A Spiegel például nemrégiben terjedelmes esszét szentelt a tárgynak, Csak a válás tartós címmel, amelyből megtudjuk, hogy a társadalom „szingularizálódása”, azaz a magánélet alapstruktúráinak (házasság, család, rokoni kapcsolatok, együttélés) felbomlása vészes ütemben folyik. Jelenleg a volt NSZK területén 12 millióan élnek egyedül, majd 60 százalékkal többen, mint 15 éve. Két házasságra átlagosan egy válás esik, és sokan már meg se kockáztatják a kevés sikerrel kecsegtető vállalkozást. Míg a hatvanas évek elején a házasulandó korú férfiak 90 százaléka meg is házasodott, ma csak a felük jut el az anyakönyvvezető elé. 1972 és 1982 között 565 százalékkal nőtt azoknak a száma, akik a kevesebb felelősséggel járó, házasság nélküli együttélést választották.
Különösen a nagyvárosokban vannak sokan, akiknek még ez a kapcsolat is túl szoros: Münchenben a lakások felében csak egyetlen személy él; Hamburgban a 25 és 34 év közötti nők 43, a férfiak 59 százaléka él egyedül. Zürichben csakúgy, mint Párizsban a lakosok fele egyedülálló. Amerikában 4,4 millió 25 és 44 év közötti férfi „szabad”, és láthatóan nem is kívánja a szabadságát feladni.
A Newsweek szerint „mély bizalmi válságot váltott ki a fiatal, egyedülálló amerikai nők egyre növekvő táborában” a Harvard egyetem felmérése, mely szerint „sok nő, akinek látszólag mindene megvan – jó külseje, jó állása, magas képzettsége és magas jövedelme –, soha nem fog férjhez menni”. A Harvard-tanulmány szerint egy 35 éves, college-végzettségű nőnek 5 százalék esélye van a férjhezmenetelre, és 40 évesen nagyobb a statisztikai valószínűsége annak, hogy fegyveres támadás áldozata lesz, mint annak, hogy az anyakönyvvezető előtt köt ki.
Igen, is nem is viszonyok
„Korunk embere számára a legnagyobb magánéleti probléma: a párkapcsolat” – mondja a pszichológus Eva Jaeggi; Cathelat francia kommunikációkutató pedig „a társadalom egyre terjedő szétmorzsolódásáról” beszél. A régi sínek helyén, amelyeken nemrég még egy életen át egyenesen lehetett haladni, ma bonyolult hálózat van, teli váltókkal. „Pluralizálódtak az életformák” – mondják a tudósok: a hagyományos család mellett ott vannak a – bármilyen okból – egyedülállók, a házasság nélkül együtt élők, a gyermektelen házasok vagy azok, akik külön lakva tartanak fenn állandó kapcsolatot, az elváltak és a gyermeküket egyedül nevelő szülők. Amerikában ezt az egyre népszerűbb igen is, nem is viszonyt „living apart together” névvel illetik. Sokan persze egymás után élik meg ezeket a különböző állapotokat. „Olyan, mintha a lakosság egyre nagyobb része nem egy folyamatos élettörténetet élne, hanem különböző, független életszekvenciákat egymás után – mondja Roussel, francia családszociológus –, csak a válás és a változás állandó.”
Közben az érintettek, úgy tűnik, egyáltalán nem lelkesednek ezért a trendért: a közvélemény-kutatásokból mindig az derül ki, hogy az emberek többsége pozitívan értékeli a családot és a házasságot. A kutatók szerint azonban ez nem elég alap az optimizmusra: ismert jelenség, hogy az emberek hitet tesznek olyan tiszteletre méltó értékek mellett is, amelyek valójában már nem irányadóak az életükben. Morrison, amerikai népességkutató szerint „az emberek azt gondolják, hogy az ő életük eltér a normától, de ezek az eltérések már a norma 75 százalékát teszik ki”.
