– Édesapját, mint a „nép ellenségét” 1935-ben letartóztatták, Önt pedig mint a „nép ellenségének a fiát” gyermekotthonba tették. Kikkel volt itt együtt?
– Azokkal a gyerekekkel, akiknek édesapját, a Különleges Távol-keleti Vörös Hadsereg parancsnokait és munkatársait, ártatlanul letartóztatták. Később a magunk módján igyekeztünk a szüleinket letartóztató NKVD-seken bosszút állni: régi lakcímünkre leveleket küldözgettünk, s ebbe azt írtuk, hogy a kertben vagy a padláson fegyvereket rejtettek el. Mivel pedig a leveleket általában cenzúrázták, a helyi NKVD-sekkel azonnal elkezdték kerestetni az állítólagos fegyvereket. Ők persze, hiába túrtak össze mindent…
– Később milyen hátránya származott e családi háttérből?
– A háború alatt, míg katona voltam, rendszeresen hívatott a „szmers” (katonai elhárítás), és a legostobább kérdéseket tették fel, mint például: elégedett vagyok-e a parancsnokokkal, kielégítő-e az ennivaló, elég-e a dohány, miért nem iszom meg a „csata előtti egy deci”-met és miért adom oda másoknak cigarettáért és cukorért cserébe, mit ír az apám és mit írnak a rokonaim, miért vagyok ilyen zárkózott, és miért nem osztom meg nézeteimet a társaimmal és persze velük, nem érzem-e sértőnek, hogy nem tüntettek ki, van-e menyasszonyom a hátországban stb. Néhány évvel később, mikor az NKVD-hez kerültem, a „nyugtalanítás” itt is folytatódott. „Megelőző” beszélgetésekre hívtak a főnökeimhez a káderosztályra, és kérdezgettek: mi tetszik nekem Sztálin életrajzában, olvastam-e az „SZKP rövid történetét”? Készítek-e feljegyzéseket, kivel barátkozom, kikkel járok össze, elég-e a fizetésem, tudom-e kívülről az Internacionálét, milyen újságokat olvasok, mi a véleményem az USA és Anglia külpolitikájáról, miért nem akarok belépni az SZKP-be, miért utasítom vissza azok ajánlását, akik a szovjet nép élcsapatában szeretnének látni, mi okból nem vállaltam, hogy olajjal megfessem Lenin és Sztálin portréját stb. Amikor tisztképzőbe jelentkeztem, mindig elutasítottak. A káderlapomon ugyanis volt egy megjegyzés: „sor- és tisztesi állományban tartani.” Csak 1956–57-ben szüntették meg a gyanúsítgatásomat, azt megelőzően, 1943 januárjától végig „bura alatt” voltam.
– Ön ráadásul burját is.
– Igen, a kis népek hálás köszönetet kaptak a sztálini kommunistáktól… Jugov Innokentyij Ivanovot, földimet a Burját–Mongol ASZSZK-ból, Petropavlovkából, 1944 októberében szintén letartóztatta az elhárítás. Akárcsak azokat a nem orosz (krími tatár, ingus, csecsen, karacsajev) katonákat és tiszteket, akik az I. belorusz fronton Varsó közelében harcoltak. Alexander Gildenberg, egy fiatal német barátom, aki most Burjátiában lakik, mesélte, hogy az erőszakosan kitelepített volgai, kaukázusi, baltikumi, Kaszpi-tenger vidéki és krími népekből 1939–44 között az NKVD munkaseregeket szervezett Nyugat- és Kelet-Szibériában, s ugyanúgy bántak velük, mint a politikai elítéltekkel Szögesdrót mögött 250-300 személyes barakkokban tartották őket, és az 500-600 fős munkacsapatokat és brigádokat fakitermeléseken, szén-, érc- és sóbányákban, fegyvergyári kohókban dolgoztatták, miközben fölöttük a „Mindent a győzelemért, mindent a frontnak!” jelszó függött.
Lágerek kívül-belül
– Tudomása szerint hány láger volt a Szovjetunióban?
– 1956-ban Leningrádban a Büntetés-végrehajtási Főnökségen tartottak nekünk egy előadást, melyen részt vett Inyutkin őrnagy, az I. számú börtön parancsnoka és Ivanov, a börtönparancsokság tanácsadója. Ők mondták el, hogy a sztálini időkben a Szovjetunióban kb. 5 ezer Gulag-létesítmény volt. Ebből 700 körüli volt a börtönök és az áteresztő börtönök száma, a többi, jóval több mint 4 ezer, javítómunka-tábor, lágpunkt, fiatalkorúak kolóniája, különleges tervezőirodák voltak.
