[1]
„A kultúráltan visszavonuló MSZP és kormánya mellett fényes sikereket arató Ellenzéki Kerekasztal daliás hónapjai után keseredő szájízzel figyelhettük az elnökválasztási népszavazás körüli kampányt, ami azonban csak szerény bevezetője volt annak az indulat-gátszakadásnak, amely az országgyűlési választási kampányt kísérte… az emberek szomjúhozzák” a higgadtságot és tárgyszerűséget…” – olvashattuk Bencsik Gábor tollából, legnagyobb példányszámú napilapunk, a Népszabadság hasábjain, valamikor június közepén.
Néhány héttel később ugyanitt Lázár István a következőket írja: „A politika alig tükrözi .a politikacsinálók mögé vélhető, rendelhető rétegek jól felfogott érdekeit. S a pártokban a taktika maga alá gyűrte a stratégiát. A rövid távú hatalmi érdek ön- és közsorsrontó erejű.” (Ki fogja fel jól kinek az érdekeit?)
Az önmagát beteljesítő jóslat
A szemelvényeket vég nélkül citálhatnánk a honi sajtó terméséből. A belpolitikai publicisztika riasztó képet fest az országról. Torzsalkodó pártok, közönyösen nyomorgó lakosság, „ezresektől dagadó zsebű, primitív Józsikák” országában élünk. A tömegek utolsó mentsvárát, a szakszervezeteket az egymásra acsarkodó pártok ezúttal közös egyetértéssel szétzúzták. Sőt, a növekvő bűnözés is lényegében a rendszerváltás számlájára írható: „A Kádár-korszak rendőrségét az akkor – ebben – még egységes ellenzék bomlasztotta szét a rendszerváltást megelőző időszakban. A rendőrség által politikai okokból zaklatott értelmiségiek ösztönös szimpátiát éreztek a köztörvényes bűnözők iránt: ők is üldözöttek, mi is – valahol mélyen egymáshoz tartozunk… Tény, hogy Nagy Imre temetésének első évfordulója óta kevésbé lehet nyugodtan aludni és az utcán járni ebben az országban…” (Tanács István: Miféle rendet? – Népszabadság.)
A pártok nem tudnak felülemelkedni önös érdekeiken (lásd világkiállítás), vagy összefognak a politikából kirekesztett nép ellen, hogy azután a zsákmányon szabadon marakodhassanak (lásd szakszervezeti törvény). S mindez annál rémisztőbb és visszataszítóbb, hiszen a megoldás olyan kézenfekvő: összefogás, nemzeti egység, független szakértelem a közért stb.
Mielőtt teljesen úrrá lenne rajtunk az undor és a rémület, érdemes talán rávilágítani arra, hogy a közöny Kharübdiszének és a pártos(k)odás Szküllájának sátáni kettőse egyidős bimbózó demokráciánkkal. Amolyan önmagát beteljesítő jóslat. Az új pártok még meg sem alakultak, amikor a sajtó függetlenebbik része már a tömegek közönyére figyelmeztette a hepciáskodó ellenzékieket. A háromszögletű kerekasztal-tárgyalásokon Fejti György KB-titkár a politikai változások helyett a közvéleményt szerinte igazán érdeklő gazdasági kérdések megtárgyalását szorgalmazta, és közben az összeomlással ijesztgette tárgyalópartnereit és az országot. Lám az új pártocskák nem a közjóért, csak maguk javáért alakultak, hatalmat akarnak. Így kezdetben a szűk értelmiségi csoportocskák szerepét az EKA pártjai játszották, és a nép közönyétől kísérve sorra nyerték az időközi választásokat 1989 tavaszán, nyarán. A nemzeti közép emlékezetes ’89. szeptemberi kiegyezése után ezt a szerepet átvették a paktumból nem kérő liberális „pártocskák”, és uszító, a magyarságtól idegen hecckampánnyal kicsikarták a népszavazást. Ekkor már a csapból is az folyt, hogy az önös pártérdekek minő káoszba döntik az országot. A politikától immár végképp megcsömörlött tömegek meggyőző választási részvétellel tüntettek eme hecckampány ellen, és győzött a négy „igen”.
