Jól emlékszem arra a napra, mikor a rádió bemondta, hogy a tehetséges lengyel püspök lett az első az egyenlők között.
– Régóta az első igazán jó hír – mondta Bence György, akivel éppen az Akadémia előtti Duna-parton beszélgettünk. Nekem is úgy tetszett, hogy a gonosz birodalmából felszálló füst mintha fehéredne.
Másfél évtizeddel a jelentős esemény után vajon miért nem találtam magamban a lelkesedés szikráit az egyedülálló látogatás napjaiban?
Egy-két hete egy vidéki város szabad demokratái beszélgetésre invitáltak. A hallgatóság soraiban két katolikus lelkész is ült. Míg egyikük tapintatlan harsánysággal el akarta távolítani a keresztvizet rólam és bármiféle liberálisokról, társa, egy kedves, fehér hajú esperes rendkívül megkapóan bizonygatta, hogy egyetlen témára érdemes szavakat fecsérelni: jön Krisztus egyetlen hiteles jogi képviselője, aki azon fáradozik, hogy valamennyi felekezet között leomoljanak a falak, s itt „nincs más végkifejlet”, mint minden egyistenhívőknek, sőt ha lehet, még a zsidóknak is egyesülni a pápa fősége alatt. A római katolikus egyház a maga részéről az egész ökumenikus mozgalomban való részvételt e cél megvalósítása szempontjából ítéli fontosnak.
E kérdésről a nagy eseményre készülődve még tavaly Dr. Szántó Konrád Várjuk a Szentatyát címmel a Vigiliában a következőket írta: „II. János Pál pápa Szent Péter utóda a római püspökségben, és ezzel az egész egyház feletti jogi felsőbbségben. Megszentelői, rendi hatalma püspöki hatalom, ő az egész egyház egyetemes püspöke. Ugyanígy a kormányzati hatalom tekintetében sem csupán primus inter pares – első az egyenlők között. Hatalma az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes joghatóságú hatalom, amely minden emberi felsőbbségtől független, és a hit és erkölcs dolgain kívül az egész egyház kormányzatára is vonatkozik. Ezzel az elsőbbségi főhatalommal szükségszerűen vele jár a legfőbb törvényhozói hatalom, amellyel minden más állami erőtől függetlenül mind az egész egyházra, mind annak egyes részegyházaira nézve törvényeket hozhat. A pápa egyúttal az egyház legfőbb tanítója, aki ha hit és erkölcs dolgában ex cathedra – tanítószékéből ünnepélyesen szólva – kinyilvánít valamit, szava tévedhetetlen. A pápa elsőbbségi hatalmában benne foglaltatik a legfőbb bírói hatalom is… Ez a Krisztustól mérhetetlen hatalommal felruházott és roppant tekintéllyel rendelkező ember jön hozzánk.”
Mint fentebb céloztam rá, nem éreztem ingert az ovációra, de nem csupán azért, mert úgynevezett „részegyház”-hoz tartozóként nem vagyok hajlandó hinni és elfogadni, hogy számomra Róma püspöke bármilyen kötelező törvényt szabhat. A kérdéssel nem először foglalkozom. A költségvetés tavalyi vitájában, amikor az előterjesztésben előbb nyíltan egymilliárdot irányoztak elő a pápalátogatásra, majd végül ennék felét kevésbé, másik részét jobban álcázva, bújtatva, fantázianeveken tüntették fel, már írtam aggodalmamról, hogy egy gazdasági mélyponton lévő ország nem engedhet meg magának ilyen fényűző rendezést. Talán írtam vagy csak gondoltam, hogy miután a Bazilikában töltendő egy óra kedvéért a templom felújításának „meggyorsítására” százmilliót szántak (és feltehetően költöttek), helyette esetleg öt-öt percre el kellett volna vinni a fényes vendéget az ország száz legnyomorúságosabb cigánytelepére, s ebben az esetben ezeken a helyeken bizonyára végre egy-egy szerény járda épülhetett volna. Így ezek a közösségek prehisztorikus viszonyaikból hatalmasat léphettek volna a XX. század végi Európa irányába.