– El is készítette egy lágerkolónia rajzát…
– Itt az elítéltek a láger területén belül dolgoztak, vagyis az ipari zóna a kerítésen belül volt. Az őrtornyok viszont, hogy minél nagyobb területet lehessen belátni, mindig a láger körül álltak. Gyakran még a BÚR (szigorított rendszerű barakk), a „sizo” (büntetőzárka) és az élelmiszerraktár mellett is álltak őrtornyok. Nagyon sok lágerben a kerítésen kívül dolgoztatták az elítélteket. A 9. számú leningrádi kolóniából például, ami még ma is szigorított rendszerű kolóniának számít, a Kirov gyárba hordták az elítélteket munkára. Az őrszemélyzet különösen óvatos volt, ha a foglyokat hídon vezették át, s ilyenkor rendszerint három csoportra osztották őket. Az egyik részüket leültették a híd egyik végén, és csak 20-30 embert engedtek fel, természetesen az őrséggel együtt, a hídra. Mikor ezek megérkeztek a túloldalra, leültették őket, és jöhetett a következő csoport. Amikor már minden elítélt átment a hídon, az őrség létszámellenőrzést tartott. Ha valaki szökni próbált, és leugrott a hídról, azonnal rálőttek, és a többieket nyomban a földre fektették A táborba érve azután minden elítéltet megmotoztak A nagyobb lágerekben, ahol több tízezer elítélt volt, 3-5 ellenőrző kaput állítottak fel (3 ezer elítéltre egyet). A lágerszemélyzet rendszerint külön településen lakott, amit az elítéltek „Kutyafalvá”-nak vagy a „Szemetek kunyhói”-nak neveztek.
– A zónán belül is voltak kerítések. Miért?
– Az elítéltek abban az időben a lágerekben három csoportba tartoztak a „tolvajok”, a „szukák” és a „muzsikok” csoportjába. Az utóbbiba sorolták a politikai elítélteket is. A csoportok zónáit szögesdrót kerítéssel választották el egymástól, mivel a „tolvajok” és a „szukák” között kibékíthetetlen ellentétek voltak Ezért gyakran közéjük helyezték el a „muzsikok”-at, ami igen megnehezítette azok életét.
– Kik tartoztak az említett önvédelmi csoportokhoz?
– Berija utasítására 1945 után főleg azok az MVD-hez és más fegyveres erőhöz tartozó tisztek kerültek ide, akik köztörvényes bűncselekmények miatt voltak a lágerben. Egy éven keresztül figyelte őket az operatív osztály és a lágerparancsnokság, s ha meggyőződtek arról, hogy az elítélt „fizikailag erős és ideológiailag tiszta”, besorozták az önvédelmi csoportba, melynek tagjai legtöbbször a lágeren kívüli laktanyákban éltek, katonai élelmezést kaptak, karabélyt és tölténytáskát utaltak ki nekik (legfeljebb 15 tölténnyel). Nem viseltek váll-lapot és csillagot, csak paszományt és katonai lábbelit. Minden letöltött napjuk hárommal ért fel. Ha az önvédelmis szökést vagy szökési kísérletet akadályozott meg, akkor büntetését három évvel csökkentették Ha „kisidős” volt, akkor szabadon is engedték Az elítéltek sokkal jobban féltek az önvédelmisektől, mint a lágerőrségtől, ezek ugyanis kíméletlenül betartották a rendszabályokat.
A szukaháború
– A többi köztörvényes sem volt kevésbé kíméletes…
– A köztörvényesek bandavezérei, talán a bolsevistákat utánozva, felkutatták és ártalmatlanná tették a „tolvajtörvények” megsértőit és a „tolvajtrojkák” bírósági tárgyalásain könyörtelenül leszámoltak velük Az árulókat, a „szukákat” gyakran le is fejezték A bíráskodás és leszámolás általában éjszaka történt, amikor az őrség nem tartózkodott a lakókörletben. Ilyenkor mindig a köztörvényesek voltak a helyzet urai.
Amikor Sztálin 1947-ben eltörölte a halálbüntetést, s így a köztörvényesek egy csapásra „szabadok” lettek, sorra kezdték lemészárolni a Gulag munkatársait, sőt az NKVD belső fegyveres alakulataihoz tartozó őröket is. Megtagadták a munkát, és naphosszat csak kártyáztak (általában az őrök élete volt a tét). Nem féltek semmitől, hiszen még a legkegyetlenebb gyilkosságért is csak a büntetésüket hosszabbították meg. Míg a „nép ellenségei” minden erejüket megfeszítve dolgoztak, ők a tűz mellett ücsörögtek. Az őrség pedig mindezt közömbösen nézte…
A köztörvényesek legjobban talán a 20-25 évre ítélt „nagyidős” „nép ellenségei”-től tartottak, egyedül ők tudták – úgy-ahogy – megfékezni őket. Nekik ugyanis nem volt sok vesztenivalójuk. Különösen így volt ez a háború után, mikor a „nép ellenségei” sajátosan zárt közösségeket, ún. brigádokat hoztak létre, s ha kellett, még a „nedves ügyet”, a gyilkosságot is vállalták, hogy az önkényeskedésben túlságosan messzire menő köztörvényeseket megfékezzék. Az ötvenes évek közepén, nem sokkal a „nagy emberevő” (Sztálin) halála után ezek közül a politikai elítéltek közül aztán többen amnesztiával szabadultak.
Emberevők
– Tanúja volt a köztörvényesek kannibalizmusának is?
