Román József a Kádár-korszak értelmiségi viselkedésformáit elemző cikke, illetve az arra adott Könczöl Csaba-válasz pontos és tisztességes vita volt. Könczöl érzékenyen rátapintott Román állításának legkérdésesebb pontjára: miben is álljon a totális diktatúrában az ellenállás. A vitához csak egy, de – megítélésem szerint – alapvető fontosságú megjegyzést tennék a téma kutatójaként.
Román felsorolja jó néhány kiváló ember nevét, akiket valóban összefűzött vagy a barátság vagy a kollegialitás, vagy épp a mozgalomban való együttes ténykedés, amint alkalmanként az Európai Iskolához való szorosabb vagy távolabbi kötődés. Kitűnő emberekről van szó, egy részüket személyesen ismerhettem, többet munkáik alapján. Ők azok, akik ott voltak 1974-ben pl. Bálint Endre műtermében, s ez lett volna az a csoport, amely „a maga sajátos eszközeivel szintén bomlasztotta a rendszert”. S ennél a mondatnál kellene megállnunk.
Ezek az emberek ugyanis művészek és gondolkozók voltak, akiknek munkája meglehet, mellékesen még a rendszert is bomlasztotta, de akik egyszerűen kívül-, avagy máskor felülálltak azokon a dimenziókon, melyekbe most visszamenőleg Román őket beleszorítaná. Bizony, mondom, Bálint Endrétől Lossonczy Tamásig – s lenne jó néhány remek név – e kiváló, valóban gyakran antikommunista, hibátlan baloldali emberek közül egy sem sejtette – amint tartok tőle, hogy maga Román sem –, hogy a rendszert érdemes lenne bomlasztani, mert amint senki, ők sem hitték, hogy az nem örök. Könczöl is idézi Petrit, aki ekkortájt – holott ő ráadásul tényleg ellenállt – így írt: „Örök vagy! / kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten: / örök vagy.” S bizony, a mondat alanya nem egy nő, hanem a Kín Városa volt, melynek a költő így bókolt: „te helyrehozhatatlan roppant nehézkedés!” (Megvilágosul.) S mindennek olcsó megfejtéseként talán magát a Rendszert érthetnénk.
De miért ilyen fontos ez? Épp azért, mert olyan kitűnő ember, mint Román József, olyan kitűnő és kiváló művészeket, mint az általa felsorolt névsorban olvashatóak, egy olyan tudat képviselőiként és terjesztőiként tüntet fel, amilyenről akkortájt nem volt szó. S ez a politikai ellenállás tudata. Eme kiváló férfiak és asszonyok nem bomlasztani éltek, hanem alkotni. Kifejezetten azt szerették volna, ha művük éli túl a rezsimet, nem hihetvén abban, hogy végül – mint ez egyikük-másikukkal megtörtént – ők maguk is túlélik azt. Ezért aztán sorra megkötötték azokat a jogos és bölcs, teljesen értelmes kompromisszumokat, melyeket meg kellett kötniük ahhoz, hogy művészként létezhessenek. Én ebben semmi kivetnivalót nem látok, mondom: minthogy azt hitték, hogy a rendszer örök, ergo kommunikálniuk kellett a rezsim különböző szintű képviselőivel. Aczél Györggyel, aki ellenállás ide-oda, e csoport több tagjával személyes ismeretségben és jó barátságban lévén, alkalmanként sokat segített rajtuk. Ha ezt ma letagadjuk, akkor az ő bátor és szenvedélyes művészéletük ellen vétünk a csendes hazugsággal. Volt Bálint-ügy, de Bálint Kossuth-díjas művészként halt meg. Volt mindaz, amiről Román beszél, de volt más is. Én nem mondom, hogy ezek az emberek nem éltek nehéz életet, épp elég súlya volt civil sorsuknak.
És van bennem egy szörnyű félelem: Román elébemegy egy országos igazolási, majd igazoltatási rohamnak, amelyben ellenállóvá kell tenni mindenkit, akit át akarunk menteni a fogunk közé szorítva. Azt hiszem, bármily tisztességes is szándéka, a Kónyától–Csurkától való félelme rossz tanácsadó. Miért is rettennénk meg tőlük? Miért kezdenénk el az ő sémáikban gondolkozni?
Miért csinálnánk úgy, mintha bárki is érlelte volna magában a rendszer szisztematikus bomlasztásának értelmes tervét? Életüket nem a politikai ellenállás vezette, hanem a nagy művészet. A Kádár-rendszer összeomlott, és a képek megmaradtak. És ez a mi igazi hagyományunk, nem a bármily nemes szándékkal, de összehordott, civilizált ellenállási mitológia, amelyek mindegyike csak arra vezet, hogy a túloldalon még újabbak jelentkeznek. Miért nem mint művészekről beszélünk róluk?
Ezek az emberek nem voltak ellenállók. Művészek voltak, élő, félreismerhetetlen sajátosságú lények, a Halotti Beszéd a megismételhetetlenség feletti fájdalom. De ez csak akkor érvényes, ha épp azokból, akiket a legjobban szerettünk – ezúttal mi – nem faragunk hazug szobrokat.
- Visszabeszélő [5]