Valaki akkoriban megtudakolta, hogy egy Bush-szerű államférfi fogadása hozzávetőleg húszmillió forintba kerül. Ha hazai fizetőeszközben is kifejezhetjük, akkor nekünk egy pápa mintegy ötven Busht ér. Gondolom, 55-60 Gorbacsov (bár a tőzsdék az árfolyam zuhanását jelzik) vagy Kohl telne ki belőle. Vajon hány magyar miniszterelnököt kellene adnunk egy pápáért?
Persze, természetesen a „bevételrovat” sem üres. Ott található az a mérhetetlen mennyiségű pápaképes reklámszatyor, zászló, bélyeg, pápamosolyos bonbon az édesszájúaknak, festett tányér stb.
Az éremgyűjtőkről sem feledkeztek meg. A látogatás állomásait megörökítő kerek fémdarabok egyikén a debreceni református templom látható, tornyai között II. János Pál jóságos képével. A „kálvinista Rómá”-ban tett tisztelgő látogatás része volt az egyházfő „Európának új evangelizációra van szüksége” stratégiájának.
Kálvin egyes utódai persze halkan berzenkedtek. Egyesek úgy vélték, hogy a pápa jövetele előtt sebtében megrendezett Magyar Reformátusok Világtalálkozója afféle ellendemonstrációnak indult volna. Nyilván az időszűke okozta kapkodásban fordulhatott elő, hogy a jeles eseményeket biztosító társaság hirdetéseiben a református zászlós bárányszimbólum is a pápalátogatás jelképei közé keveredett. És ellentétben a katolikus eseménnyel – melynek jelentősebb vagy kevésbé fontos előkészületi részleteiről a sajtó nap mint nap szólt – a református rendezvényről (melyet a kormány huszonötmillióval támogatott) alig tudhattunk meg többet, mint mondjuk a Népstadionban rendezett jehovista világtalálkozóról. De azért az sem lehetetlen, hogy a katolikus testvérek ünnepségükben fontos szerepet szántak református „atyjukfiai” összejövetelének. Utal erre a fentebb szóba hozott érme is. Kicsit kesernyésen tűnődve az egészen, a fontos tétmérkőzések hangulata elevenedett meg előttem, amikor a viadal fényét emelendő a szünetben szép combú majorette-ek libegnek át a porondon katonás zenére.
Enyhe csalódással tölt el, hogy a minden irányból gerjesztett általános üdvrivalgásban – ismereteim szerint – mindössze két alig hallható hang fogalmazott meg lelki-teológiai aggályokat protestáns részről.
A főként református lelkipásztorokból álló Bibliaszövetség folyóirata, a Biblia és Gyülekezet az idei második számában Állásfoglalásunk a pápa debrecen-nagytemplomi szolgálatával kapcsolatosan című írásában többek között az i. e. 715–686 között uralkodott bibliai Ezékiás életének egy szerencsétlen epizódját idézi fel Ézsaiás könyvének 39. fejezete alapján. A próféta megrója királyát, mivel az érthetetlen és gyanútlan vidorsággal mutogatja a rivális babiloni Merodák Baladán követeinek palotája és temploma értékeit, Ézsaiás egyebek mellett ilyen jövőt rajzol fel az ünneplésében megzavart uralkodónak: „Íme, napok jönnek és elvitetik… amit csak e mai napig gyűjtöttek eleid… és fiaid… lesznek komornyikok Bábel királyának palotájában.” S hogy senki se gondolja fenntartásaikat ókálvinista fanyalgásnak, idézik II. János Pál 1986. január 16-án nyilvánosságra hozott, az európai püspökkari konferenciák elnökeihez intézett levelének egy részletét „Európa… az a földrész, ahol a protestáns reformáció is megtépte Krisztus varratlan köntösét. Ez a megosztottság súlyosan akadályozza a mai világ evangelizálására tett erőfeszítéseket. Arra van szükség, hogy mindenki elkötelezze magát az ökumenizmus ügyéért, hogy így megvalósuljon az egység felé vezető haladás. A vallási megosztottság Európában kezdődött, így különösen Európára hárul a feladat, hogy megszüntesse azt.”
