Kornis Mihály

Nyomtatóbarát változat

„S hogy itt még valami teremjen,
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.”
Ady Endre

Kerülgetés nélkül a dolgok közepébe vágva: megítélésem szerint a jelenlegi kormánykoalíciót, beleértve egyelőre Torgyán úr „kisgazdapártját” is, legfeljebb valamiféle államcsíny – rendőrpuccs, katonai hatalomátvétel, háborúba sodródás a környező országok valamelyikével s ennek kikényszerített következményeként rendkívüli állapot kihirdetése és a többi – mentheti meg attól, hogy vereséget szenvedjen az 1994-es parlamenti választásokon.

Afelől sincs kétségem, hogy amennyiben nem lesz puccs, a következő kormánykoalíció az SZDSZ vagy a Fidesz vezetésével alakul majd meg. (Az MSZP még feljöhet ugyan, de az már egy másik „MSZP” lesz.) Nem tudom, mert valójában nem tudhatom, hányan osztoznak velem e reményben, de gyanítom, sokan gondolkodunk így. A kérdés inkább az, vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy e boldogító, mégis rettentően kétértelmű sugallatnak mennyi súlyos ága-boga van; hány örömtelinek látszó mellékgondolatunkat, netalán vészterhes sejtelmünket lenne nagyon is szükséges átgondolnunk végre, azoknak legkisebb részleteivel és legeslegvégső tanulságaival együtt ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjunk – a győzelem után, sőt: a győzelemig.

Hiszen most erről van szó, se többről, se kevesebbről: ezt a kormányzatot túl kell élni.

Utána sem lesz könnyű, hohó, távolról sem, erről is lesz mondanivalóm, mégis az már egyszerűbb lesz, kétségtelenül megoldhatóbb, mint mindaz, ami az elkövetkezendő hónapokban, években ránk leselkedik.

Ha túléljük, ha túllépünk „e mai kocsmán”, a szabad demokráciára vár a jövő. Ez meggyőződésem. Addig ugyan roppant akadályok tornyosulnak elibénk, s talán nem is elsősorban a magyar belpolitika hamis szavú szirénekkel telepakolt sziklái, hanem a káoszközeli kelet-közép-európai helyzet jelenti az igazi veszélyt. De Európa civilizáltabbik fele éppenséggel arrafelé tart, amerre a szociálliberális gondolat logikájának az útja vezet.

Az a gyanúm, Kis János és társai nemhiába törték a fejüket majd húsz éven át. Nagy az esélye Magyarországnak, ha a jelent sikerrel vészeli át.

Messziről közelítek tulajdonképpeni tárgyamhoz, egyeseknek talán túlságosan is messziről: fejet hajtok Orbán Viktor előtt.

Az egyetlen magyar ellenzéki politikus volt – ez ma már világosan megítélhető –, aki az első pillanattól kezdve átlátta, hogy az MDF vezette kormányzat akkor is szükségképpen, előbb vagy utóbb, hitelét veszti a tömegek előtt, ha a Fidesz egyetlen ujjal sem próbálja meggátolni a terveiben, tetteiben, idejétmúlt elgondolásainak kivitelezésében. Amit ugyanis ez a kormányzat elérni szeretne, nem csupán anakronisztikus, hanem teljességgel értelmetlen és kivihetetlen, a visszahozhatatlan múlt felé sóvárgó, tehát perverz – vagyis impotens – utópia. Magyarország nem Bocskai-ruhát akar, hanem élni, ennyi az egész. A többit – gondolom én: gondolta ő – elvégzi a hétköznapi, könyörtelen praxis; az úgynevezett történelem úgynevezett fogaskereke. Ennek alapján tehát a magam részéről úgy képzelem, így okoskodott:

„Támadja őket az SZDSZ! Megérdemli. Egymásnak valók: a rég lejárt múlt meg a rég lejárt jövő! Ezek így nem léteznek, mint ahogyan princípiumszerűen nincsen sem erkölcstelenség, sem erkölcs; az efféle kategóriákat a mindig szemforgató közfelfogás szüli, meg a »hagyomány«, amit bizony elpusztított a két világháború, akármennyit hivatkoznak is különféle hagyományaikra ezek az eszméiktől megzápult tojásfejűek: dölyfös hipokriták vagy mániákusán etikus »ellenálló« lelkek – marhaság. Csak a jelen van, csak a jelen mindig, ez az itt. Az szeretnék lenni, itt és most csupán egy jelen lévő energikus, ámbár kipróbálatlan ígéret, és aki élni akar, az majd engem akar beteljesülve látni, noná. Egyetlen dolgom van: picikét várni, aztán Felhőkakukkvár magától összeomlik úgyis. S ha azok, akiket maga alá temetett, jajongva kérdik majd, ki él még, ki mentheti meg őket, azt mondom: jelen. És az a vicc, hogy ez lesz az igazság!”

