Mármint a harmadikat. Azt, amelyikről sokan észre sem vették, hogy lezajlott (volt elég gondjuk ezenkívül is: pápalátogatás, Szent István ünnepe): azt, amelyik úgy ért véget, hogy voltaképp ki sem tört. Ez utóbbi anakronizmus ugyan, mégis jól jellemzi azt a helyzetet, amikor a világ legnagyobb országában hetvenkét óra alatt lezajlik egy puccs, egy ellenforradalom, egy polgárháború és egy forradalom. Hogy ennek mi köze a világháborúhoz? „Csupán” annyi, hogy a célul kitűzött változások esetén szinte bizonyosra vehetően világméretű konfliktus alakult volna ki. Ha másért nem is, legalább a függetlenségre törő köztársaságok érdekében, melyek újból a régi elnyomás alá kerültek volna.
Igen, természetesen az augusztus 19–21. között a Szovjetunióban lezajlott eseményekről beszélek. Noha (sajnos? vagy szerencsére?) közel sem figyelt oda rájuk mindenki oly mértékben, mint ezt súlyuknál fogva kellett volna, azért ez a három nap a jogos félelem időszaka volt. Félelem attól, hogy az esetleg hatalomra jutó katonai klikk megelégeli az utóbbi néhány évben Közép-és Kelet-Európában lezajlott demokratikus változásokat, s a „legjobb” bolsevik hagyományokat követve letörli a föld színéről a kialakult rendszereket (ennek is megvolt az esélye, bárha rendkívül csekély), s talán még erősebb, még indokoltabb félelem attól, hogy az érintett országok hatalomból kicsúszott szélsőbalosai megragadják az alkalmat, és az „erős kéz” támogatásában reménykedve ők is kísérletet tesznek a korábbi viszonyok visszaállítására (hisz az MSZMP vezetője, Thürmer Gyula bizonyára nem véletlenül üdvözölte oly gyorsan az új szovjet juntát). Hogy mindez szerencsére nem történt meg, az talán csak annak köszönhető, hogy az egész eseménysor gyorsan lezajlott, s az ehhez hasonló álmokat dédelgetőknek nem maradt idejük a cselekvésre.
Maguk az események egyébként az én számomra azt látszanak bizonyítani, hogy a szélsőséges politikai álláspontok képviselői nem igazán dicsekedhetnek kiemelkedő intellektuális képességekkel, legyen szó akár szélsőjobbról, akár pedig (mint ebben az esetben) szélsőbalról. Mert nem utal magas szintű szellemiségre az a meggyőződés, hogy a demokráciába egyszer már belekóstolt népet vissza lehet kényszeríteni egy korábbi diktatúra keretei közé. Mint ahogy az sem, hogy egy hadsereget problémamentesen fel lehet használni azon nép ellen, amelyből származik. Jóllehet, magyar versben szerepel az alábbi verssor, de bizonyára valami nagyon hasonlót üzenhettek az 1991-es orosz anyák is katonafiaiknak, mint amit 1919-ben a magyarok: „Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!”
És ott voltak. Ők voltak azok, akik végső soron megnyerték nekünk és helyettünk a harmadik világháborút. Azok az öregek és fiatalok, férfiak és nők, akik három napig őrséget álltak az orosz parlament körül, akik akkor sem menekültek el, amikor tankokkal támadtak rájuk. Közmondásszerű s ebből fakadóan természetesen pontatlan az oroszok olyasfajta jellemzése, hogy nehéz őket feldühíteni, de akkor aztán… Mégis: ha csak többé-kevésbé valósnak fogadom is el ezt a leírást, úgy meg kell állapítanom, hogy augusztus 19–21. között irtóztatóan dühösek voltak. Ami teljesen érthető is! Hiszen az elvesztett hatalmukat visszaszerezni vágyók olyan jogoktól és értékektől kívánták újból megfosztani őket, amelyek még az ENSZ-alapokmánya szerint is minden embert egyformán megilletnek.
De nemcsak Moszkva lakóiról illik megemlékeznünk, noha kétségtelenül ott volt a központ. Mégis meg kell említenünk az azonnal sztrájkba lépő donyeci bányászokat és Leningrád (vagy Petrográd?, esetleg Sankt Petersburg? igazán mindegy) mindenre felkészülő polgárait is, akik szintén részt vettek ebben a mozgalomban. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy amikor egy barátom tudomást szerzett arról, hogy Leningrád vezetője levélben megköszönte Antall József támogatást kifejező táviratát, ezt az eseményt a következőképpen kommentálta: „Valószínűleg azt írta meg, hogy bár nagyon köszöni a felajánlott támogatást, de a város még nem áll ostrom alatt, s különben is: nekik már óriási gyakorlatuk van annak elviselésében és a városvédelemben.” Ez a megjegyzés kicsit ugyan ironikus, de igencsak jól jellemzi az ominózus három napban kialakult helyzetet éppúgy, mint az orosz nép jogos magabiztosságát.
A hetvenkét órás és szerencsére meglehetősen vértelen forradalom azonban nemcsak a harmadik világháborút „nyerte” meg, de jelentős politikai hangsúlyeltolódást is eredményezett a Szovjetunióban. Ezt bizonyítja az SZKP feloszlatása és a pártlapok betiltása, vagyis azok az „antidemokratikus” intézkedések (hisz ezek valóban az egyesülési és sajtószabadság korlátozásai), amelyek azonban feltétlenül szükségesek voltak egy születőben lévő politikai szerkezet önvédelme szempontjából. S ezt jelzi az is, hogy győzelmi örömmámorában a tömeg a radikális demokrata Jelcint éltette, nem pedig a „fontolva haladó” Gorbacsovot. Azt a Gorbacsovot, akinek visszatérése utáni első sajtóértekezletét a Magyar Televízió csak részleteiben közvetítette. Véleményem szerint azért, mert a szerkesztők még mindig nem fogták fel teljesen a lezajlott események súlyát, említett barátom szerint viszont azért, mert „Gorbi nem fizetett a reklámért”. S ha jól belegondolok, akkor itt és most minden lehetséges. Még ez is.
- Belföld [6]