Mit hoznak a kilencvenes évek Japán számára? A szigetország az egész világnak leckét adott gazdasági fejlődésből, de még csak az ábécénél tart önálló politikai arculatának megformálásában. A hét fejlett tőkés ország múlt heti londoni csúcsértekezlete azonban új korszak nyitányát jelentheti a japánok számára is: a G–7 csúcsok sorában először fordult elő, hogy nem pusztán szolgai alázattal bólogattak a többi „nagy” követeléseire, hanem határozott véleményt hallattak a csúcs fő témájával, a Szovjetunió megsegítésével kapcsolatban.
Japánt ezúttal egyszer sem állították pellengérre protekcionista kereskedelempolitikája miatt, ám az év elején még egyáltalán nem így festett a helyzet. Tokió Washingtonnál és Brüsszelnél egyaránt sorra gyűjtögette a rosszpontokat, melyeket nemcsak tisztességtelen kereskedelmi praktikáival érdemelt ki, hanem a nagypolitika világában tett botladozó lépteivel is. Különös dolog ez –elmélkedtek Washingtonban –, Japán, ahhoz képest, hogy a világ egyik leggazdagabb országa, meglehetősen szűkmarkúan bánik a pénzzel. Ez a vád egészen pontosan az Öböl-válság idején hangzott el, amikor a belpolitikai csatározásokkal elfoglalt tokiói parlament egyszerűen lesöpörte az asztalról a kért nyolcmilliárd dolláros háborús hozzájárulás-tervezetet. Amikor pedig hosszas unszolásra mégiscsak megszavazta, az ígértnél 500 millió dollárral kevesebbet adott, a dollár és a jen árfolyamában bekövetkezett változásokra hivatkozva.
Politikai kultúrát nehéz kopírozni
Ami a japán–amerikai kereskedelmi mérleg egyenlegét illeti, Washingtonnak az utóbbi időben nem lehetett túl sok oka a panaszra: a japán többlet 1987 óta folyamatosan csökken, az akkori rekordnak számító 60 milliárd dollárról idén 40 milliárd dollárra csúszhat vissza. Annál aggasztóbb az idén beindult japán exportoffenzíva, amelytől az Egyesült Államok csak azért menekedett meg mostanáig, mert a célpont ezúttal Nyugat-Európa és Ázsia. Mindazonáltal az amerikai szakértők nem mulasztják el felhívni a figyelmet arra, hogy ha nem is sokkal, de idén az első három hónapban már nőtt az USA-val szembeni japán többlet, méghozzá 9,5 milliárd dollárról 10,2 milliárdra. Azért csak ennyivel, mert az amerikai gazdaság a vártnál lassabban kecmereg ki a recesszióból, és pillanatnyilag nem mutat nagy érdeklődést a japán áruk iránt.
Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A különféle vádaskodások mélyén valójában az rejlik, hogy Japán politikai értelemben mindeddig nem volt képes fölnőni gazdasági hatalmához. Miről is van itt szó tulajdonképpen? Akik járatosak a Felkelő Nap országának problémáiban, váltig állítják, hogy éppen nem a kicsinyesség a legfőbb hibájuk. Sőt inkább az a bajuk, hogy mindent, így a világ rokonszenvét is pénzen próbálják megvásárolni. Ez az, ami nem megy, főleg úgy nem, ahogyan a japánok csinálják: fogcsikorgatva gyakorolni a bőkezűség gesztusát. Ugyanolyan hiábavaló igyekezet ez, mint a nyugati politikai intézményrendszerek és gondolkodási sémák puszta másolása (amit a gazdaságban sikerrel alkalmaztak): az átlag japánt s vele együtt Tokió hivatalos külpolitikáját ugyanis alapvetően a világ problémáira való nyitottság csaknem teljes hiánya határozza meg. Ebben pedig már a szigetország második világháborús – dicstelen – szereplése, illetve annak következménye, a békealkotmány a ludas. Eme alkotmány akkoriban kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy a legyőzött ország politikailag és katonailag a nullával legyen egyenlő. Ez az állapot hosszú ideig meg is felelt mindenkinek. A japánok is úgy döntöttek, hogy fölös energiáikat a gazdaság felvirágoztatásába vetik, a nemzetközi politika rögös útjain pedig Washington vezetésére bízzák magukat.
A sors iróniája, hogy ugyanazon passzív magatartásukért, mellyel néhány évtizeddel ezelőtt még kivívták az amerikaiak elégedettségét, ma legföljebb szitkokat kapnak. Vége annak a kényelmes korszaknak, amikor az amerikaiak által létrehozott védőernyő alatt a szorgalmas japánok kibontakozhattak – dörögnek a washingtoni kongresszusban (ahol sokan örömmel látják, hogy a japánokat letessékelik az amerikai szuperexpresszről). Megszűnik Japán „tiszteletbeli nyugati ország” státusa: az utóbbi évtizedekben kialakult új világrendnek ezután már nemcsak haszonélvezője, hanem fenntartója is kell hogy legyen. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a japánok eddig csak élősködtek a „hős” amerikaiak pénzén. Tokiónak mindenesetre igen nehéz dolga lesz a jövőben: elvárják tőle, hogy valamennyit levegyen az USA-t nyomasztó teherből, de ezt lehetőleg úgy tegye, hogy ne lépjen minduntalan az amerikaiak tyúkszemére.
