A baloldali politika eleddig nem valami nagyot alakított Magyarországon – fejtette ki a múlt hét végén, Nyíregyházán, népnemzeti hallgatósága előtt Boross úr, a belügyminiszter. Múltja, jövője itt csak a nemzeti alapvetésű politizálásnak van, fűzte hozzá. Első állítása akár igaz is lehet. Amiből, persze, nem következik, hogy a második is igaz. De még ha csak mi, magyarok próbálnánk nemzeti alapon kibontakozni! A baj az, hogy mindenki, a szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, románok, újabban már szlovákok, ruszinok is ugyanezzel kísérleteznek. Törekvéseik egyik legfrissebb eredménye, hogy nem tudunk olajat szállítani az Adria-vezetéken. A beígért „forró őszre” ugyancsak fázós telet kaphatunk a nyakunkba. Aligha tehetünk okosabbat, mint hogy két kézzel kapkodunk az egyik proletár internacionalista – vagyis baloldali és nem nemzeti – főlétesítmény, a Barátság-vezeték tolózárai után. Utalásunkkal nem a proletár internacionalizmust akarjuk propagálni, hanem csak helyzetünk kényes és bonyolult voltát ecseteljük.
Jugoszlávia
Miután már az eddig nagyszerb fővezérnek gondolt Milosevics is azt panaszolja – vagy csak megjátssza a panaszost? –, hogy átcsapnak feje felett a hullámok, nincs már befolyása az eseményekre, miközben a törvényes államfő az ENSZ-hez, Biztonsági Tanácshoz fellebbez a saját hadserege ellenében, egyre nehezebb megmondani, tulajdonképpen ki vagy kik tartják kézben Belgrádban a szálakat. Sőt, maguk a szerb hadicélok sem látszanak teljesen egységesnek. Már az sem igazán érthető, miért ostromolják hosszú hetek óta Eszéket, Vukovárt, miközben alig tesznek érdemleges kísérletet az elfoglalásukra? Egyes parancsnokok láthatóan a szerblakta vidékek határaihoz igazodnak; mások nem annyira etnikai igazságtételre törekszenek, hanem a fő devizaforrást jelentő dalmáciai üdülőhelyekre próbálják rátenni a kezüket. Megint mások pedig mintha még mindig Jugoszlávia egyben tartására esküdnének.
Inkább csak találgatjuk, nem pedig tudjuk, hogy leginkább még ez az utóbbi törekvés várhat némi hasznot a Magyarországgal szemben kiprovokált incidensektől. Mert az már kiderült, hogy a szorosan vett nagyszerb terjeszkedés ellen a magyar kormány – azon kívül, hogy velünk együtt nyilvánvaló ellenszenvvel figyeli – egymagában nem sokat tud tenni. Vagy annyira elvakultak a belgrádi tábornokok, hogy már ezt sem látják?
Sajnos, nem ez lenne az első eset, mikor nem egészen tiszta fejű, világosan látó emberek csinálják a történelmet. Akár értjük azonban az indítékaikat, akár nem, a szerbek, horvátok, jugoszlávisták, csetnikek, titoisták mind attól várják a megváltást, hogy minél mélyebben belerángassanak bennünket a konfliktusukba. Vigyázni kell, mert még egy-két álhír, még egy pár provokáció, és tényleg nyakig benne leszünk.
Ami jó ok arra, hogy most már ne áhítsuk, vágyakozva kérjük, de a leghatározottabban követeljük, hogy Európa meg az eddig leginkább csak vállát vonogató Egyesült Államok álljon a sarkára. Ultimátumot nekik, ott Belgrádban, és ha nem használ, elismerni, további agressziók eseten megfelelő fegyverzettel ellátni Szlovéniát, Horvátországot, talán Macedóniát. Ez nem éppen liberális követelés, de teljesen elfogadhatatlan, hogy néhány titoista generális és kávéházi népvezér ambíciója fél Európát lángba borítsa.