– Emberevés nemcsak a szökéseknél fordult elő, hanem a háború idején, elsősorban a rossz ellátás miatt, az északi és a szibériai lágerekben is. Sőt a blokád idején Leningrádban is. Ivan Alekszejevics Jegorov, a Leningrádi Bűnügyi Nyomozó Osztály munkatársa, kollégám és barátom mondta el ezeket a borzalmakat. Jegorov, a blokád egész ideje alatt Leningrádban volt, és személyesen lőtt le hat emberevőt. Éppen őrjáraton volt, amikor odament hozzá egy házmester, hogy a lépcsőházban sülthússzagot érez. Jegorov és a házmester csendben bementek a lakásba. A folyosó végén, a fürdőszobában feldarabolt emberi tetemek mellett tetten érték az emberevőket. Anyát és fiát. Jegorov 7,62-es TT-pisztolyából közelről lelőtte őket. Négy holttestet találtak a lakásban, három nőt és egy hét-nyolc éves forma kisfiút. Volt még ott három, kb. 50 literes hordó, talán söröshordók. Az egyikben baltával feldarabolt emberi lábak és más testrészek, sós oldatban. Két vödörben emberi belső szerveket találtak. Egy női fej a fürdőkályhán volt, egy másik egy kis asztalon, ami mellett egy tuskó állt, rajta emberi láb és fejsze.
Pofával a fal felé…
– Beszéljen a kihallgatásokról!
– Nálunk, Leningrádban a Lityejnij sugárút 4.-ben, az OGPU–NKVD épületében hallgatták ki a letartóztatottakat (az épületet egyébként, amit a népnyelv Nagyháznak hív, 1933-ban emelték, és a mai napig is itt van a KGB-és a Bűnügyi Nyomozóparancsnokság). Megközelíteni szinte lehetetlen volt, annyira őrizték Az 1934–40 közötti években minden áldott este és éjszaka égtek a villanyok. Folytak a kihallgatások. A Vojnov utca felőli pincékből pedig gyakori pisztolylövéseket lehetett hallani, majd a zsilipkapukon át teherautók rohantak Szesztroreck irányába. A „halál műhelyéből” föld alatti csatorna vezetett a Névába, melyen át a cementpadlóról slaggal lemosott vér folyt a folyóba. A csatornabecsatlakozásnál állandóan őr állt, hogy senki ne mehessen a közelébe.
– Mit jelent a „harmadik fokozatú kihallgatás”?
– Azokban az időkben a kihallgatásoknak három fokozatuk volt. Az első fokozathoz tartozott az ijesztgetés, zsarolás, provokáció, tanúk által történő szemtől szembe való rágalmazás, annak követelése, hogy az illető írja alá a kihallgatás jegyzőkönyvét. Mindez a nyomozóirodában történt. Még a második fokozatú.
Kihallgatást is az irodában végezték, de az elítéltet ekkor már kézzel és ököllel ütötték, és a „pofával a fal felé, kezeket a varrásához!” felszólítás után órákon keresztül mozdulatlanul egy sarokban várakoztatták. Gyakran lágyékon és gyomron is rúgták őket.
A „harmadik fokozatú” kihallgatások a „halálműhelyekben” 1937-től folytak különböző módszerekkel és kínzóeszközökkel: pl. harapófogóval, satuval, forrasztópákával, fabotokkal, gumikkal, a kivégzés imitálásával, benzinlámpával és pszichiátriai gyógyszerekkel (magas rangú vezetők esetében). Hozzátartozóikat, feleségüket, férjüket, nemegyszer kiskorú gyermekeiket szemük láttára kínozták. Kötéllel fojtogatták őket. Feltépték az orrlyukukat, szájukat, fülüket. A hajukat és a nemi szervük szőrzetét tépték. Gumizacskót húztak a fejükre, leforrázták őket, végbélnyílásukba, vaginájukba fa- vagy fémpálcákat dugtak… Minden a hóhérok „kezdeményezőkedvétől” és „művészetétől” függött. A 30-as és 40-es években az NKVD iskoláiban tanították ezeket a kínzásmódokat, majd a hallgatókat később „gyakorlatra” küldték.
– Hóhérok végezték a kihallgatásokat?
– Igen, voltak köztük valódi hóhérok is. Emlékszem, a leningrádi BM-parancsnokságon 1954-ig szolgált egy bizonyos Zsemov, aki 18 éves korában, az októberi forradalom első hónapjaiban lett hóhér. Zsemov mint csekista a cári tisztek, a kronstadti lázadók, majd a mensevikek és az eszerek kivégzésében is segédkezett. Az OGPU-nál és az NKVD-nél trockistákat, zinovjevistákat, buharinistákat és más „nép ellenségeit” is végzett ki. 1937-ben vagy 1938-ban történt, hogy Zsemov, aki akkor éppen a Leningrádi Katonai Körzet parancsnoki állományát végezte ki, az egyik halálraítélten jó állapotban lévő krómozott csizmát látott, és megparancsolta neki, hogy vegye le azt. Az egykori parancsnok levette a csizmáját, de amikor a hóhér érte nyúlt, nagy lendülettel az arcába vágta, és kiütötte vele az egyik szemét. Ettől kezdve mindenki „Küklopsz”-nak nevezte Zsemovot. A társai nem kedvelték őt, mivel a moszkvai NKVD-től ellenőrzésre küldött különleges megbízottak parancsára nem egyet közülük is kivégzett. Mondván: nem kezdeményezőek a nép ellenségeivel folytatott harcban, és felelőtlenek az NKVD-szolgálatban, baloldali elhajlók, elnézőek a kémekkel, diverzánsokkal és árulókkal, letértek a bolsevik platformról, együttéreznek a nép ellenségeivel, ellenséges céllal álltak be a csekisták közé stb. Egyszer, 1953-ban az MVD-s fiatalok meg is kérdezték tőle, hogy hány halálos ítéletet hajtott végre, vagyis hány „nép ellenségét” lőtt főbe. Mire Zsemov, kezével legyintve, azt válaszolta: „néhány tízezret, hát meg lehet mindet jegyezni!…”
