Vitatkozunk, vitatkozgatunk, egy kis dombra… megint felültet bennünket a kormány. Már csak az elvakult filozopterek kérnek számon a kormányon valamilyen programot is.
Pedig emlékezünk még, hogy mennyire örültünk, mikor Orbán Viktor fogalmazványnak nevezte a „Nemzeti Megújhodást”. De most már látni, hogy a program tárgyszerű kritikája, jobban mondva tárgyszerű semmibevétele, mennyire félrevezető is volt egyben. Jótékonyan elfedte azt, amit a kormány akkor nem mondott ki, s amit ma már bízvást programatikus politikának tekinthetünk.
Nincsen kétség: sokkal következetesebben érvényesíti a kormány a maga elképzeléseit, semmint gondolták volna egyesek, akik kapkodó dilettánsoknak látták a kormánytagokat. Szeretnék mutatni egy példát.
Régóta folyik a vita szakberkekben s azokon kívül, zajlik a politikai csetepaté, hogy milyen is legyen a sorsa az új oktatási rendszerben a pedagógiai-szakmai felügyeletnek. Az eddig honos folyamatszabályozás helyett milyen mértékű és jellegű legyen a folyamatszabályozás, melynek szükségességével majd’ mindenki egyetért. A napi beleszólást a pedagógus munkájába meg kell szüntetni, hagyni kell, hogy önállóan dolgozzon, maga találja ki módszereit, maga válassza meg a tankönyveket stb. Tanfelügyelőre nincs szükség, s ha valamiféle szaktanácsadás megmarad, az elegendő lehet. És az iskola autonómiáját is el kellene ismerni, annál inkább, hogy most, lévén önkormányzati fenntartásúak, amúgy is kicsúsztak a központi felügyelet markából. Ez az a kép, melyet sokan maguk elé képzelnek, ha az oktatás átalakulásáról esik szó. S ezen a köznapi szinten az ellentétek nem is olyan élesek.
A politikai és szakmai színtéren erősebben ütköznek meg a nézetek. A kimenetszabályozás – a vizsgák általi szabályozás – itt már komoly kritikusokra talál, és néhány nyakas szabadelvű védelmére is. Ha nem ellenőrzöm a pedagógus munkáját, akkor megeshet, hogy butaságot tanít, azt meg a gyerek sínyli meg. S azt is, hogy ha engedem, iskolát bárki alapítson, melyről aztán mindenféle disznóságok derülnek ki, s a végén megint csak a gyerek lesz kárvallottja a végletekig feszített liberalizmusnak. Hogy csak a vizsgán tudjam meg, hogy az a tanár, az a módszer, az a tankönyv, az az iskola megfelelő-e, az már azért mégiscsak túlzás. A kimenetszabályozást ki kell tehát egészíteni egy kis jófajta folyamatszabályozással, felügyelettel, ellenőrzéssel, engedélyezéssel. Az iskolahasználók: szülők, gyerekek; az iskolafenntartók: önkormányzatok, alapítók és az iskola: tanuló, pedagógus; megosztott és vállalt felelősségét szíves-örömest átveszi az állam, ahol ezek a gondok konfliktusok nélkül megoldódnak.
Ezzel a konzervatív gondolkodással szemben a néha túlságosan absztrakt államellenes és centralizációellenes szabadelvű érvelés sokszor csak apró sikereket képes elérni. A pedagógusok zöme, évszázados központosított és ilyen-olyan tekintélyelvű iskolarendszert örökölve, nehezen tudja elképzelni, hogy miként is működik egy szabadabb iskola. (Dániai pedagógusok mesélték magyarországi útjuk után, melyet kitűnőnek, elbűvölőnek találtak, hogy csak az volt furcsa nekik, hogy itt milyen nagy volt a fegyelem. Szinte rettenetes, ahogy vigyázzba állnak a gyerekek, mondták.) Mindenesetre lenne terepe a politikai és szakmai vitáknak, akár pártprogramok összevetésének is.
És akkor a végén, a széttartó és formátlan, de azért mégiscsak meglévő egyetértések, a lehetséges eszmecserék és nyilvános beszéd helyett, szinte rajtaütésszerűén, megátalkodott céltudatossággal, a kormány, a kulturális kormányzat végighajszolja a maga politikáját.
Az önkormányzati hatásköri törvény tervezetébe bevette a kultuszminiszternek közvetlenül alárendelt „szakmai-szolgáltató szervezet” megteremtését. „Semmilyen közvetlen felügyeletet, irányítást nem fognak ezek gyakorolni” – erősködtek a minisztérium funkcionáriusai. Az ellenzék (mármint az egész: SZDSZ, Fidesz, MSZP) nemigen akarta ezt elhinni, ezért az ominózus szakaszhoz négy módosítás is érkezett, hogy maradna az el. Folyt az állóháború, s a többség a bizottságban dicső győzelmet aratott. Mielőtt azonban a nyilvánosság tudomást szerzett volna az ügyek állásáról, a művelődési tárca alkalmazottai újabb ígéretekkel és becsületszavakkal nyugtatgatták a felajzott ellenzéket (ellenőrizni lehet a bizottsági jegyzőkönyvekben!): „nincs arra pénz, a plenárison nem szavazzák meg a többen lévők.” Aztán megszavazták. Andrásfalvy Bertalan miniszter úr pedig röviddel ezután elmondta egyik újabb elképzelését is (ezekkel nagy örömet szokott szerezni: kormánybiztosok az egyetemekre, az élsport helyettesítése a nemzeti sportokkal, úgymint méta stb.). A köztársasági megbízottak mellé oktatási szakértőket fognak kinevezni. S ez már az utolsónak szánt felvonás: a köztársasági megbízottak mellett a tankerületi főigazgató, a miniszternek alárendelt „szakmai-szolgáltató intézményben” pedig, a tankerületi felügyelő ügyel a rendre. Az új miniszteri rendelet elkészült. Egy-két héten belül csöndben megjelenik a Művelődési Közlönyben, és a vita a kimenetszabályozásról és folyamatszabályozásról néhány évtizedre elcsendesülhet.
- Beszélő [6]