Ez nem volna buta gondolatmenet ám, ellenkezőleg, csupa ész. Nincs is több hibája. De mielőtt – cikksorozatunk vége tájt – ráhúznánk a vizes lepedőt, még egyszer szögezzük le: abban igazat kell adnunk neki, mi több, történelmi érdemének kell tekintenünk, hogy idejekorán felismerte, ezt a koalíciót százszor értelmesebb nagy ívben kikerülni, akár valami köztéren ágáló, boldogtalanul agresszív részeget, mint végeérhetetlen vitába bonyolódni vele a tiszta fej hasznáról, a családja érdekéről s más efféle felebaráti gondról. Aki alkoholista, az alkoholista; ha tán szeretne is, nem tud megváltozni, a józanok tanácsai pedig különösen idegesítik, határozottan fokozzák benne a vak dühöt. Viszont ha már mégiscsak kikerülhetetlen a vele való érintkezés, érdemes a formális udvariasság hideg szabályait precízen betartani diskurzus közben, mímelni, hogy elfogadjuk tőle az ajándék felest, majd észrevétlenül a padlóra löttyinteni egy alkalmas pillanatban, miközben esztelen zagyválását látszólag figyelmesen hallgatjuk, faarccal.

S hogy az igazság egyetlen ősz hajszála se görbüljék, legyünk hajlandóak feltételezni, hogy ez a tárgyalási taktika talán nem a Fidesz frakcióvezetőjének és tanácsadói körének a felismerése volt, hanem köztudottan széles tömegbázison nyugvó pártjának kollektív intuíciója, mindegy; tagadhatatlanul hasznos ötletnek bizonyult. Szövetségük mai, viszonylagos népszerűsége jórészt ennek köszönhető.

Más lapra tartozik, hogy nemrégiben, a nagyon elkésett magyar „Moncloa-terv” közzétételével, illetve az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos meg a kárpótlási törvény parlamenti elfogadása után tett nyilatkozataival – „sajnos, többé már nem mondhatjuk, hogy ez a kormányzat nem követett el jóvátehetetlen hibákat…” – a Fidesz „elszólta magát”; tanújelét adta a rossz előérzetekkel tetézett lelkifurdalásnak. Orbánék alighanem azt hitték, hogy aki nyakló nélkül „vedel”, egykettőre elájul, s ha akarja, ha nem, kénytelen lesz magát a mentőre bízni. Igen ám, de elszámították magukat – komolyan mondom: sajnos, mert ennek közösen isszuk meg a levét, nem is szólva a hazánkról –, későn ébredtek az ijesztő valóra, hogy ez az immár ön- és közveszélyes szerencsétlen nem esendő ember, hanem maga a hatalom, mely végső soron diktál, mert diktálhat. Alkotmányos felhatalmazása van önmagáról bármiféle pompás diagnózist kiállítani, mert kezében tartja az összes pecsétet: akkor is munkaképesnek nyilváníthatja magát, ha már tajtsiker. „Hisz ki állítja ezt? A hazaáruló ellenzék, ezek a giliszták, ezek a legyek. Örüljenek, hogy nem csapom őket agyon!”

Egyszóval a mai kormányzat nem csendesül, nem józanodik. Nem akar, eldöntötte. Semmi áron. Most ő határozza meg a táncot, és akár halálra is táncoltathatja a menyasszonyt duhaj rosszkedvében, ha már úgyis biztos benne, hogy az nem lesz az övé. Ez a koalíció törvényes keretek közt, a hosszú idő óta első szabad választások után kapta a kezébe a gyeplőt, amellyel ma egy országot rángathat, amerre neki tetszik, ide-oda, vagyis hát többnyire mozdítani képtelenül rossz gazdáktól megörökölt, elkínzott „lovait”: gazdaságát, bürokráciáját, szakapparátusát és intézményeit.

Ha tehát nem írnak ki új választásokat, ami több szempontból is értelmetlen lenne, még két és fél-három éve van a bakon tántorogva, a maga bajba jutott módján kísérletezgetni. Ezt kéne túlélnie ennek az országnak – túl is fogja élni, mint annyi mást, mert ebben zseniális, alaposan megedzette a történelem.

Persze két-három év manapság tetemes idő, ezalatt sok minden történhet határaink körül, annyi minden, hogy belegondolni is irtóztató. Egy azonban biztos, s a magunk részéről ebből kiindulva fogunk a tennivalóink feletti töprengéshez: a demokratikus ellenzék még a lehetséges katasztrófa megelőzésének érdekében sem nyúlhat törvénytelen, vagyis jogállamiságunkat tételesen megsértő eszközökhöz, hogy a ma hatalmon lévőket a nyeregből kibuktassa, és a kormányrúdhoz álljon.