Az írógépes Dzsingisz kán
– Ön több rajzot készített a Belomorkanal (fehér-tengeri–balti-tengeri csatorna), a Dalsztroj és a BAMLAG (Bajkál Amur Lágerek) építkezésének történetéről…
– A 30-as évek elején, mikor megkezdődtek a BAM szintező munkálatai, a Gulag-parancsnokság elítéltek tízezreit irányította oda az ország nyugati területeiről. Frenkelj, az építkezés kegyetlen parancsnoka különvonatával néha megjelent ezen a vasútvonalon. Megérkezésekor rögtön megparancsolta, hogy a „munkamegtagadókat és a lágerrend megsértőit” vigyék a vasúti kocsijához, aztán, hol a kocsi peronjáról, hol az ablakon keresztül saját kezűleg lelőtte őket. A revolveres „lőgyakorlat” után leszállt a vasúti kocsiból, és személyesen vizsgálta meg, hogy az áldozatainak testébe vagy fejébe mentek a golyók. Frenkeljre, akit az őrség talpnyalói „Dávid kegyetlen kardjá”-nak hívtak, szép fiatal elítélt lányok főztek és mostak, ők fürdették, mosták a hátát…
Szinte a nagy építkezések megkezdésével egy időben az Ingyigirka felső szakaszánál a földmunka során a geológusok véletlenül aranyat találtak, ezért kétezer elítéltet szállítottak oda. Nem sokkal később kiderült, hogy a bányában kevés az arany, és az elítéltek munkája nem kifizetődő. Hogy ne legyen gond az élelmezésükkel és visszaszállításukkal, valamennyi foglyot ott a helyszínen főbe is lőttek. Ezeket az emlékeket a Gorkij szerkesztette „Belomorkanal” könyv kavarta fel bennem. Gorkij, aki szerintem nem volt más, mint a XX. század írógépes Dzsingisz kánja, egy 130 tagú íródelegáció élén személyesen is meglátogatta a Belomorkanal építkezéseit, majd az „OGPU bölcsességét és humanizmusát” dicsőítette.
Az új rend
– A Gorkijéhoz hasonló propaganda a Dalsztroj más lágereivel (Kolima, Magadan, Vanyino stb.) kapcsolatban nem folyt Ön szerint miért nem?
– Erre ott nem volt szükség. Pavlov ugyanis, aki 1938–40 között volt a Dalsztroj parancsnoka, egészen „új rendet” vezetett be. Minden lágerben megszigorították az őrséget, a zónákat megkettőzött szögesdrót kerítéssel vették körül, az őrtornyokra még több fényszórót és géppuskát állítottak Pavlov a Dalsztroj lágereiben már 14 órára emelte az elítéltek munkaidejét, később megvontak minden szabadnapot. Az a rab, aki nem teljesítette á normát, napi 40 dkg kenyeret és zsír nélküli levest kapott. Pavlov kutyás őrjáratokat szervezett. Szigorúan ellenőrizték a polgári alkalmazottak iratait és a teherautók rakományait. Megemelték a lágerparancsnokok és az őrök fizetését. A Dalsztroj aranylelőhelyein még a 60 fokos hidegben sem függesztették fel a munkát. Télen, hogy a lágerek teljes kapacitással tudjanak dolgozni, az elítélteket szállító hajók előtt a vlagyivosztoki jégtörők biztosították az utat…
Pavlov, felsőbb jóváhagyással, később parancsba adta, hogy azokat az elítéltéket, akik az Északi- és Déli Gulag Parancsnokság felügyelete alatt dolgoztak, és nem teljesítették a normát, az OSZSZK Btk. 58/14. törvénycikke alapján, szabotázsért ítéljék halálra. Ugyanez a Pavlov 1938-ban elrendelte azt is, hogy a Dalsztroj valamennyi lágerében a köztörvényes elítéltek legyenek a „nép ellenségeinek” brigád vezetői. Ezt a „nagyszerű kezdeményezést” aztán később minden lágerben és NKVD-börtönben átvették, s ezzel hivatalosan is megkezdődött a köztörvényesek vadállati kegyetlenkedése. A „termelés érdekében” megerőszakolták és lefejezték a politikai elítélteket, felvágták a gyomrukat, és a legállatiasabb módon gyilkolták őket halomra. A lágervezetőség a beteg, legyengült, „munkamegtagadó” elítéltek névsorát pedig átadta a „lágertrojkának”, amely aztán – szintén az 58/14-es alapján –, sorra meghozta halálos ítéleteit. Pavlov parancsnoksága idején, becslések szerint 110-120 ezer foglyot „írtak le” ilyen módon.
Utolsó nélkül
– Az elítéltek megsemmisítésének Ön, az agyonlövésen kívül, több más kegyetlen módját is lerajzolta.
