A fő színhelyek alig változtak. Az eggyel korábbi hét összképét azonban főleg a helyi, hadszíntéri erők, a közemberi vagy közemberinek álcázott célok határozták meg. A legutolsó hét főszereplői a vezérkarok, a magasabb békítő vagy integráló fórumok.
Tizenegy mínusz SZKP
Most aztán nemcsak a komszocosoknak, de a reformkomszocosoknak is véglegesen vége van! – dörögte a moszkvai puccs bukása után magyar karunk legelső mennyköve, Csurka István. Ezzel szemben az új moszkvai uniószerződés aláírói túlnyomóan változatlanul reformkommunisták, a nómenklatúra felvilágosultabb, jól helyezkedő vagy szerencsés tagjai. Akik, szűkebb honukba visszatérve, majd megpróbálnak élére állni a helyi tömegmozgalmaknak is, ha kell, az új szovjet alapszerződés ellenében is.
A Nyugat, amely szörnyen félt tőle, hogy a mindenfelé széttelepített atomfegyverek ellenőrzése kicsúszik a felvilágosult moszkvai elit kezéből, és a különböző türkmén, tadzsik, üzbég népnemzeti erők hatáskörébe kerül, érezhetően megkönnyebbült. Úgyszintén előzékeny gesztusként élte át, hogy a balti államokat most már nemcsak Jelcin, de a jelek szerint a többi szovjet döntéshozó is futni hagyja.
Könnyen megeshet, hogy az új felállásban azok – Grúzia, Moldávia – járnak a legrosszabbul, akiknek sem szökni nem sikerült, sem az új szovjet szerződéshez nem csatlakoztak. Alighanem egy kézen meg lehet majd számolni azokat a politikusokat, akik Moszkva ellenében Kisinyovért, Tbilisziért futnak ki a pályára.
Szemben az elmúlt héttel, amikor inkább úgy nézett ki, a volt szuperhatalom a szláv köztársaságokra – meg azokra az oroszlakta földekre, amelyek elvételét Borisz Jelcin már kilátásba helyezte – zsugorodik, egy hét után megint feltámadni látszik a Szovjetunió. Igaz, nem a régi építmény, és az újnak inkább csak a teteje van még meg, viszont a hézagos falakat jó néhány befalazott nevezetesség, Janajev, Krjucskov meg maga a szovjet kommunista párt szilárdítja.
Csaknem biztos, hogy ez az újfajta Szovjetunió nem tetszik majd a benne élő nem szláv népeknek. Viszont nem nagyon látszik, mi lenne jobb nekik a mostani elrendezésnél. Reméljük, ez az írás nem kerül üzbég vagy kirgiz kezekbe, de innét Budapestről nehezen tudjuk elképzelni, hogy a Moszkvától való függetlenség egyszeriben virágzást hozna ezekre a tájakra és népekre. Még itt, a Duna mellett is túl messze érezzük magunkat a világ közepétől. Hát ha még az Amu-darja, Szir-darja vagy az Ili folyó vizét innánk.
Dunának, Visztulának, Vltavának egy a hangja!
Bárhogyan is, mi nem a távoli és titokzatos közép-ázsiai, hanem a közép-európai folyók vizére vagyunk ráutalva. Más megközelítésben: minél kevesebb nyugatról keletre tartó pénzeszsák, előleg hitelkeret jusson át rajtunk anélkül, hogy megvámolnánk, megcsapolnánk. Nem mint ha eddig túl sok jele lenne a pénzeszsákok keletre vándorlásának.
Bizonyos azonban, hogy Szovjet-Oroszország vagy akár csak Oroszország, a jócskán eltékozolt, de még mindig óriási kincseivel, foszfátjával, nikkelével, erdeivel, sok területen a miénknél fejlettebb tudományos-műszaki potenciáljával hasonlíthatatlanul vonzóbb terep a nagyvonalú befektetőnek, mint a magunkfajta törpék. És akkor még semmit sem mondtunk az emigránsokról, a mindenütt jelen levő orosz, ukrán, örmény lobbykról.
Amivel szemben mi magunk lassacskán már csak azt tudjuk felhozni, hogy Nyers Rezső már 1968-ban a gazdasági reformon fáradozott, 1991-ben meg már ott tartunk, hogy Bálint bátyám visszakaphatja az elorzott birtokrészét, sőt akár licitálhat is, ha még több kéne neki.
Attól tartunk, az új helyzetben már nem elég ennyit mondani. Fel kellene szorozni magunkat, felnagyítani a méreteinket. Amihez a Varsó–Prága–Budapest-tengely nyújtja a legkézenfekvőbb kiindulást, különös tekintettel rá, hogy már így is állandóan együtt emlegetnek bennünket. Gyorsan ki kéne hát találni egy-két gazdasági, kulturális vagy akár politikai programot, amivel látványosabbá tehetnénk ezt a régiót.
És nem is csak a közelgő „oroszvész” ellen, hanem főleg azért, hogy lássa a Nyugat: ezek a népek nemcsak marakodni, markukat nyújtogatni képesek, intellektuális tehetségük nem merül ki abban, hogy a Nyugatot homályos erkölcsi tartozására emlékeztessék, hanem képesek meghatározott terveket, programokat kidolgozni, mi több, megvalósítani.
Háború vége?
Vajha délszláv szomszédainkat is ilyenfajta megfontolásokra ösztönözné a nagy nehezen rájuk kényszerített tűzszünet! Felmerülne bennük például a kérdés, tulajdonképpen miből fognak megélni, miután etnikai igazságot tettek? Vagy talán már fel is merült, és ezért hajtottak fejet az Európai Közösség akarata előtt?