Adria, Barátság, Tatarsztán, Baskíria
Az Adria-olajvezeték megépítése jó ideig akkora szamárságnak látszódott, hogy egy idő után még a kádári politikai bizottság is a felesleges, elhibázott nagyberuházások közé sorolta. Mintha nem is ő rendelte volna el a megépítését! Néhány év múlva meg, mikor a szovjet szállítások bizonytalanná váltak, és dollárral kellett fizetni értük, hirtelen felfedeztük, hogy nincs is annál bölcsebb, mint vezetéket fektetni a szelíd, stabil, kiegyensúlyozott jugoszláviai földbe, szállítandó a stabil, szelíd, kiegyensúlyozott Közel-Kelet olaját. Pár napja viszont a csetnikek elfoglaltak néhány kompresszorállomást, és megszűnt a szállítás a vezetéken. Aminek következtében ismét nagy napok köszönt-hétnek a gyakorlatilag már leállított tiszaújvárosi (korábban Leninváros) kőolaj-finomítóra. Ezt a finomítót egyébként korábban szintén a különlegesen értelmetlen és felesleges beruházások közé sorolták. Ezzel szemben túlméretezett tartályparkjában jól elfér az előre leszállított szovjet olaj, s ha a közeli hetekben az autósok egyáltalán elindulhatnak, jól teszik, ha a tiszai finomító meg a tatarsztáni, baskíriai olajmezők nevét foglalják imájukba.
Mindezt azért is részleteztük, mert újabban némely főinkvizítorok meg akarják büntetni a közelmúlt gazdasági kártevőit. Hát most igazodjanak el a vezetékek, finomítók között.
Bárhogyan is, bizonytalan ellátási szituációra, kapkodó energetikai döntésekre kell felkészülnünk. Talán azok járnak el leghelyesebben, akik biciklit vesznek maguknak és követelik, hogy épüljenek már végre meg azok a bizonyos kerékpárutak.
Újra csendes Szovjet-Oroszország?
Olyanokkal is találkozni azonban, akik csak legyintenek az Adria-vezeték kiesésére. Majd jön a másikon, Keletről az olaj, csak meg kell tudni fizetni.
Tény, hogy a puccs utáni lázas hetek múltával Szovjet-Oroszország a vártnál sokkal nyugodtabb összképet mutat. Készülnek a télre, megpróbálják felmérni az élelmiszerigényeket. Harci hírek jóformán csak Grúziából, a magát függetlennek nyilvánító köztársaságból érkeztek. Ha ez így megy, akkor még az is elképzelhető, hogy a Szovjetunió végül teljesíti a kereskedelmi megállapodásait.
Ezt talán elősegíti, hogy a hírek szerint az államközi alapszerződés megkötésének nincsenek már akadályai. A moszkvaiak nem támasztanak már előzetes feltételeket, nem bánják, ha belépünk az Európai Közösségbe, maguk sem tudják már, ki az ellenségük, ki a barátjuk.
Szlovák önállóság, Bős, Vavrousek
Ha igaz, a vezető szlovák politikusok némelyike erősen emlékeztet a mi dr. Kónyánkra. Utóbbi, mint ismeretes, azt fejtette ki, hogy ámbár a magyar nép nagyobbik része nem akarja megtorolni a rajta esett sérelmeket, a sérelmek mégis meg lesznek torolva. Hasonlóan, a hozzáértők majd mindegyike azt állítja, hogy a szlovák nép nem akar elszakadni – mivel jól tudja, hogy nem ő, hanem a csehek fizetik be a nagyobbik részt a közös kasszába – amiből a pozsonyi politikusok azt a következtetést vonták le, hogy ideje elszakadni. Mi ugyan nem teljesen értjük, miért kell újabb és még újabb, gazdaságilag kétes jövőjű, szegénységre ítélt törpeállamokat kreálni, de ha a választott szlovák politikusok ezt látják jónak, ám lelkük rajta.
Mindenesetre, az önállósodó Szlovákiának is csak azt tudjuk üzenni, amit a rugalmas és felvilágosult Vavrousek környezetügyi miniszternek mondanánk: hagyják a fenébe Bőst meg az energetikát, meg a nagy pozsonyi kikötőt! Nem kell ide már semmiféle nagy kikötő, nincs ezen a Dunán már érdemleges hajóforgalom. Nem kell ide már energia sem, esik visszafele a termelés! Fontosabb a Csallóköz, a Szigetköz, a búza meg a víztartalék. Akár önálló lesz Szlovákia, akár nem, ezen az alapon kell tárgyalni.
Programplatformisták dicsérete
Ezen a héten olyan sok minden történt külföldön, hogy nem maradt hely a hazaiakra. Épp csak annyi a helyünk, hogy a Beszélő – nem az SZDSZ, nem a liberalizmus, nem a „kozmopolitizmus”, hanem a Beszélő – nevében üdvözöljük az MDF-beli 26-okat. „Nyet, ez így nem megy; ha mindjárt az ingemért is!” Mi, valamikori lázadok, ellenzékiek, itt a Beszélőben értjük és becsüljük az ilyenfajta beszédet. Csak aztán dr. Kónya meg a felettesei is értsék!
- A hét üzenetei [7]