Azt írta egy kedves barátom, akivel olykor ideológiai vitákba feledkezünk a drótpostán keresztül, még a „kis októberi ellenforradalom” kitörése előtt, hogy mielőtt nekilátnánk innen, a magyar ugarról megdönteni szelíden a globális kapitalizmust, néhány egyszerűbb dologgal volna érdemes foglalkozni. Például az államháztartási hiánnyal. Vagy a felelős kormányzás kikényszerítésével. A korrupcióval – 1 billió, meg az apró, ahogy Jaksity György írta néhány éve egy cikkben. És például azzal is, hogy hazánkban mintegy 1,8 millió nettó adóbefizető fizeti a többiek közüzemi számláit, kórházköltségeit, rendőrét, tanítóját, polgármesterét, jegyzőjét, vasutasát, buszsofőrét. A potyautasok cehhét.
Helyesebben, javítanám ki, a kényszer-potyautasokét. Néhány ostoba és előítéletesen büszke neokonzervatív publicistán kívül ugyanis senki sem gondolhatja komolyan, hogy a potyautasoknak nevezett társadalmi többség jókedvéből, önszántából vált potyautassá. Ám – így a barátom – helyzet van, a vállalat ráfizetéses, a jóléti állam a jelen formájában fenntarthatatlan. Elfogyott a lóvé. Valóban. Nem vitás, sokba került mindannyiunknak a hazai tőkésosztály és a középosztály politikai indíttatású és politikailag ellenőrzött létrehozása, kistafírozása és az átmenet békéje. Megtörtént, került, amibe került. Ám – ahogy a demokratikus baloldalnak nevezett valami vezére mondta – a rendszerváltást neki kell lezárni, azaz: aki bújt, aki nem, vége a helyezkedésnek, mindenki nyugodjon bele a neki jutott helybe. A pullmankocsik megteltek, a fapados szerelvények befogadóképességét most csökkentik, a potyautasoknak pedig jön a kalauz. Mintha Karinthy villamosát látnánk, s hallgatjuk, olvassuk az egyszerre villamosvezetőként, kalauzként és közlekedési oktatóként funkcionáló miniszterelnökünket. Polgártársak, fordul hozzánk jóságos, megértő mosollyal, ne tülekedjünk, legyünk tekintettel egymásra! Viselkedjünk kulturáltan!
Igyekszünk, viselkedünk, de mindez kevésnek tűnik. Az egykoron egy Merjünk baloldalinak lenni című – távolról sem baloldali, gazdaságfilozófiájában inkább pinocheti, mint marxi ihletettségű – szöveg szerzője ma már a felismerni vélt szükségszerűség reformkommunizmusától – oh pardon: reformszocializmusától – eljutni látszik a status quo kispolgárság reakciós ideológiájához. Nagy valószínűséggel az az út nem lehetett túlságosan hosszú. Inkább egy helyben járhatott. Mindeközben pedig úgy viselkedik, mint az a pedellus, aki pedagógusnak képzeli magát. Figyelemre méltó blogjában így fogalmazza, majd válaszolja is meg a kor nagy kérdését Gyurcsány Ferenc:
„A polgár büszke saját teljesítményére, nem hajbókol, nem kér, nem dörgölődzik. Nálunk a rendszerváltással megteremtődött a szabadság, majd a megteremtett szabadsághoz kívánjuk utólag hozzáilleszteni a felelősséget vállaló autonóm polgári attitűdöt.”
Most tekintsünk el attól a kérdéstől, hogy milyenek is az autonóm attitűdök, hisz nyilvánvalóan az autonóm polgár attitűdjeit értette a szerző. Azt állítja pedellus-pedagógusunk, hogy nem vagyunk mi, buksi nebulók érettek a szabadságra, s ezért ő majd megsegít bennünket az autonóm polgár attitűdjeinek elsajátításában. Erre egyfelől neki késztetése van, másfelől meg történelmi lehetőségét és szükségszerűségét látja mindennek...