A változások okait – amelyek a zürichi szociológus Hoffmann-Nowotny félelme szerint egy „autisztikus társadalomhoz” vezetnek – társadalomtudósok hadai vizsgálják. A wiesbadeni népességkutató intézet összefoglalója szerint „a magyarázatok felölelik az elmúlt évtizedek értékváltozásait, különösen a házassággal kapcsolatos elvárások változását, a házasság szekularizálódását, a szexuálerkölcs liberalizálódását, a növekvő jólétet (amely lehetővé teszi a külön háztartások fenntartását), a városiasodást, a munkavégzéssel fokozottan együtt járó mobilitást, a növekvő individualizálódást és az általános politikai ellenállást az intézményekkel szemben” – tehát társadalom-lélektani, morális, gazdasági és politikai motívumok és feltételek egész sorát.
Az élet célja nem a házasság
A Spiegel szerzője, H. J. Schöps szerint a változások azért jártak ilyen drámai következményekkel, mert a kultúrtörténetben példátlanul rövid idő, mintegy két évtized alatt következett be a tömeges elfordulás a korábbi polgári értékrendtől. A fokozatos eltávolodás a közösségektől és függőségektől, a vallásoktól és a megingathatatlan világképektől az individuális és autonóm életformálás irányába a hatvanas évek közepén szinte egyik napról a másikra a társadalmi normák megdöntéséhez, értékváltáshoz vezetett. Ez az értékváltás akkor következett be, amikor a németek történelmük leghosszabban tartó gazdasági fellendülését élték: a létfenntartásért folytatott küzdelemből fellélegezve az emberek ráértek a „nagy kérdéseket” feltenni. A jóléttel együtt járt a „képzési robbanás”: egyre kevesebb fiatal férfi és nő kényszerült arra, hogy korán pénzt keressen, és Schöps szerint „valamennyi társadalmi réteg tagjai kezdték az eszüket gondolkodásra is használni”. Ennek a gondolkodásnak a diákmozgalmakkal kirobbanó eredménye az volt, hogy az élet célja nem feltétlenül a házasság és a gyerekcsinálás, hanem elsősorban az önmegvalósítás. Ennek pedig határozottan útjában álltak azok az értékek, amelyek az előző generációk életét megszabták: a fegyelem és szorgalom, az autoritás tisztelete és a gondolkodás nélküli engedelmesség. A kötelesség az énkeresők új nemzedéke számára önmaguk megvalósításának kötelességét jelentette.
Ezen túl, míg korábban az életpálya szigorú határok között volt csak alakítható – ”gyakran már a házszám, ahol valaki megszületett, megszabta a további életutat” –, most zavarba ejtően sok lehetőség között választhat az orientáció híján tévelygő individuum. A zavart csak fokozza, hogy az új értékek mellett a régiek is – egyénenként különböző mértékben és összetételben – jelen vannak és hatnak; nem csoda tehát, hogy nehéz, sőt gyakran lehetetlen két embernek közös életfelfogást és összeillő életutat kialakítania. A normák zűrzavarában feltűnhetnek ugyan új és újabb, a médiában nagy csinnadrattával népszerűsített irányzatok, de ezek megmaradnak a „magánügy” szintjén: „Lehet, hogy most az önmegtartóztató életmód és a gyerekcsinálás a divat – mondja a társadalomkutató Klages, de csak akkor, ha ez az önmegvalósítást szolgálja. Az értékek korábbi, »örök«, megkérdőjelezhetetlen és feltétlen jellege nem térhet vissza.”