Majdan következett 1990 elején a választási kampány. A magyarság lelkivilágáért aggódó, de leginkább a politikai status quo fenntartásában érdekelt nemzeti reformerők és nyugodt erők ezúttal jóval megfontoltabbnak bizonyultak. Jó előre gondoskodtak, hogy a kampány másról se szóljon, mint a törpe kisebbségek országrontó kardcsörtetéséről. Villámgyors hadmozdulattal bevették a televízió politikai hírműsorait, a pártközpont futószalagon gyártotta a minipártokat (BIT, BAT, TFT, KIT, MIT?), a független sajtó és a szakértők arról értekeztek, hogy ezeknek a pártoknak nincs arculatuk, programjuk, tömegbázisuk, hogy nem lesz ez így jó, ez a nagy széthúzás. A televízióból száműzték a politikai vitaműsorokat, és a pártok szereplését napi három-öt percre korlátozták, mondván: a magyar embert nem szabad túlterhelni politikával, mert úgyis el van attól idegenítve. A többtucatnyi párt burleszkszerűen rövid és suta műsorainak végeérhetetlen sorozata láttán kész csoda, hogy a választópolgár nem golyózott be. Elment szavazni, és pontot tett a diktatúra végére, és viszonylag nagy számban szavazott törpe kisebbségekre.
A kiteljesedő eszme
A közöny mítosza azonban tovább élt, és lassan valóssággá válik. Bár egyes közvélemény-kutatások szerint a politikától végleg elfordulok aránya nem növekedett jelentősen, az emberek csalódottsága és rosszkedve érezhető. Természetesen nem gondolom, hogy ezért a sajtó a felelős. Akik ezt gondolják – már elnézést –, jócskán túlbecsülik a sajtó jelentőségét. Azt sem hiszem, hogy ennek oka kizárólag a jelenlegi kormány dilettáns és gyenge teljesítménye. Az okok talán mélyebben, a társadalomtörténet és a politikai kultúra újabb kori alakulásában gyökereznek. (A kormánnyal szembeni csalódottság egyébként sem teljesen jogos. Én például nem csalódtam. Körülbelül ezt vártam tőlük. Ezért is nem szavaztam rájuk.)
A közöny és a széthúzás rémképének falra festése egyáltalán nem volt mentes nagyon is jól körvonalazható politikai megfontolásoktól. Jóhiszeműen azt mondanám, ez azon nemzeti reformerők érvrendszerébe tartozott, akik lassúbb és korlátozott átalakulásra gondoltak. Akik úgy vélték, hogy az ország jelenlegi helyzetében egy nagy tekintélyű politikus és szakértő csapata tudja megoldani a válságot, és a mostani állapotokban igazolva látják aggodalmukat.
Ha rosszhiszemű volnék, azt gondolnám, hogy ez a pártokon felülemelkedő „függetlenség” azon „komszocos” körök új ruhája, akiken a politikai változások túlléptek, és így kimaradtak az osztozkodásból. (Ehhez a kórushoz lelkesen csatlakoztak a parlamenten kívül rekedt politikai erők, a nem szavazók önjelölt képviselői.) Miklós Gábor (a Népszabadságban) joggal bírálja azokat, akik úgy vélik: „a parlament működésének és az ott szereplő pártok tevékenységének bírálata tilos, mert az az antidemokratikus tendenciákat erősíti”. Valóban nem lehet legitim alapja a sajtószabadság korlátozásának. Ugyanakkor egy újságíró nem veszíti el szükségképpen a függetlenségét, ha egy bizonyos kérdésben valamelyik félnek igazat ad. A dolgokról önmagukról lehet ítéletet alkotni. A függetlenséget foglalkozásszerűen űző zsurnaliszták azonban kényelmes fanyalgással megmaradnak az „úgyis mindegy, egyik olyan, mint a másik” kávéházi bölcselkedéseinél. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a hang az utóbbi időben újból erősödőben van. A függetlenség önmítoszának legfőbb jellemzője, hogy sem logikailag, sem eszmeileg nem koherens. Az eklektikusán összehordott elemek azonban sajátos szimbiózisban élnek. Ennek titka pedig a végig nem mondott (bár valószínűleg nagyon is végiggondolt) gondolat, a részigazságok ügyes maszatolása. „Ha végignézünk a »békés rendszerváltás« útján, azt látjuk, hogy az első szabad választásokig vezető folyamat mindenféle legitimitást nélkülöző társadalmi elitek kulisszák mögötti alkudozása. Ezek az elitcsoportok önmagukon kívül – tisztelet a kivételnek! – nem képviseltek sem társadalmi réteget, sem eszmerendszert” – írta Tanács István a választások első évfordulóján. Majd a népközeli demokrácia nevében kárhoztatja a pártlistás választási rendszert, ugyanakkor sejteti, hogy program híján a legtöbb szavazatot üres antikommunista demagógiával lehetett kicsikarni az éretlen állampolgártól.
