A két elvet – a decentralizálást és a vagyonkezelői feladatok leválasztását – beiktatásától fogva hangoztatta, és négyéves programjában meg is fogalmazta a pénzügyminiszter. Mindkét momentum persze a vagyonügynökség hatáskörének megnyirbálását jelenti. Miután májusban a kormány tulajdoni és privatizációs bizottsága mégis a vagyonügynökségnek kedvező javallatot dolgozott ki, a pénzügyminiszter úgynevezett „puccsot” hajtott végre: e bizottságot megkerülve (egyes hírek szerint feloszlatva; állítólag a napokban osztják ki tagjainak a megköszönő leveleket, egy kis összejövetel keretében), ellentervezetet dolgozott ki, és nyújtott be az általa vezetett Gazdasági Kabinetnek. Jórészt egyetértett ebben azokkal a bel- és külföldi hangokkal, amelyek a hazai privatizációs folyamat „bürokratizmusát és lassúságát” bírálják, az ÁVÜ „szinte korlátlan hatalmát” emlegette, és az ellenérdekeltségét, ami amiatt támad, hogy az ÁVÜ vagyonügynök is, tulajdonos is egy füst alatt, hogy tehát szerinte az eladás óhatatlanul tulajdonosi pozícióit csorbítja. A vállalkozói vagyonon belül van egy tartósan állami kézen maradó rész (közben az ágazati minisztériumok össze is állították a 100%-ban, illetve legalább 51%-ban államilag megtartandó vállalatok listákat, bár ezek még mindmáig nem emelkedett kormányrangra), ezeket az állam által alapítandó, a megfelelő miniszter (vagyis a pénzügyminiszter) által felügyelt holdingokra kell bízni, és ezek, akár az ÁVÜ, szintén köthetnek vagyonkezelői szerződéseket az állami részesedések hasznosítására. Az ÁVÜ-től el kell venni – írta júniusban – az előprivatizáció bonyolítását, oda kell adni viszont az akkori elképzelés szerint megszüntetendő Szanáló Szervezet ügyeit. Legradikálisabb az ÁVÜ irányításának vonalán akart lenni: úgy gondolta, legjobb lesz, ha ő, a gazdasági csúcsminiszter lesz az igazgatóság elnöke, mivelhogy ott ezután stratégiai döntéseket kell majd hozni.
Az újságok akkoriban Csepi Lajos ÁVÜ-ügyvezető igazgató esetleges menesztéséről beszéltek; július elején összeült a Kabinet, Bossányi Katalin cikke (Népszabadság, július 11.) szerint a Pénzügyminisztériumot az ipari és földművelési tárca, a vagyonügynökséget az NGKM támogatta. Itt megegyeztek abban, hogy tényleg támogatni kell az úgynevezett önprivatizációt (vagyis spontán, ám a vagyonvédelmi előírásoknak megfelelően ellenőrzött magánkézbeadást), a vállalatok csakugyan ne csak a vagyonügynökségre bízhassák a privatizációs tanácsadást, továbbá az sem baj, ha vagyonkezelő holdingok alakulnak, a PM felügyelete alatt; ellenben nem tudtak megállapodni abban, vajon mi tekintendő „átmeneti” (azaz privatizálási eljárás alatt álló) vagyonnak, milyen tulajdonos-stratégiai jogosítványokkal ruházzák fel az államot, és hogy valóban egységes, átfogó privatizációs kódexszel váltsák-e föl a mostani, több törvényben szétaprózódó szabályozást, ahogy a pénzügyminiszter elképzelte.