Kérdezhetné valaki: mért kellene tisztelnie oly nagyon az ellenzéknek az új jogállam játékszabályait, ha a miniszterelnök megengedheti magának például, hogy egy, a kádárizmus idején eszkábált, a sajtó feletti ellenőrzést, szolgáló rendelet érvényesítésével igyekezzék felszámolni a Magyar Televízió politikai függetlenségének még a látszatát is? Miért mi legyünk „jó fiúk”, ha a szemben álló fél minden eszközt bevet, nincs benne gátlás? (Az adott esetben Göncz Árpádnak hívták a gátlást, aki nincs benne a kormányban ugye, mivel ő a köztársasági elnök, ki ne tudná, és még van bizonyos hatalma, még van – de el akarják venni tőle, amennyit csak lehet, annyit: ne hagyd, Olvasó, minden törvényes eszközzel tiltakozz ellene! Hallod, hogy támadják vasárnap hajnalonta, meg az alvilági ringben? Hallasz még többet is. Figyelj és vigyázz rá, vigyázz az öreg ötvenhatosra! Ma ő a szabadság neve.)

Az ellenzéknek azért kell a törvényt tisztelnie, hogy minden magyar állampolgár előtt egyszer világossá legyen, mely pártok szeretnének nálunk valóságos demokráciát, és mely pártok, pontosabban pártokba furakodott csoportok akarnak széles körű, netalán diktatórikus hatalmat összpontosítani a kezükben. Mert ha majd az egyszerű ember is megérti, hogy választási részvételével önnön jobb sorsát, személyi biztonságát és gazdasági szabadságát érheti el legalább négy évre, vagy amennyiben a mai hatalmasokra szavaz, ugyanazok fogják dirigálni, akik most, akkor nemcsak rohanni fog a szavazóhelyiségbe, de azt is nagyon jól fogja tudni, hogy kire-kikre érdemes voksolnia!

Másodszor törvénytiszteletünk példaadásával elejét vehetjük annak, hogy a majdan ellenzékbe szoruló mai hatalompártok, ne adj’ isten, törvénytipró „utcai kezdeményezései” visszhangra találjanak az egyébként eddig is megdöbbentően bölcs mértéktartással élő lakosság körében. Hogy hiába ügessenek be a falukba, városokba az ilyen-olyan fehér lovakra felkapaszkodott, fűt-fát ígérő, ámde harcos kedvű „Kormányzó és Hadúr”-jelöltek, kapás-kaszás-fegyveresen hőzöngő, maroknyi és törvénytelen csapataik élén – felháborodással vegyes röhögéssel fogadják őket…

Végül egyszerűen be kell bizonyítanunk az egész világ előtt, hogy mi, ellentétben más politikai erőkkel, nem latin-amerikai típusú, populista áldemokráciát óhajtunk, hanem érettek és alkalmasak vagyunk a nyugat-európai mértékkel mérve is civilizált államvezetésre, tehát hatalomra kerülve igazi és valóságos demokráciát fogunk teremteni. Ha pedig ez megvan, talán bekopogtat a korrekt, neutrális bel- és külföldi tőke hozzánk, az, amelyik nem rövid távra tervez, és nem vevő semmiféle nacionalista sumákra, mivel a nyugalmas és komoly feltételekben, a szavatartó tárgyalópartnerekben bízik egyedül.

Persze mi köze mindennek Orbán Viktorhoz, a Fidesz tárgyalási taktikáihoz meg a puccsveszélyhez? – kérdezhetné valaki más.

Megmondom: e sorok írójának véleménye szerint az SZDSZ-nek az MDF mint párt nem komolyan vehető politikai ellenfele többé. Az SZDSZ-nek, a Fidesznek, mi több, az összes tisztességes, valódi demokráciát kívánó magyarországi pártnak egyetlen közös és nagyon veszélyes ellenfele van: ama bizonyos „hétfejű” kelet-közép-európai neofasizmus és klikkpolitika, amely próteuszi módon alakját változtatva és az AIDS génprogramjához hasonló haláltechnikával pusztítja a politikai életet nálunk is. A legkülönbözőbb formában: pártokban, mozgalmakban, szervezetekben, egyesületekben, parlamenti és parlamenten kívüli, de mindenütt eleinte informális kompániákban üti fel a fejét. Még a liberális pártok se mentesek tőle, habár ők a legkevésbé talán, de ez se biztos. Ez a kór mindenesetre az FKgP-t már tönkretette, az MDF-et félig felfalta, a többiekben még inkább csak gyülekezik, de a sajtóban és a parlamenten kívül már zajos… Itthon egyelőre még „csak” fundamentalista-populista-nacionalista indulatokat terjeszt, idegengyűlölő és új ellenségkép-kereső propagandát folytat, és főként nem idegenkedik a parlamentarizmus-ellenes hangulatkeltéstől, a valóban nem rózsás gazdasági helyzetet meglovagoló szociáldemagógiától.