A nők az elégedetlenebbek
Nyilván nem egyedül a változó morál okozza a társadalom széthullását, de a bécsi társadalomkutató Rosenmayr szerint a hatvanas évek értékváltása „mélyebben hatott az emberek önmagukról alkotott felfogására és ezzel a szerelmi, intim és bizalmi viszonyokra a partnerkapcsolatban és a családban”, mint egy évszázaddal ezelőtt az iparosodás és a városiasodás. A társadalomtudósok megegyeznek abban, hogy milyen nagy a nők szerepe a párkapcsolatok „új labilitásának” létrehozásában. Az eddig felsorolt összes tényező mellett a fogamzásgátló módszerek, elsősorban az „antibébi”-tabletta elterjedése is hozzájárult ahhoz, hogy a fejlett országokban a fiatal nők tömegei szakítottak a hagyományos női szerepekkel, és túllépve a feminizmus hagyományos gazdasági-politikai követelésein, elkeseredett harcba kezdtek valódi egyenrangúságukért az élet minden területén – a magánéletben is. A phallokrata társadalom által évezredek óta elfojtott női szexualitás felszabadítását, az orgazmushoz való jogot követelték, a férfiaknak előnyös „kettős erkölcs” megszüntetését, és elvárták partnereiktől, hogy azok is ugyanannyi empátiával, megértéssel és gyengédséggel vegyenek részt az érzelmi kapcsolat ápolásában, mint ők. A feminista mozgalom csak zászlóvivője volt ezeknek a törekvéseknek, amelyek a társadalom nagyon széles rétegeit legalábbis meggondolkoztatták, és ahhoz mindenesetre hozzájárultak, hogy a nők ráébredtek hátrányos helyzetükre, és megfogalmazták céljaikat.
Elvben a férfiak is elismerték a női emancipációs törekvések jogosságát, sokan ki is álltak a feministák mellett, de a gyakorlatban nem szívesen mondtak le hatalmi pozíciójukról és a hagyományos szerepek kényelméről. „Minden tanulmány azt igazolja, más országokban is – mondja Rosemarie Nave-Herz professzor –, hogy a nők az elégedetlenebbek.” Van mivel elégedetlennek lenniük. A Le Point francia hetilap „Nem, a nők még nem győztek” címen közöl terjedelmes összeállítást a francia nők helyzetéről, és megállapítja, hogy húsz év emancipációs küzdelmei után, néhány kirakati példától eltekintve, a nők még mindig hátrányban vannak az élet minden területén. Ők alkotják a választók 53 százalékát, de a képviselőknek csak 6 százaléka, a polgármestereknek 4 százaléka, a szenátoroknak 3 százaléka nő. Bár a különbség folyamatosan csökken, a férfiak átlagosan még mindig 31 százalékkal több bért kapnak. A közoktatásban dolgozók 61 százaléka nő, de ők többnyire a piramis alján helyezkednek el: az általános iskolai tanárok 74 százaléka, a középiskolai tanárok 58 százaléka, az egyetemi tanársegédek 35 százaléka és a professzorok 9 százaléka nő. Hasonló a megoszlás a többi szakmában is (90 százalék ápolónő – 13 százalék osztályvezető, orvosnő). Többségben vannak viszont a munkanélküliek között (54 százalék). Az otthoni egyenjogúságban sem jutottak messzire: egy kétgyerekes családban, ahol mindkét szülő dolgozik, az asszony heti 12 órát foglalkozik a gyerekekkel és 24 órát a háztartással, míg a férje 4-et, illetve 7-et. Németországban, ahol még rosszabb ez az arány, azt is megfigyelték, hogy a férfiak nagy része változatlanul csak a hagyományos „férfias tevékenységekre” hajlandó a háztartásban (javítások, autómosás, fűnyírás, esetleg szemétlevivés), míg a pólyázót, porszívót, mosogatót idioszinkráziásan kerüli. A Stern magazin idevágó felmérése szerint ez már csak azért is furcsa, mert ugyanezek a férfiak, ha egyedül élnek, valóságos háztartási zseniknek bizonyulnak: általában hatékonyabban, szervezettebben és precízebben végzik a házimunkákat, mint a nők.