– Igen, készítettem néhány ilyen lapot, ezek mind megtörtént, konkrét eseményeket ábrázolnak. Lapintól, egy Gulag-munkatárstól például megtudtam, hogy 1947-ben Berija közvetlen utasítására a Magadani Északi és Déli Igazgatóságon, egész pontosan a Pecsora torkolatánál, 5 ezer Gulag-elítéltet felraktak két hajóra, s mindkettőt elsüllyesztették. Egy ismerősömtől tudtam meg, hogy a harmincas években a Karlagból és más lágerekből azokat a „nép ellensége” elítélteket is hajóra rakták, akik a lágerekben nem tudták teljesíteni a normát, és a rokkant, beteg elítéltek csak „lógtak” a Gulag nyakán. Mindössze az volt a különbség, hogy őket nem süllyesztették el, hanem az Aral-tengeri szigetekre tették ki valamennyiüket víz meg élelmiszer nélkül, aztán sorsukra hagyták…
– Mit jelentett az „utolsó nélkül” néven emlegetett törvény?
– Egy moszkvai zsidó elítélttől tudok róla. Azt jelentette, hogy aki a sorakozásnál utolsóként érkezett, azt főbe lőtték. Az elítéltek természetesen nagyon féltek a reggeli sorakozótól, ezért éjszakára le sem vetkőztek, reggel pedig cipővel a kezükben rohantak a névsorolvasásra, és csak ott, a sorban húzták fel és kötötték meg a cipőjüket…
– Mikor „vermelték el” az elítélteket?
– Erről Viktor Kojgorodcev beszélt nekem 1947 végén. Viktort szintén egy Sztálin-vicc elmondásáért az 58/10. törvénycikk alapján tíz évre ítélték. Egy ideig a Kem partján, egy erdei táborban raboskodott. Ez a láger arról volt nevezetes, hogy az elítélteket télen szabályos vermekben „tárolták”. A szerencsésebbek a 40-50 fokos hideget nyári sátrakban vészelhették át…
A természet mint hóhér
A rabokat azonban nemcsak a borzalmas munkakörülmények, önkényeskedések, likvidálások tizedelték, hanem sokszor a természeti csapások is. Még az ötvenes évek elején, egészen pontosan az 1952. november 4-ről 5-re virradó éjszakán egy természeti katasztrófa következtében óriási, 30-40 méter magas hullámok közeledtek az USA és Japán partjai felé. A természeti katasztrófáról és a várható veszélyekről természetesen tájékoztatták a Szovjetuniót is, de a szovjet polgári és hadiflotta vezetői mindezt ellenséges provokációnak nevezték, és nem vették komolyan… Szemtanúktól tudom, hogy ezek a 30-40 méteres hullámok mindent lemostak Kamcsatka-, Szahalin-, a Kuralszki- és a Komandorszki-szigetek partjairól. Az ezertonnás hadihajókat a hullámok játszi könnyedséggel dobták ki és törték össze a partokon. Eltűntek a föld színéről azok a lágerek is, amelyek a Komandorszki-, Bering-, Mojonij- és más kis szigeteken voltak. Csaknem 50 000 elítéltet nyeltek el a hullámok.
1957. szeptember 29-én Szorokovka település „Majak” nevű rádiótechnikai üzemében, ahol radioaktív plutónium volt, hatalmas robbanás történt. (A „Majak” épületeit és a reaktort a Gulag Urallag elítéltjei 1945–47 között építették, és egy év múlva itt kezdett üzemelni az az ipari reaktor is, ahol megszületett a szovjet atombomba.) Az itt keletkezett radioaktív szennyeződést később a szél széthordta a cseljabinszki, tyumeni, szverdlovszki területek fölé, és megfertőzött kb. 1500 négyzetkilométer lakóterületet, melyen 300 ezer ember élt. Az MVD alakulatainak segítségével később kitelepítettek több tízezer embert, és egész településeket, falukat égettek fel. Elgondolkodtató, hogy két egymással szomszédos falu Orosz, illetve Tatár Karabolka közül csak az elsőt telepítették ki. A katasztrófa színhelyére, dezaktivizálási munkákra utóbb elítéltek tízezreit vitték. Nekik természetesen fogalmuk sem volt a sugárfertőzésről. Ők csak földgátakat emeltek, a víztározókat körülvették szögesdróttal, leszedték a felső talajréteget, megjavították a vízvezetéket stb. A munkálatok befejezése után rengetegen meghaltak közülük csontvelőrákban, fehérvérűségben és más sugárbetegségekben. Sugárfertőzést kapott sok MVD-s katona is.
Szökések és lázadások
– Térjünk vissza még a Gulag világához. Mi lett a szökevények sorsa?
– A szökevényeket még évek múlva is körözték, és szinte mindig meg is találták őket. Az sem volt ritka, hogy a szökésben lévő elítéltet a helyszínen agyonlőtték… Iván Vasziljevics Makarov, akit 1938-ban „nép ellensége”-ként Leningrádban letartóztattak, és csak 1956-ban engedték ki a jagodnojei lágerből, elmondta, hogy a magadani terület Gulag-lágereinek parancsnoksága hozott egy rendeletet, mely szerint a szökés közben agyonlőtt foglyokat, elrettentő céllal, rúdra függesztve vigyék vissza a lágerbe. A holttestet aztán „közszemlére” kitették a láger bejáratához. Nyáron, a meleg időben a holttestek hamar oszlásnak indultak, s ilyenkor a szél messzire vitte a bomló testek szagát, míg télen a megfeketedett testeket fehér hótakaróval vonta be…
– Mi várt a lázadókra?
