, most avégből hivatkozol, mert – úgymond az emiatti visszamenőleges hála miatt akár neki, akár az egykori illegális ellenzéknek most lakattal a száján kellene asszisztálnia a kormány törekvéséhez arra, hogy kijátssza a (sajnos) ma is érvényes frekvenciamoratóriumot – ez már nem magánügy.
Végül, a magyar lapok állítólagos SZER-en belüli informátorára és az ő „elég jó fizetésére” vonatkozó kitételedről, valamint arról a hírről, hogy a SZER e pillanatban „belső nyomozást” folytat az illető kiléte után, nekem ama egyszeri férj jut az eszembe, aki a kanapénak esett neki baltával, amikor „in flagranti” kapta szeretőjével a feleségét.
1991. június 28.
Barátsággal üdvözöllek
(legföljebb visszautasítod)
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]