Mindazonáltal, Elisabeth Badinter francia filozófusnő szerint „a patriarchátus ideológiailag halott. De a történészek jól tudják, hogy az ideológia halála és az új magatartások integrációja között évtizedek telhetnek el.” Ezek az évtizedek – ha elhihetjük Badinternek, hogy csak ennyi lesz – a nőknek még sok vérébe, könnyébe és izzadságába fognak kerülni – még a nagy nőmozgalmi múltú fejlett országokban is, hát még a többiben! A L’Express francia hetilapnak a nők helyzetének szentelt számából megtudhatjuk, hogy a nők az egész világon úgy érzik: harcolniuk kell a jogaikért, és sehol sem érzik úgy, hogy valamit tényleg elértek volna. Ki-ki a maga módján és helyzetének megfelelően harcol persze: Szaúd-Arábiában például a rebellió legmagasabb foka volt eddig, hogy hetven gazdag szaúdi nő ravasz trükkel megszabadult a sofőrjétől, és konvojban végighajtottak Rijád főutcáján – ott ugyanis nőknek sem autót vezetni, sem férfikíséret nélkül a házat elhagyni nem szabad. Minket persze az iszlám országoknál – vagy Indiánál, ahol a lányok egynegyede a rossz bánásmód miatt nem éri meg a 15 éves kort, vagy Kínánál, ahol a szigorú születéskorlátozás miatt előszeretettel abortálják a lánymagzatokat – jobban érdekelnek az európai országok.
Hová lett az egyenjogúság az új demokráciákban?
Az új demokráciák azok, ahol a nők a láncaikkal együtt eddigi szabadságaikat is elveszíthetik. Németországban például az egyesítés – a Spiegel beszámolója szerint – elsősorban a (volt) keletnémet nőket sújtotta. Nemcsak az állásukat veszítették el, hanem mindazokat a kedvezményeket is, amelyekért nyugati nővéreik eddig irigyelték őket: a fizetett gyermekgondozási szabadságot, a bölcsődei és óvodai ellátást és az abortusz szabadságát. A kommunista rendszer ugyanis – mivel szüksége volt a munkaerőre – megoldotta azt, amiért a nyugatnémet nők évtizedek óta hiába harcolnak: hogy a nőknek ne kelljen választaniuk hivatás és gyerek között. (Míg az NDK-ban a nők 90 százaléka dolgozott, és 92 százalékuknak volt legalább egy gyereke, a nyugatnémet nőknek valamelyikről le kell mondaniuk: 80 százalékuk szeretne dolgozni, de csak 50 százalékuknak van rendszeres munkája. Mivel bölcsőde gyakorlatilag nem létezik, és óvoda is csak kevés van – a szülők már a gyerek megfogamzásakor kezdenek óvodát keresni –, a nyugatnémet nők egyharmada kénytelen lemondani a gyerekszülésről.) Az államilag biztosított kedvezmények odavannak, az abortusz szabályozását hosszas vita után 1992-ig felfüggesztették – viszont a keletnémet nőknek el kell szenvedniük az egyesülés által frusztrált férjeik brutalitását is: az elnyomás alatt a nemek között is működő szolidaritás elpárolgott, „ugrásszerűen nőtt a családon belüli, nők elleni agresszió” Karatschell berlini családgondozó megfigyelése szerint.
A kevés keletnémet feminista egyike, Eva Kunz szerint „a felülről elrendelt egyenjogúság takarója alatt vígan tenyészett a patriarchátus”. Ez látványosan derült ki az első szabad választásokon, ahol a nők parlamenti aránya drasztikusan csökkent a keleti blokk valamennyi országában: Romániában 34,3-ról 3,5 százalékra, Csehszlovákiában 29,5-ről 6 százalékra, Magyarországon 20,9-ról 7 százalékra. Lehet, hogy ez nem is sokkal rosszabb arány, mint Nyugaton, csakhogy a keleti nők nem tanultak meg harcolni a jogaikért, és a nyugatnémet feministák nagy csodálkozására felháborodás és harag helyett rezignációval és „mély levertséggel” reagálnak jogfosztottságukra.