– A lázadást, amit az elítéltek „Zűrzavar”-nak (kipis) neveztek, mindig a legkegyetlenebb módon fojtották el. Erről olyanoktól tudok, akik mind az MVD operatív alakulatainál szolgáltak, és személyesen is részt vettek például a Kuzbaszlagi lázadás felszámolásában. Ezeket a lázadásokat szinte minden esetben harckocsik bevetésével verték le, s miközben géppisztollyal tüzeltek az elítéltekre, hernyótalpakkal is taposták őket. 1947-ben Szverdlovszk alatt a fellázadt elítéltek lerombolták és felgyújtották a láger épületeit, az őrség egy részét pedig lefegyverezték és megölték. A lázadás leverésekor 900 elítélt halt meg, míg a többiek, lehettek vagy négyezren, a láger gazdasági zónájába menekültek, és ott megadták magukat. Különösen nagy lázadások voltak a Komi ASZSZK-ban, Kelet-Szibériában és a Dalsztrojon. E lágerlázadások leverésében elsősorban azok az NKVD-alakulatok „jeleskedtek”, melyek Maszlennyikov tábornok vezetése alatt álltak.
A lágerből egyébként gyakorlatilag csak kétféle módon szabadulhattak ki az elítéltek. Vagy önként jelentkeztek a frontra, vagy öngyilkosok lettek. Az előbbiről Markovics volt NKVD-munkatárs is beszélt nekem. A felfegyverzett, tehervagonokba zárt, sötétszürke és fekete Gulag-ruhába öltöztetett elítélteket egészen Belorussziáig, Ukrajnáig elkísérte. Arról meg én is tudok, hogy jó néhány elítélt szándékosan rávetette magát a szögesdrót kerítésre, hogy az őrtoronyban álló őr így végezzen vele. Mások ketten-hárman összefogódzkodva indultak el az őr felé, s szintén a géppuskasortűz végzett velük. A Tajset-Uszty-Kut vasútvonal építésén az elítéltek a zászlókkal jelzett zóna mögé mentek, és sem a figyelmeztetésre, sem a figyelmeztető lövésre nem álltak meg. Az is előfordult, hogy az éhségtől legyengült foglyoknak a munka után egyszerűen nem volt erejük visszamenni a lágerbe, és útközben összeestek. Hiába volt a figyelmeztetés, hogy álljanak vissza a sorba, nem volt erejük felállni, ezért lelőtték őket. Az összefagyott holttesteket aztán másnap reggel visszavitték a lágerbe, hogy a még használható ruhákat leszedjék róluk, majd kiállították a jegyzőkönyvet, amit a lágerorvos, az operatív tiszt és az őr írt alá. Ilyen egyszerűen ment minden, úgy, ahogy elő volt írva.
Asszonysorsok
– A női elítéltek helyzetét milyennek látta?
– Az irkutszki területen, pontosan a Tajset–Uszty–Kum vasútvonal építkezésénél magam is láttam női elítélteket dolgozni. Ezek a brigádok főleg „nép ellensége” tanárokból, orvosokból, mérnökökből, tudományos munkatársakból álltak, és csak néhányan dolgoztak közülük a mezőgazdaságban vagy a gyárakban. Sok női elítélt volt a „kraszlag”-on az Ulan Ude-i üveggyárban s tulajdonképpen az egész transzszibériai vasútvonal mentén.
Zinaida Francevna Belszkaját, egy barátom édesanyját például 1937 decemberében, két héttel férje letartóztatása után vitték el. Zinaida Francevna teljesen ártatlanul húsz évet töltött különböző lágerekben. Mint orvost éveken át az irkutszki terület különböző fafeldolgozó lágereiben dolgoztatták. Később a lágerek egészségügyi központjába, majd onnan egy börtönkórházba vitték. Ebben a kórházban, ahol egyetemi professzorok voltak az orvosok, Zinaidát előbb takarítónőként, később pedig ápolónőként alkalmazták. Az orvosnő, mint nagy szerencséről beszélt erről az esetről, ti., hogy férjének egyik régi ismerőse hozzásegítette őt ahhoz, hogy kórházban tudjon dolgozni.
Zinaida összeismertetett engem két olyan barátnőjével, akik mint a „nép ellenségei”-nek feleségei a Komi ASZSZK lágereiben voltak. Ezek az asszonyok beszéltek nekem arról, hogy milyen pokoli körülmények között dolgoztatták őket a fafeldolgozó lágerekben, hogyan fűrészeltek fát kézifűrésszel a térdükön, a kidűlő fák hogyan nyomorították meg egy életre az asszonyokat. Akik balesetet szenvedtek, semmiféle orvosi segítséget nem kaptak. A munka befejezéséig a szinte félig holt asszonyoknak a havon kellett feküdniük. Amikor egy ló sérült meg munka közben, akkor rögtön kiszállt egy bizottság, és szigorú vizsgálatot tartottak. Ha „csak” egy ember, akkor a vizsgálat el sem kezdődött. Belszkaja egyébként 1972-ben tüdőrákban halt meg.