Világméretű nipponfóbia van kibontakozóban?
Az újfajta viselkedést még gyakorolni kell. Washingtonban a legnagyobb elképedéssel vették tudomásul egy tokiói közvélemény-kutatás eredményét, miszerint a japánok úgy vélekednek: a szövetségesek Irak ellen kovácsolt koalíciója egyáltalán nem jelentette a nemzetközi összefogás csúcspontját. Ráadásul a japán átlagpolgár az amerikai gazdaság hanyatlásának újabb jelét látta abban, hogy Bush elnök pénzt kért a háborúhoz szövetségeseitől. Mindez igen érzékenyen érintette az amerikai politikusokat, akik meg voltak arról győződve, hogy Irak elleni fellépésükkel megmutatták, hogy az USA az egyetlen szuperhatalom a világon.
Japán világuralomra tör! – sokkolja az amerikaiakat a CIA Japán: 2000 című tanulmányában, amely az utóbbi időben felerősödő Japán-ellenesség iskolapéldája. A szerzők szerint földünkön két világnézet csatázik egymással: a személyes szabadságon alapuló nyugati liberalizmus és a keleti kollektivizmus. Ez utóbbi meglepően életképes képviselője Japán, melynek életfilozófiája a nyugati gondolkodásmód számára megemészthetetlen, nélkülözi a zsidó–keresztény kultúra erkölcsi üzenetét. A japánokat nemzeti érzelmektől fűtött, manipulálható tömegként jellemzik a szerzők, és annál nagyobb katasztrófát elképzelni sem tudnak, mint hogy gazdasági sikereik révén beszivárognak a nyugati kultúrába.
Sok tekintetben hasonló véleményt vall Edith Cresson, a franciák újdonsült miniszterelnöke, aki a megválasztása óta eltelt rövid idő alatt máris a kormánypolitika szintjére emelte a „világhódító japánok” elleni harcot, és a protekcionista japán kereskedelempolitikát sújtandó gazdasági retorziókat emleget. Ő is a japán és az európai gondolkodásmód különbségeit boncolgatja beszédeiben – és az átlagpolgárban lappangó, némi fajgyűlölettől sem mentes érzelmekre apellálva –, a szigetország lakóit szorgos hangyákhoz és rabszolgákhoz hasonlítja, akik elveszik mások kenyerét. Az ő életmódjukból nem kér Európa – hangoztatja Cresson, azt sugallva, hogy a nyugati értékeket meg kell védeni a japán kulturális befolyástól. Washingtonban és az Európai Közösség központjában, Brüsszelben egyaránt zavart hallgatás veszi körül a CIA vagy Cresson kirohanásait. Ez azonban nem feltétlenül az ellenkezés jele. Talán jól is jönnek az ilyen fenyegetések, hiszen a Fehér Ház eddig is időről időre szabályszerűen megzsarolta Tokiót: ha nem nyújt kereskedelmi engedményeket, akkor szabadjára engedi a kongresszus Japán-ellenes szankciókat sürgető erőit. Brüsszel, a maga kulturáltabb európai módszereire hivatkozva, viszont mindeddig büszkén vallotta, hogy nem folyamodik ilyen alantas eszközökhöz. Ama bizonyos, Edith Cresson által emlegetett ideológiai szakadék azonban idegesíti, de a kellemetlen felhangok ellenére egyelőre győzött a józan ész: július 18-án megszületett a régóta várt japán–EK közös politikai nyilatkozat, és valószínűleg hamarosan nyélbe ütik a japán gépkocsik közösségi importjának 1989-ig való korlátozásáról szóló egyezményt. Még Washington is békülékenyebb húrokat penget mostanában. A nemrégiben végrehajtott japán kamatlábcsökkentés elnyerte az amerikai politikusok tetszését, és Bush elnök ígéretet tett arra, hogy ősszel ellátogat Japánba. Kaifu Tosiki japán miniszterelnök már az újfajta szerepvállalás jegyében érkezett a G–7 csúcsra. Igaz, hogy az erős angolszász dominancia mellett személye némileg háttérbe szorult, de ez nem is baj. Ha London volt az önmagát kereső japán diplomácia újabb komoly próbálkozásának színhelye, akkor a szárnypróbálgatást teljes siker koronázta. Ha ennek következtében Japán a maga erejéből válik a nemzetközi közösség valóban teljes értékű tagjává, az a jobbik eset. De ha minden előkészület nélkül kellene helytállnia egy, az irakinál nagyobb mérvű nemzetközi válságban, a következmények túlságosan kiszámíthatatlanná válnának, és ezt a világ aligha kívánhatja.
- Külföld [6]