Ez volt az állás július végén, azóta nem sok minden történt stratégia-ügyben. Közben többször visszavonták és átdolgozták a vagyonpolitikai irányelveket; egyszer azért, mert jogi kereteket akartak teremteni ahhoz, hogy a privatizációs bevételekből többet fordítsanak a folyó költségvetés finanszírozására az államadósság-törlesztés helyett, mint eredetileg gondolták (a 40-50 milliárdos idénre tervezett bevételből legalább 10-et). E hó elején meg azért, mert az irányelv-előterjesztő, a vagyonügynökség úgy tett, mint aki nem tud a megalakítandó fő-vagyonkezelő állami szervből, és csak saját magát szerepeltette az irányelvekben csúcsszerv gyanánt. Kínosan ügyelt az ÁVÜ az érvényben lévő törvények szem előtt tartására, és joggal, amennyiben a vagyonpolitikai irányelveknek mégiscsak azt kell rögzíteniük, miképpen óhajtják alkalmazni egy adott időszakban (az elképzelések szerint a jövő év végéig) a meglévő törvényeket. Az ÁTI-ra nincs törvény, most kell még kidolgozni, ami azért szörnyen nagy baj, mert a Németh-kormány alatt megalkotott, s azóta háromszor is prolongált irányelvek szeptember végén jogi hatályukat veszítik. Akkor pedig, ha nem lesznek új irányelvek, megrendül a legitimációs talaj a vagyonügynökség alatt.
Az ÁVÜ és a PM tehát eleddig párhuzamosan alakította a stratégiát; nem véletlenül állapította meg a vagyonpolitikai irányelvekből (még a visszavonás előestéjén) az Érdekegyeztető Tanács munkavállalói oldala, hogy túlságosan sokat foglalkoznak a privatizációs stratégia kérdéseivel, és keveset a vagonügynökség konkrét működésével, a bevetendő privatizációs eszközök pontos leírásával. De a párhuzamosság világlik ki abból is, hány közös pont van a vagyonpolitikai irányelvek vissza-visszavont változatai s a kormány-(azaz pénzügyminisztériumi) stratégia között. E pontokon konszenzus van, örvendjünk nekik. Így mindketten nagy súlyt helyeznek az önprivatizációra, 800-1000 állami vállalatban jelölve meg ennek körét; leszámolnak a Németh-kormány alatti aggályokkal a külföldi tőkebeáramlással szemben (a kormánystratégia úgy számol, hogy a jelenlegi 5%-ról ’94-re 30% fölé kell emelni a külföldi tőke arányát); az önigazgatási formák (vállalati tanács, közgyűlés) felszámolását irányozzák elő ’92 végéig, olymódon, hogy ha az ilyen vállalat addig önként nem alakul át társasággá, államigazgatási felügyelet alá vonják és még sok ilyen egyezés van.
Ami azt illeti, hogy helyes-e a PM által diktált nagy átszervezés, ebben megoszlik a szakmai közvélemény. Akik aggódnak amiatt, hogy egy mindinkább növekvő vízfej a monopolhelyzet és az ezzel járó elkényelmesedés, lassúság melegágya, annak a pénzügyminiszteri terv felé húz a szíve; mások viszont azt állítják, hogy két vízfej nem jobb, mint egy, ráadásul az is időbe telik, amíg a konkurens vízfej beletanul a szakmájába. Az ÁVÜ-nek és kormányon belüli táborának is vannak komoly ellenérvei. Például, hogy bírálóik nem tudták megadni a mércét, amelynek alapján a privatizációs folyamatot lassúnak ítélik meg; hogy két kompetens vagyoni szerv esetén még inkább megzavarodik a vagyonvásárló kuncsaftok, mint ha csak egy van; hogy a tulajdonlást nem lehet igazából elválasztani az ügynökösködéstől. Okkal tartanak attól is, hogy egy, a folyó költségvetésben érdekelt miniszter őrködjön a távlatos privatizációs érdekek felett. Szabó Károly például, az ÁVÜ ügyvezetőigazgató-helyettese a múlt heti Figyelőben kifejti, hogy noha augusztus végéig 17 milliárd forint privatizációs bevétel folyt be a mindössze 1 milliárdnyi költségekkel szemben, távolról sem biztos, hogy a jövőben, amikor egyre rosszabb vállalatokat kell magánkézbe adni, miattuk munkanélküliekkel és környezeti károsodással foglalkozni, nem fogják-e meghaladni a kiadások a bevételeket. Tehát nemcsak a folyó, hanem általában a bevétel-többleti szemlélettel is fel kell hagyni előbb-utóbb.