De kínozták, pusztították a nőket másként is. Ivanov kollégám, a leningrádi I. számú börtön felügyelője mesélte, hogy az NKVD börtöneiben külön zárkákat tartottak fenn azoknak a köztörvényeseknek, akik igen súlyos bűncselekményeket követtek el. Ezekbe a zárkákba aztán „nép ellensége” nőket zártak be. Az itt történt borzalmak elméletileg soha nem derülhettek volna ki, mivel az ún. „kis trojka” ítéletei alapján ezeket a köztörvényeseket mindig kivégezték… Később pedig új köztörvényeseket csuktak a zárkába, és megint új asszonyokat tettek közéjük, s kezdődött minden élőből.
A pásztoróra
Olvastunk arról, hogy az Ozojlagban például különböző kolóniákon és lágeregységekben 200 ezer férfi és női elítélt dolgozott. Az ottani lágervezetőség találta ki, hogy az eredményes munka érdekében azok a férfiak, akik 200 százalékra teljesítették a normát, átmehettek egy pásztorórára a női barakkba. Természetesen a férfiak és nők, akiknek szintén 200 százalékra kellett teljesíteni a normát, a munkaidő leteltével izgatottan összegezték a „szocialista munkaverseny” eredményeit, mindent centiméterre és grammra lemértek. Olyan pontosan, mint talán még soha…
– Hányan vettek részt ezen a pásztorórán?
– Száz jól dolgozó férfi és nő. Mikor pedig a vacsora és a mosakodás után sorba állították a szerencséseket és ellenőrizték, hogy az élmunkások között nincs-e véletlenül egy arra érdemtelen, felhangzott az őr kiáltása: „Balra vagy jobbra történő kilépés esetén, figyelmeztetés nélkül lövök!” Aztán a régen várt parancs: „A nőkhöz, indulj!” Majd a sötét tajgában száz szívből és torokból felhangzott, szinte zengett a „Mentek a kozákok” című dal.
– A nőknél meg, gondolom, javában folyt a készülődés?
– Igen. Alekszej Marinat, a cikk szerzője leírja, hogy vacsora után a „szerelmes százakat” egy kitakarított, tiszta barakkba vezették. A katonai egyenruhás felügyelőnők, akárcsak a férfiakat, őket is őrizték. Vigyáztak, nehogy „idegenek” keveredjenek közéjük. A szerencsések, akik meg tudták őrizni, felvehették legszebb ruháikat. Mosakodtak, fésülködtek, s hogy csillapítsák izgalmukat, felfeküdtek a priccsre, aztán meg nem lévén púderük, kölnijük, egyre csak a tükröt nézegették, hajukat igazgatták…
– Hogyan találkoztak, hogyan alakultak ki a párok?
– Mikor eljött a régen várt pillanat, és kinyílt a kapu, a csillogó szemű férfiakat a felügyelőnők egyenként leszámolták. Ezután a vendégeket a barakk hátsó bejáratához kísérték, ott volt a „hölgyválasz”. Ez azt jelentette, hogy az asszonyok már az ajtóban kiválasztották maguknak a nekik megtetsző férfit, és mint azt a „hölgyválasznál” illik, kézen és derékon kapták az illetőt. Aztán már nem vesztegették tovább az időt sóhajtozásokra, összenézésekre, hanem minden szégyenérzet nélkül teljesítették a kétórás „szerelmi normát”, amit munkájukkal ki is érdemeltek…
Hasonló esetről én is tudok. 1952-ben, amikor szabadságon voltam és meglátogattam a tajseti lágert, a következő esetet mesélték nekem. Az őrség a napi munka után három női brigádot kísért a lágerbe. Lehettek vagy 140-en, 150-en. Ugyanebben az időben tértek vissza egy építkezésről a férfiak is. Ők kétszázan voltak. Csak az a vasúti sín választotta el őket egymástól, melyen éppen egy hosszú szerelvény haladt át. Mikor elrobogott a vonat, a nők és a férfiak mintegy vezényszóra kitárt karokkal rohantak egymás felé. A nők futás közben dobálták le magukról a ruhát, a férfiak futás közben gombolták ki a nadrágjukat. A vadul összeölelkező párok szinte egyszerre földre vetették magukat. A teljesen megzavarodott őrség, lehettek vagy 15-en, 20-an, megpróbálta szétválasztani a párokat. Vezényszavukra – „Menetoszlopban sorakozó!” –, figyelmeztető lövéseikre azonban az extázisban lévő szerelmesek rá se hederítettek! Nem tehettek mást, mint hogy körbevették a párokat, és türelmesen megvárták, míg véget ért a viharos szeretkezés…
Aztán úgy fél óra múlva, mikor már valamennyien elrendezték ruháikat és beálltak a sorba, hangosan kiabálni kezdtek egymásnak: „Kedves, hogy hívnak?”, „A legközelebbi viszontlátásra!”, „Hányas zónában vagy, hova írhatok?”, „Gyereket szeretnék, mi legyen az apai és családneve?” stb. Csókokat dobtak egymásnak, örömükben sírtak, mosolyogtak, nevettek, és mindannyian nagyon boldogok voltak… Csak 40-50 férfinak nem jutott nő, de az asszonyok végül őket is megölelgették. A lágerparancsnokság pedig az őrség vezetőit „kollektív pároztatás engedélyezése miatt” keményen megbüntette.