De ezt is, mint az AIDS-et, tapasztaljuk, korlátok közé lehet szorítani. Csak tudni kell, mert az új politikai kór tünetei most már egyértelműen bizonyítják, hogy farkas jár a kertek alatt, és ez a kísérteties szellem magát a demokráciát veszélyezteti.

Mindebből az is következik, hogy az SZDSZ-nek a Fidesz a neofasiszta klikkpolitika térhódításának megakadályozásában természetesen az első számú szövetségese és viszont, ha pedig lesz még egyszer törvényes és szabad választás Magyarországon – amihez komoly reményt fűzök, minthogy Németországon kívül e térségben a mi hazánk az, ahol e neofasizmus a legkevésbé talált magának megfelelő körülményeket –, nos, ebben az esetben az SZDSZ igazi vetélytársa, nem ellenfele, mondom, vetélytársa a választási győzelemért vívandó küzdelemben a Fidesz lesz. Ha meg nem gárgyul addig, ami nem valószínű, és mi nem szürkülünk tovább, ami viszont megeshet, közöttünk fog eldőlni a választási harc. (Bár az MSZP lehet a nevető harmadik, ám ezt nem saját erejének, hanem a többi párt butaságának köszönhetné…)

Ellenben, amennyiben mégsem sikerül feltartóztatnunk közösen, de más, becsületes politikai erőkkel is összefogva az etatista, soviniszta, rasszista szennyáradatot – ebből a szempontból a Szovjetunió és Jugoszlávia jövője sorsdöntő, de általunk sajnos alig befolyásolható szerepet játszik –, a következő hónapokban, években a neofasiszta klikkpolitika fog Magyarországon is főszerepet játszani, mint körülöttünk a legtöbb országban máris.

Ez a helyzet. Szerintem Magyarországon mi győzünk. Kezünkben egy-két történelmi „dzsóker” meg még számos „jó lap”, de már egy ideje a liberális pártok rosszul „taktikáznak”, bizonytalan mosollyal ülnék a politikai kártyaasztal mellett. Különösen az SZDSZ. Például felült a Fidesz-mentalitásnak: bevette, hogy a politika afféle kártyaparti, ahol az győz, aki a ravaszabb…

Kedves barátaim, szerintem ti nem a kaszinóban ültök, hanem a pamacsbajszú kelet-európai csendőrtörténelem tenyerén csücsültök, a legszívesebben egymással szórakozva. Persze a többi párt is, ám az kevésbé érdekel, jobban a hazám, és mint párton kívüli szimpatizáns ezt nem tűrhetem szótlanul.

Lépned kell, SZDSZ! Ki kell lépned egy rád kényszerített, rossz kommunikációs játszma örök pattra álló mérkőzéséből, azután köddé foszlatni az SZDSZ „értelmiségi exkluzivitásának” széles körben és nagy rosszindulattal terjesztett mítoszát; úgy kellene megújulnod, hogy felragyogtatod ismét igazi arcodat: feléleszteni a kádárista elnyomásban megszenvedetten kiszült és a rendőrtörténelem próbáját is kiállt, szép szabad hagyományaidat, ezzel mihamarább meghódítanod a vidéki Magyarországot is, ahol még mindig a régi úr basáskodik frissen cserélt jelmezben, és újra hangot találhatsz ettől a gatyalobogtató politizálástól megcsömörlött társadalommal, mint 1989-ben. Ahhoz, hogy gyűjtőpárt légy, éppenséggel a magánszférába kell visszatalálnod; ne kövesd márványhideg útjukon a rosszul hivataloskodó, gőgjükbe dermedt kormánypártokat.

Mellesleg, nem lesz könnyű szembenézni tökéletlen önmagaddal, mert meglátásom szerint semmi nem úgy van, mint ahogy a parlamenti pletykákból kitetszik: nem úgy áll az ország, ahogyan kormánypárti vagy ellenzéki újságírói, hovatovább s politikusai látják. Egyfelől van az ország és annak népe – másfelől meg a politika és annak nyilvánossága. De mindkettő kínban és egy helyben.

Állnak a dolgok.

(E szöveg tíz utolsó mondatának tisztába tevése közben kapom a hírt Gorbacsov bukásáról és a katonai hatalomátvételről. A bensőmben támadó rosszkedven túl keserű megnyugvás: egyetlen mondatot sem kell változtatnom vagy hozzátennem ahhoz, amit eddig írtam. Mi mást is ígérhetnék, mint amit a Beszélő egy többrészes cikksorozat első részének végén:)

Folytatjuk!

1991. augusztus 19.

• Esszé