A pápa látogatását összegző, távozása utáni első Új Emberben olvasható II. János Pál egyik kívánsága, amely szerint a protestáns és katolikus lelkipásztoroknak a Mária iránti tiszteletben kell egymáshoz közeledniük. Nincs szívem felébreszteni Kálvint vagy Luthert. A reformátorok véletlenül sem tévesztették össze Krisztust annak önjelölt „egyetlen hiteles jogi képviselőjével”, sőt az Antikrisztust (Krisztus pozíciójára törőt) vélték felismerni benne. János apostol szerint (I. 2.: 18.) „… sok antikrisztus támadt”, vagyis minden korban bármely körből kerülhetnek ki maguknak isteni hódolatot követelők vagy elfogadók. Bonhoeffer német hitvalló evangélikus lelkész Hitlerben ismerte fel az Antikrisztust, ezért részt vett az ellene szőtt összeesküvésben. Az életével fizetett érte. Ismertem azt a kárpátaljai református lelkészt, aki ugyanezt a vonást Sztálinban fedezte fel. Egy évtizedig tűnődhetett Szibériában ezen egy Joszif Visszarionovicsnak írt leveléért.
Az idők persze változnak. Korunk legnagyobb (protestáns) teológusa, Barth Károly Ad limina apostolorum című könyvecskéjében a II. vatikáni zsinat hatása alatt felülbírálta saját korábbi és általában a protestáns pápaság = antikrisztus szemléletét. A tapintat és az udvarias közeledés dicséretes. Mindazonáltal ma sem világos, hogy XXIII. Jánosban a legzseniálisabb egyházpolitikust vagy valóban a nagy evangéliumi békéltetőt kell-e tisztelni. A kételyek az átszínezett, de változatlan gyakorlat ismeretében ugyanis Barth hatására sem illantak el.
A másik – általam ismert – aggódó hangocska Pavlek Szilvia kőröshegyi református ifjúsági vezetőé, aki nem publikált nyílt levéllel fordult Dr. Kocsis Elemér debreceni református püspökhöz, azt követően, hogy az érintett főpap terjedelmes interjút adott az Új Embernek ez év márciusában. Részlet Pavlek Szilvia leveléből: „Püspök úr II. János Pál pápa tervezett debreceni nyári látogatásával kapcsolatban a következőt nyilatkozza: »A megváltozott ökumenikus gondolkodás eredménye, hogy Róma püspöke, II. János Pál pápa eljön a debreceni Nagytemplomba, abba a Debrecenbe, melyet kálvinista Rómának neveztek, ahol a pápát száz évvel ezelőtt még Antikrisztusnak tartották.«
E sorok olvasása… komoly… aggodalmat váltott ki belőlem. A reformáció alapelve a Sola Scriptura-elv, mely szerint mindent az Ige mérlegén kell megmérni, mindent ahhoz kell igazítani.
…Püspök úr sorai azt a gyanút keltették bennem, hogy ettől az alapelvtől távolodunk el. Ezzel kapcsolatban szeretnék Kálvin Jánostól, az Institutio II. kötetéből idézni, melyben a pápaságról ír: »…az Istentől elragadja az ő tiszteletét azért, hogy azt magának tulajdonítsa, ez a legfőbb ismertetőiéi, ami után indulnunk kell az Antikrisztus fölkeresésében…«”
Dr. Kocsis Elemér alapos és dorgáló levéllel válaszolt. Többek között rámutatott, hogy (kiemelések tőle) „az Antikrisztus eschatologikus jelenség, csak érv van belőle! Közvetlen Krisztus eljövetele előtt jelenik meg”, majd egy érdekes eredeti értékeléssel ezt nyilatkoztatja ki: „a régi protestáns exegézist az Antikrisztussal dilettánsnak tartom.”