„Míg az európai fejlődési centrum polgárosodása a teljesítmény-felelősség bázison kikövetelt, megszerzett, kiharcolt szabadságra épül, nálunk fordított a helyzet. A szerves úton jogait megszerzett polgárság maga alkotta törvényeit, ezeket a törvényeket normának tekinti, azokat betartja. Szerezte és nem kapta jogait, ezért büszke rá, ő teremtette az új rendet, azért azt meg kívánja tartani. Közép-Kelet-Európában, a polgári fejlődés félperifériáján, ahol előbb vívtuk ki a politikai szabadságot, és csak azután kezdődik a szabad ország felelősséggel történő belakása, az új rend is felülről teremtődött meg a nagyon szűk értelmiségi, és a politikai elit hozományaként. A rend nem a számosságát is tekintve erős szabad polgárok közös alkotása, hanem kevesek normaalkotó politikai, intellektuális erején nyugszik. Miután a polgár meg- és kiköveteli a neki járó tiszteletet, természetesnek tekinti, hogy ezt megadja másoknak is. Kétségtelen, hogy ehhez a fajta polgári léthez hozzátartozik a mások szabadságát is tiszteletben tartó kultúra és attitűd, magatartás és kultúra kérdésében talán még egy csipetnyi konzervativizmus is.
Az, amit látok ma a jobboldalon, annak jelentős része nyomokban sem hasonlít az általam elképzelt, elfogadott polgári gondolkodásra, mentalitásra, attitűdre. A mai jobboldal nem elhanyagolható részére nem a szabad, független, önálló, jogait és kötelességeit megtartó, másokat tisztelő polgári erények jellemzőek. Amikor és ahol az a háttérben mégis felfedezhető, akkor és ott az alig látható, mert az egész jobboldalra árnyat vet a nemzeti radikalizmus és a szociális populizmus.
A következményeket látjuk a térségben. A nemzeti radikálisok nem a polgári erények megmutatásában vitézkednek. És e tekintetben nincsen különbség magyar, szlovák, lengyel vagy szerb nemzeti radikálisok között. A nemzeti radikálisok nem a szabadság, a függetlenség, a tisztelet, a teljesítmény politikájából építkeznek, hanem sértettségből. A nemzeti büszkeséget összekeverik a nemzeti felsőbbrendűséggel. A szociális populizmusnak semmi köze nincsen a befogadó társadalomhoz – a megkésettség, a lemaradás vitathatatlan történelmi tényét fordítják a lehető legleegyszerűsítőbb módon egyéni szociális sérelemmé, és ígérnek gyors és közvetlen, ebből fakadóan irracionális megoldást válaszul. Nem veszélytelen a nemzeti radikalizmus és a szociális populizmus összekapcsolása, mert a kettőnek együtt már érdemi társadalmi támogatottsága tud lenni. Többségre azonban Magyarországon nem tud jutni. Rövid távon lehet építeni a szociális elégedetlenségre, de annál Magyarország világibb és modernebb ország, hogy erre sikeres stratégiát lehetne építeni. Ha hosszú évek vacakolása után úgy dönt a jobboldal, hogy a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a nemzeti liberalizmus útját elhagyva nem modern, mai politikai erővé formálja magát, hanem radikális akciópárttá válik, akkor, bár hízeleghet magának, hogy akár pár százezer embert is ki tud vinni az utcára, de ebből hosszú távon nincs kormányzóképesség. Láttunk már pártot, amely rendre ki tudott vinni 50-60 ezer embert az utcára, és végül kiderült, hogy ennél nincs sokkal több szavazója. De ez nem a baloldal problémája.
Mindenesetre a mai nap nagyon jól kezdődött. Életemben először futottam 25 percen belüli szigetkört, 24,45 alatt értünk célba. Utána pedig azoknak, akik most, az utolsó egy-két hétben csatlakoztak hozzánk, még egy rövid, személyes parlamenti bemutatót is tartottam. Ez a jutalma azoknak, akik futnak, azokat egyszer elhozom a miniszterelnöki dolgozószobáig :). Szóval, ami a futást illeti, jól kezdődött a mai nap.
A nagyobbik rész persze még hátra van, gyerünk, barátaim, tegyük a dolgunkat!”