A család mint kultúrahordozó és szocializációs intézmény persze már az iparosodás kora óta egyre veszít jelentőségéből; „a család intézményét a férfi, nő és gyermek részkapcsolatai váltják fel” a szociológus Schultz megfogalmazásában. Ezek a társadalmi, gazdasági, jogi funkcióikat elvesztett, már csak érzelmi alapú kötelékek túl szorosnak, sőt szorongatónak bizonyulnak sokak számára. Egy Kölnben végzett felmérésben 25 és 45 év közötti, gyermekes házasságban élő személyeket kérdeztek. 86 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy szabadságra és függetlenségre törekszik, több mint kétharmaduk számára az önmegvalósítás fontosabb, mint a család. Sokan érzik úgy, hogy a gyerekek léte korlátozza őket a kibontakozásban.
Rokonok nélkül
A párok többsége nem is jut tovább az egykénél: Nyugat-Németországban 1,7 gyerek az átlag; a testvérek, nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek a kihalóban lévő fajokhoz tartoznak. A szingularizáció csúcsa – elmélkedik a Spiegel cikkírója –, ha két olyan egyke házasodik össze, akinek már a szüleik is egykék voltak: nekik szüleik halála után egyetlen rokonuk se marad. Kérdéses persze, hogy egyáltalán összeházasodnak-e, tekintve, hogy a házasság már egyáltalán nem magától értetődő velejárója az életnek.
A házasságok alapja még néhány évtizeddel ezelőtt is nem elsősorban a szerelem volt – bár persze ez is belejátszhatott –, hanem mindenféle, a szerelemnél tartósabb és szilárdabb szempont: anyagiak, vallás, társadalmi hovatartozás, de mindenekelőtt férfi és nő egymásrautaltsága, szövetsége a mindennapok küzdelmeiben. Ma viszont mindezek elvesztették a jelentőségüket: maradt a szerelem, amely a legtöbb ember fájdalmas tapasztalata szerint, múlandó. „Hogy tartós kapcsolatok egyedül emocionális alapra épüljenek – ámul a már idézett szociológus, Hoffmann-Nowotny –, ilyen még sohasem volt az emberiség történetében.” A túlzott elvárások terhe alatt könnyen felborul a házasság hajója; és mivel a szerelemhez nincs igazán szükség anyakönyvvezetői áldásra, s azért is, mert a statisztikákat ismerve a párok maguk sem bíznak a kapcsolatuk jövőjében, gyakran már létre se jön a házasság. A „válási küszöb” pedig olyan alacsonyan van, mint még soha: a konfliktusok megoldása helyett ki-ki tovább próbálkozik, megtalálni „az igazit”.
Önmegvalósítás foggal-körömmel
Ami a régi orientációs pontok híján nem könnyű, tekintve, hogy mindenkit már amúgy is eléggé lefoglal a saját kibontakozása, individuális életútjának kialakítása. Beck-Gernsheim müncheni professzor szerint végül is „elég gyakran áll elő az a helyzet, hogy még a legjobb szándék mellett is két monád lép kapcsolatba egymással, akik nem egy közös univerzumot építenek föl, hanem ki-ki a saját univerzumát védelmezi”. Mégpedig foggal-körömmel: a pszichoanalitikus Richter egy hosszú időn át végzett vizsgálat eredményeként megállapítja, hogy „a trend legfeltűnőbb ismertetőjegye az önérvényesítés és önmegvalósítás”; a „modern nárcizmus” emberének önképét „egocentrikus vonások” alakítják. Hoffmann-Nowotny pedig „minden cinizmus nélkül” elképzelhetőnek tartja, hogy „az autisztikus társadalom, amelyben magas fokon megvalósul a szabadság és individualitás, történelmünk csúcspontját és egyben végét jelenti”.
- Kultúra [6]