A Beszélő természetesen nem teológiai szaklap, magam pedig antikrisztológiában nem vagyok eléggé felkészült ahhoz, hogy a kérdésben tudományos alapossággal foglalhassak állást. De két dolog fölvetődik bennem.
Az egyik, hogy az elmúlt évtizedekben milyen kínos izgatottsággal ügyeltek egyházvezetőink arra, hogy az ideológiai-politikai iránymutatókat semmiféle „méltatlan összehasonlítás” ne érje. Maga az Állami Egyházügyi Hivatal is megkövetelte, hogy ez a szellem tükröződjék a szószéki beszédekben és imádságokban is. Emlékszem arra az evangélikus lelkészre, akinek egyszer azzal adták vissza átdolgozásra a húsvéti rádióprédikációját, hogy túl sok rosszat mond benne a bal oldali latorról. (Gyanítom, hogy most a jobb oldali gonosztevő minősül majd át a bolsevizmus áldozatának.)
A másik gondolatom Jézus egyik megjegyzésével kapcsolatos, aki azt mondta egyszer követőinek: „elég a tanítványnak, ha olyan, mint a mestere, és a szolga, mint az ő ura”. (János ev. 10: 25.) Nem tehetek róla, de én hiányolom a hajtincsen hintázó gyaluforgácsot, a szegények „szállodáját” – a Getsemáne-kertet, a kölcsöncsacsit, a papamobil-dublett helyett, és egyáltalán viszolyogtatott a hatalmas belügyi hadgyakorlat. Nyíregyházán szemlélhettem, hogy hogyan hegesztettek le az útvonal kanálisainak acélfedeleit, a házak pincéit, tetőit mesterlövészek lepték el, a pápai jármű előtti és mögötti limuzinokban fürtökben lógtak a vad tekintetű, fegyverüket lövésre készen tartó kommandósok. A lakóházak soha, nem tapasztalt átkutatására emlékezetem szerint utoljára a fölszabadító Vörös Hadsereg idejében került sor. Milyen szerepet szánt vajon a belügyminiszter az őrangyaloknak? Félő, hogy nem mertek láthatóvá válni a pápa körül.
De egyáltalán. Mire volt jó ez az ijesztő, nyomasztó, törtető demonstráció? Nem lett volna elegendő, illetve fontosabb, ha „Magyarország erkölcsi megújulása” helyett a magyarországi katolikus papság megújulását tűzték volna ki csupán célul a program szervezői?
Nem tudok szabadulni egy gondolattól. A fentebb idézett Új Ember-interjúban többek között azt kérdezi az újságíró a református püspöktől: „A történelem folyamán a demokrácia nálunk csak nagyon rövid ideig volt jelen a közéletben. Az Önök egyháza belső demokráciájával őrizte, fönntartotta a magyarság számára ezt az eszményt?” Dr. Kocsis Elemér válaszában nem e kérdésre felelt. De mi is rejtőzhet a felvetett gondolat mögött? A demokrácia, mint tudjuk, nem áll túl közel a római egyház szerkezetéhez, gondolatvilágához. Hazai bölcsője egy nem töretlenül sikeres „részegyház”-ban ringott. Van-e, legyen-e perspektívája a demokráciának a mai Magyarországon? Üdvös jövőnk érdekében nem kellene-e inkább megfeszített figyelemmel „a Krisztustól mérhetetlen hatalommal felruházott és roppant tekintéllyel rendelkező ember”, egyszemélyi vezető eszményképét tanulmányoznunk?
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]