A Sztálin-unokák
– Az esetnek azonban nemcsak ilyen következményei voltak…
– Nem, de a Gulag-parancsnokság erre az esetre is gondolt. A teherbe esett nőket speciális kolóniákba, ún. „szoptatósok”-ba helyezték, ahol kihordhatták, megszülhették és kétéves korukig nevelhették gyermeküket. Ők voltak a „Sztálin-unokák”, akiket aztán később gyermekotthonba szállítottak. Amikor az anyáktól elszedték a gyerekeket, azok olyan sírásban törtek ki, hogy Isten mentsen meg olyat hallani! Ezekből a Gulag-gyerekekből, akiknek, mint akkoriban mondták, anyjuk a Haza, apjuk pedig a nagy Sztálin volt, lettek később a „sztálini sasok”. Ezekből a „sasok”-ból pedig, akik szinte törvényszerűen ismét kolóniákra kerültek, az igazi profi köztörvényesek…
– Egyik rajzából arra következtethetünk, hogy volt a lágerekben „kultúrélet” is…
– A kulturális nevelőrészlegeket szinte törvényszerűen mindig a politikai főnökség helyettese vezette. Itt azok a hivatásos színészek, írók, festők, énekesek, akrobaták stb. dolgoztak, akiket lágerbe csuktak Ők aztán a láger kultúrhelyiségeiben, a klubokban, a „vörös sarokban”, Lenin-szobában dicsőségtáblákat, faliújságokat készítettek, a láger elítéltjeiből tanulócsoportokat szerveztek, az őrszemélyzettel előadásokat, dalokat próbáltak. A parancsnokok között sajátságos verseny alakult ki. Mindegyik arra törekedett, hogy minél több és minél jobb, lehetőleg érdemes művészt szerezzen magának. Olyan volt ez, mint hajdan a földesurak idején. Nekik is saját „háziszínészeik és -festőik” voltak Arra kényszerítették ezeket a művészeket, hogy a klubokban, ha voltak ilyenek, agitációs előadásokat szervezzenek, különböző dalesteket rendezzenek, a festők pedig parancsnokaik portréját fessék.
Az elítéltek általában szívesen részt vettek ilyen „kulturális tömegrendezvényeken”, mert ezek, ha lehet ezt így mondani, az életüket egy kicsit megszépítették…
– Emlékszik még arra, hogy mit énekeltek az elítéltek leggyakrabban?
– Azt hiszem, helyesebb úgy kérdezni, hogy mely dalokat énekeltették velük a leggyakrabban. A Gulag politikai főnökségének ugyanis az volt a véleménye, hogy bizonyos dalokat „átnevelési céllal” lehetőleg minél többször el kell velük énekeltetni. Ilyen volt például a Dal a Hazáról, a Nagy vagy, drága Oroszország, a Dal Leninről, Dal Sztálinról…
Föl, elvtársak, zengje az ének
a férfit, ki győzni is értett.
Ki nemzetét éberen őrzi,
Hős Sztálinunk drága nevét”
(Gáspár Endre fordítása)
Mikor aztán az elítéltek meg-megbicsakló hangon rázendítettek ezekre az álpátosszal teli, hazug politikai dalokra, nos, akkor a rabok minden versszak után fülsiketítő módon elüvöltötték azt a két sort, melytől a parancsnokság haja az égnek állt:
„A folyócskán, a folyócskán úszott két kis csónak,
Hej, baszd meg anyád, úszott két kis csónak”
Vagy említhetnénk a ma is élő és népszerű tolvajdalt, a Giling-galangot:
Giling-galang, nagyharang is zengeti:
ország-világ dicsőségünk hirdeti.
Járható az út a Fehér-tengeren,
Sztálin elvtárs, kis pihenőt adj nekem!
Giling-galang, nagyharang is arra cseng:
nem megyek én ma munkába, annyi szent!
Melózzon az acélfűrész ezután,
nem munkára szült engem az anyukám!
Giling-galang, nagyharang is tudja meg:
munkára én holnap reggel sem megyek!
Melózzon csak a dinamit helyettem,
nyalja ki a Fehér-tenger a seggem!
Giling-galang, nagyharang is zúgja már
nem melózom, akkor inkább a halál!
Melózzon a gőzhajó, míg meggebed:
mi a fasznak hozott ide engemet?
(Dalos György fordítása)
– Van Önnek egy rajza, melynek a „Csavarok diadala” címet adta.
– A háború alatt és közvetlenül utána Sztálin a szovjet népet „hősi” népnek, „győztes” népnek nevezte. Ám 1945. július 25-én, amikor a díszszemle résztvevőinek tiszteletére fogadást adott a Kremlben, pohárköszöntőjében már „csavaroknak” nevezett minket. Akkoriban a hivatalos sajtó és a rendszer talpnyalói azt kiabálták, hogy mi, a szovjet emberek, a hatalmas szovjet államgépezet „csavarjai” vagyunk Engem ez személy szerint is mélyen sértett… Ezekkel a csavaremberekkel, rabemberekkel, a sztálinizmus idején mindent meg lehetett csinálni. Hol megsemmisítették, hol beolvasztották és újraöntötték őket. Ez a rendszer az ember tökéletes semmibevevésére, megalázására épült. Soha nem tűrte el azt, ami az emberben valóban nagyszerű: az egyéniségét, önálló gondolkodását, büszkeségét. Nem tűrte el, hiszen az ember, ezt mondta Sztálin is, egy senki, egy semmi, egy csavar…
- Melléklet [7]