A Szabó Tamás-féle kormánystratégia már sem szavakban, sem a kilátásba helyezett intézkedésekéit tekintve nem megy neki oly harcosan az ÁVÜ-nek, mint a kabineti elődje. Igaz, kimondottan egy csúcsszerv: az ÁTI létrehozásáról beszél, amely ki is egészítené, össze is fogná a leendő állami holdingok tevékenységét. De már nincs szó arról, hogy a gazdasági csúcsminiszter aspirálna a legfőbb vagyonügynöki székre. Egyebekben teljesen eldöntetlen kérdésektől hemzseg az anyag: afféle keretstratégia, ismét egy döntés arról, mi mindenről kell még dönteni. Nincs például eldöntve, mi tartozik az „átmeneti”, azaz vagyonügynökségi kompetenciába tartozó vagyon körébe; Csepi Lajos ugyan biztos abban, hogy minden idetartozik, ami nem „tartós”, kijelölés útján ennek minősített vagyon, de a szöveg nem csak így értelmezhető.
Még nagyobb baj, hogy még csak fel sem tesz a kormánystratégia égetően fontos kérdéseket. Nem foglalkozik például azzal, mi a fontosabb: a privatizációs bevétel maximalizálása vagy a gyorsaság. Igaz, az utóbbi választást rejti magában – de csak rejti –, hogy az önprivatizációra igyekeznek súlyt helyezni. De tisztázni kellett volna, mikor, milyen körülmények között tekintenek el az általánosan alkalmazott vagyonvédelmi normáktól (amelyeket még csak eztán fognak átdolgozni). Nem derül ki az sem, mit ösztönöznének szívesebben: a tőkeemelést vagy a cakkpakk vállalatmegvásárlást, vagy hogyan, milyen eszközökkel egyeztetik össze a privatizációt az elvként emlegetett monopóliumellenességgel. Az egész kormánystratégia a szervezeti átgyúrásra, illetve ennek még később tisztázandó kérdéseire van felfűzve.
Persze, ennek jócskán vannak politikai okai is. Az MDF nem vitatta meg kormánypárthoz méltó mélységben a privatizáció kérdéseit, sőt, az MDF hivatalnok-szárnya úgy érezheti, hímeznie-hámoznia kell a parlamenti szárny és a tagság előtt. Szabó Tamás politikai államtitkár amidőn a munkaügytől az akkor még új pénzügyminiszterhez igazolt át politikai államtitkárnak, és mindjárt tökéletesen egyetértett vele, kijelentette a Figyelőben, hogy „(…) az MDF elnöksége biztos, hogy a gyors privatizáció híve” (február 21.), majd pedig megjegyezte (miközben az apparátuson belüli harcok akkori állásának megfelelően egy testen – az ÁVÜ-n – belül óhajtotta szétválasztani egymástól a vagyonkezelői és -ügynöki feladatokat), hogy „az inga most újra az eredeti [a spontán privatizációkori] irányba mozog” (Figyelő, május 22.); mindkét alkalommal nyilvánvalóan az MDF-eseknek magyarázott. De mostanában fölbukkant a parlamenti frakció Monopoly-csoportja, amely – többek között – az önprivatizációs szisztémának épp ellenkezőjét: a vagyonvédelmi szempontok erőteljes érvényesítését, „az állam alapítói tulajdonosi jogainak helyreállítását” követeli. Dr. Balás István, a csoport tagja, miközben magyarázza elképzeléseit a Parlament folyosóján, papírt húz elő, tele idézetekkel az MDF ’89 októberi programjából. „Az 1989 során nekilendült »spontán privatizáció« elég intő példával szolgált.” „Az elfogadott törvények alapján megkezdődött a nemzeti vagyon elherdálása és átalakítása.” „Piaci gazdaságot ugyanis nem lehet tisztázatlan helyzetre, joghézagokra és ellenőrizetlen ügyködésekre alapítani.” Ennyit az inga elméletéről kormánystratégia bázisáról.
- Beszélő [6]