Mindenesetre ez az akarat hamarabb és határozottabban is megnyilvánulhatott volna. Hiába voltak a szlovéniai tanulságok, a nyugati döntéshozók láthatóan igen nehezen veszik tudomásul, hogy a jugoszláv seregparancsnokok és nagyszerb politikusok nem kizárólag kifogástalan úriemberekből állnak. Viszont most a második alkalommal is az derült ki, nagyjában-egészében hajlamosak úgy táncolni, ahogyan Európa fütyül. Nyilvánvalóan fogytán a pénzük, és számolnak a következményekkel. Ez kevésbé vonatkozik a helyi csetnikparancsnokokra, akik változatlanul megsértik a tűzszünetet.
Most már, a mészárlások után, nem szabadna addig magukra hagyni a jugoszláviai politikusokat, amíg nem jutnak elfogadható, tartósnak ígérkező békemegállapodásra. Amikor a szerbek megindították offenzívájukat Horvátország ellen, azt lehetett hinni, mögöttük áll majd Jazov és Janajev. Tény viszont, hogy orosz patrónusok nélkül is bebizonyították, itt és most ők az erősebbek. Ez talán erkölcsileg nem sokat jelent, gyakorlatilag viszont annál többet. Ezzel szemben ma már nincs mögöttük senki, se Janajev, se Jazov, és hosszabb távon ők húzhatják a rövidebbet. Ezek a körülmények jó kiindulást nyújtanak a békekötéshez.
Magyar külpolitika dicsérete
Ahogyan a sajtóból is megtudhattuk, külügyminiszterünk, dr. Jeszenszky Géza, méltó formában, erős hegyjáró bakancsban, gyapjúzokniban, tátrai magasbércekre hágva, sportos gyalogtúrával próbálta kipihenni egész évi nehéz munkája fáradalmait. Mennyire más mulatság ez, mint a kommunista nagyfőnökök undok zerge- és muflonvadászata, nyúl- és fácánhekatombája! S milyen igazságtalan, hogy dr. Jeszenszky nem fejezhette be magashegyi túráját, a moszkvai puccs hírére vágtában kellett lejönnie a hegytetőről.
Valami foganatja azért mégis kellett hogy legyen az odafenti ózondús légkörnek! A moszkvai puccs óta ugyanis a magyar külpolitika mintha rátalált volna a megfelelő hullámhosszra, ritmusra, és a teljesítménye, mindent egybevetve, jónak mondható. Nem sietett elítélni a szovjet puccsot, ez igaz, de nem is felejtette el; úgyszintén nem a győztes orosz vezérek felköszöntését, a baltiak elismerését. (Utóbbihoz azért illik hozzátenni, s a parlamenti díszülésen is illett volna, hogy a Fidesz már kerek esztendeje szorgalmazza az elismerésüket.) Nem kiáltott végítéletet, amikor néhány szerb vadászgép berepült a légterünkbe, s ami a legfontosabb, tűrhetően próbálja ellátni a jugoszláviai menekülteket. Miközben például a nagyszívű olaszok bizony elég csúnyán bánnak velük.
Lám, mit tesz egy kis alpinizmus!
Magyar parlament
Időközben megnyílt az őszi ülésszak. A pillanat irtózatos nagyszerűségéből sokat elvett, hogy a legfontosabb kérdésekről, nevezetesen arról, hogy miképpen vészeljük át a mostani gazdasági helyzetet, valamint hogyan ébresszük fel újból a magyar nép érdeklődését a demokratikus politizálás iránt, félannyi szó sem esett, mint a kormányférfiak és törvényhozók megesett vagy előre látott lelki sérelmeiről.
Ezek közül szinte említésre sem érdemes dr. Antall József és Vásárhelyi Miklós, valamint Rockenbauer Z. (nem tévesztendő össze hőn szeretett új szerkesztőtársunkkal, Rockenbauer N.-nel, akivel, lévén volt gerelyhajító bajnoknőnk, ütésváltást senkinek nem ajánlunk) nyílt színi férfias ütésváltása a kormányzat jugoszláviai tevékenységének ügyében.
Sokkal zavarbaejtőbb az a Pozsgay–Fodor–Király Zoltán-féle javaslat, mely szerint a volt ávósok, pufajkások, harihármas ügynökök és informátorok ügyét nem kevesebb, mint kilencven évre le kellene jegelni. Bárha sorok írójának vétkeit is kilencven esztendőre zárolnák! Mindenesetre, ez a beterjesztés az egyik legrosszabb, amit valaha is hallottunk.
Csak csodálkozni tudunk, hogy egyes tiszteletre méltó törvényhozók semmit sem észlelnek azokból a kiábrándító, demoralizáló, helyenként már émelyítő következményekből, amit az álcázott ügynökök, spiclik és hasonló személyiségek politikai működése produkál. Senki sem kívánja már a vérüket, nem mondja, hogy ne vonuljanak betegállományba, ne áruljanak déligyümölcsöt, ne irányítsanak vállalati gépkocsiosztályokat. Teljesen tűrhetetlen, botrányos és hovatovább a jogállam tekintélyét kikezdő jelenség azonban, hogy a Magyar Köztársaság nyilvános magas fórumairól besúgók, ügynökök, kiöregedett verőlegények prédikálják a demokráciát! Ezt a legrövidebb idő alatt meg kell szüntetni, így is van elég ok a lehangoltságra.
- A hét üzenetei [7]