A szöveg egyetlen valódi újdonsága a magányos hosszútávfutó egyre javuló ideje. (Tapsvihar balról, hallgatás jobbról.) Azt állítja szerzőnk – biztos a futás után fogalmazott, csak úgy kutyafuttában –, hogy az autonóm polgár attitűdjeinek hozzáillesztése a szabad protopolgárokhoz az ő feladata, ám a valódi polgári attitűdöket elutasító – jobboldali – szubpolgárok hezitálása nem a baloldal – azaz az ő saját – baja. Jó, ne kicsinyeskedjünk, hisz kevesen lennénk képesek körbefutni a Margitszigetet huszonöt percen belül, majd rövid vendéglátást követően elektronikus osztálynaplót és üzenőfüzetet írni.
De ha a jobboldal ódzkodása a polgári attitűdöktől nem a baloldal baja, akkor mi a baja a magyarországi hivatalos baloldalnak? Most maradjunk az idézett szövegnél, mert abban benne rejlik a hazai hivatalos és hivatásos baloldal bajainak egyik legfontosabbja. Mert ott van az a miniszterelnöki blog idézett bejegyzésében, ahogy más szövegekben, amelyek a populizmusról, az átmeneti megszorításokról (oh pardon: reformokról) szólnak, azokra reagálnak. A hazai hivatalos és hivatásos baloldal – ami egynemű a Magyar Szocialista Párt és kapcsolt intézményei nómenklatúrájával – formálisan sok mindennel szakított a jogelőd párt ideológiájából (ideológiapótlékaiból) és politikai gyakorlatából. 1989-ben hivatalosan és büszkén megtagadták a leninizmust, majd szégyenlősen és sunnyogva megtagadták a marxizmust. Ez utóbbi tűnik maradandóbbnak és hatékonyabbnak, hisz a hivatalos baloldal időről időre visszatér a XX. kongresszus reformleninista szelleméhez: az utolérés és a reformok furorjához. Mintha elfelejtődött volna, hogy az átmeneti időszakról, az elkanyarodás és megkésettség aktuális leküzdésének igényéről, pontosabban korparancsáról szóló történelmi és ideológiai szövegek a XX. században mindig az államszocializmus aktuális szabadság- és jogdeficitjét, valamint a folyamatosan átmeneti megszorításokat magyarázták, emelték üdvtörténeti kontextusba azzal, hogy történelmi szükségszerűségként értelmezték azokat. A reformkommunisták, reformleninisták mindezt megspékelték némi Bibó-aktualizálással. És most ebből a katyvaszból elkészítették és elénk rakták az új polgári etikát.
Jó, rászorulunk mink itten alsó-mediokráciában, mert ugye potyautazunk, meg hát tényleg értelmetlenül és érthetetlenül viselkedünk a legtöbbször. A néptanítóvá érett pedellus mellett feltűnnek a misszionáriusok is. Béndek Péter filozófus az idézett miniszterelnöki blogot minden jel szerint megtermékenyítő írásában, a szeptember 7-i Népszabadságban fejti ki hitvallását. Hitvallása és vallása a globális kapitalizmus kritikátlan apológiája. TGM-nek szeretettel azt fejtegeti Béndek, hogy nincs alternatíva, hogy a jelenkori kapitalizmus nemcsak szükségszerű, de mert szükségszerű, jó, hasznos, s majd idővel szép is (lesz). Az igazsághoz, az igazságossághoz, a könyörületesebb, szolidárisabb világhoz kizárólag az igazságtalanságon, a könyörtelenségen és a szolidaritás elvetésén keresztül vezet út. Mint a szocializmust üdvtörténeti kontextusba ágyazó Kautsky (A szocializmus előfutárai), Béndek is az ókorban, a korai kereszténységben leli fel – esetében – a modern kapitalizmus csíráit:
„A világ már régóta terhes volt a kapitalizmussal, talán több száz éve, talán a keresztény individualizmus, talán a föníciai kereskedelem óta. A felvilágosodás végleg megnyitotta előtte az utat. A kapitalizmus nem választható. A kapitalizmus maga a modern ember önkifejezése.
TGM bírálja a kapitalizmus irracionalitását, holott maga a racionalitás szó (a weberi értelmében) is a kapitalizmus terméke. Valójában semmilyen más racionalitást nem ismerünk, mint a rövid távú kiszámíthatóság (kapitalista) racionalitását. De megint a romanticizmus: vajh’ miből gondolja TGM, hogy lehetséges (jobb kifejezés híján) sikeresebb emberi ész? (...) E sorok írója azonban itt és most úgy látja, hogy a »népnyúzás«, valamint a páratlan versenyképesség és adaptivitás egy tőről fakadnak. De aki erre a tőre akar lesújtani, óhatatlanul elvéti a problémát, ti. azt, hogy miként tehető igazságosabbá a világunk, mert azt sugallja, hogy lehetséges ez az uralkodó logika ellenében.”
Ez a gondolatmenet, ez a rabulisztika a klasszikus leninista–sztálinista üdvtörténet, a könyörtelen jótakarás bolsevik ideológiáját idézi elénk. Ám, ahogy a létező szocializmus bajainak felismerését és beismerését követően a kritikátlan bolsevik üdvtörténetet is szükségszerűen kellett kiigazítani, így a jelenkori kelet-európai újkapitalizmus sajnálatos mellékhatásait és diszfunkcióit sem lehetséges a kapitalizmus lényegéből levezetni, mármint a kritikátlan kapitalizmus-hívők és hitterjesztők számára. Béndek a mi inkább bajos, mintsem bájos kelet-európai újkapitalizmusunk tagadhatatlan kínjait ezért a kapitalizmustól idegen jelenségekből vezeti le, hogy aztán eljusson a kritikátlan rendszerapológiához:
„A kapitalizmusnak ehhez [mármint a jelenkori újkapitalizmus diszfunkcióihoz] semmi köze. Sokkal inkább a kapitalizmus hiányának. Magyarország eredendő sikertelensége éppenséggel a koherens felvilágosodás kori, kapitalista logikától való évszázadokkal ezelőtti elhajlásból fakad, ennek következménye, hogy az erkölcsi világunk nincs összhangban a kényszerként megélt anyagi változásokkal, és a kapitalizmusra lehet fogni – mint TGM teszi – egy ország gyengeségét. Persze lehet, de semmi értelme. Azt viszont látni kellene, hogy ötszáz éves félperifériás fejlődés után a változások sokkal nagyobb áldozatot követelnek, mint amit a mindenkori kormányok mondanak. Nálunk az állam lerablóit sikeres üzletembereknek titulálják, akiket meg kell hívni a kormányba, hogy azt legitimálják. (....) Még előtte állunk a rendszerváltás kilencven százalékának. Időben, mélységben, vérben és könnyekben. Ez a folyamat pedig semmi másról nem fog szólni, mint a »neokonzervatív-neoliberális« gazdaságpolitika végleges uralomra jutásáról. És vele a megfelelő erkölcs, mentalitás, kreativitás, igazságszolgáltatás és igazságosság meggyökerezéséről.”
Az elkanyarodás okozta félperifériás zsákutcából való modernizációs és civilizációs, vérrel és könnyekkel járó kimászási kísérlet ideológiája nem új. Két generáció nőtt abban fel Kelet-Európában. A kísérlet nem sikerült, ám vérben és könnyben nem volt hiány. Csak szabadságban. Most megint ezt ajánlják nekünk. És megint a szabadsággal, a szabadságunkkal és a – szerzett, alkotmányos – jogainkkal van baj. Ezt megkapó őszinteséggel fejtette ki Gyurcsány Ferenc évekkel ezelőtt a Merjünk baloldalinak lenni című alapvetésében. Mindez nemcsak rémes, de egyben nagyon konkrét rossz hír.
Mert ne higgyük már el – miért is kellene elhinnünk –, hogy a tőke, a kapitalizmus ma és holnapután a legújabb aranytojást tojó tyúk, és gondos tyúkanyó. A tőke – ha tetszik: a föníciaiak óta – köszöni, jól van, lenyűgözően alkalmazkodóképes és egyre hatékonyabb. Ám egyvalamiben nem nagyon változik: ha teheti, tojik a szabadságra. Ma Magyarországon teheti. Na, ez tényleg a baloldal baja.
- Vita [6]