Kérdéseink:
A rendszerváltás nem volt „békés”, vagy békés volt, de nem volt „rendszerváltás”? Mely politikai erők a „kivételek”, és miért éppen ők? És ha kivételek voltak (volt tömegbázisuk meg eszmerendszerük), miért nem ők nyertek? Mert akik nyertek, azok üres demagógiával szerezhették csak szavazataikat, ugyebár. E logikai bukfencektől hemzsegő írásban csak egy gondolat (?) látszik koherensnek csak az időnket vesztegettük, jobb lett volna hagyni az egészet. (Különösen, hogy azóta a bűnözők is elszaporodtak.) Ez az érvelés, amellett hogy denunciálja a rendszerváltást, egyszerre populista és elitista. Populista, amikor az elitek pozícióharcáról bölcselkedik, elitista, amikor kétségbe vonja a választók ítélőképességét.
Vagy vegyük szemügyre Miklós Gábor írását ez év augusztusából, amely a felelőtlen csúsztatások iskolapéldája: „Hisz valamennyi hit, világvallás története terhes emberirtással, a liberalizmus nevében emberek sokaságát lógatták fel – kenyérlopásért… Némelyek mégis úgy beszélnek, mintha a leváltott egypárt valamennyi tagjának most legalábbis a vezeklők ruháját kellene felöltenie. Az új tiszták, a saját múltjukat könnyen feledők követelik ezt – ily módon leplezve: valójában az új hatalom, a pozíciók megszerzéséről van szó.”
Az állítás első része valóban tetszetős. A világnézetek már csak ilyenek, a nevükben legfeljebb gyilkolászni szokás, ahelyett hogy gazdasági válságokat oldanának meg velük. (Hogy miért van éppen a liberalizmus kiemelten említve…?) Nem ártana persze rámutatni, hogy a liberalizmus nevében jó 150 éve nem lógatnak fel senkit kenyérlopásért, valamint, hogy a különböző világnézetek történeti pusztításának mérlege nem azonos léptékű. (Újabb statisztikai elemzések szerint a kommunista rezsimek több embert likvidáltak békeidőben saját alattvalóik közül, mint az összes XX. századi háború katonai és polgári áldozata.) Az idézett rész persze nem morálfilozófiái fejtegetés. Üzenete roppant egyszerű: aki ma részese a hatalomnak, az gerinctelen, halácsoló köpönyegforgató. Mind. Ellentétben a letűnt rendszer megannyi becsületes, szakemberével. Az alany határozatlansága (némelyek) nem megszorító értelmű, hanem éppen általánosításra ösztönzi az olvasót.
Milyen is a „független” sajtó?
A „független” sajtónak egyszerre több arca van. Olykor liberális, ha a sajtót bántják, reformer, ha a becsületes vállalkozót fenyegetik, antikapitalista népbarát, ha a sejtelő-harácsoló kisvállalkozót és a karvalytőkét kárhoztatja, populista-demokrata, ha a számára kedves szakszervezetet bántják vagy az elitekről adomázhat, elitista, ha a pártok feletti szakértő tekintély után áhítozik a pártoskodás ellenében. Egyszerre minden, de legfőképpen mindentől függetlenül következetlen. A logika e sajátos függetlenség halálát jelentené. (Újabban hazánk egyik új „független szakértője” Baráth Etele, aki egy év alatt a kormány biztosaként még azt sem tudta kitalálni, hogy nemzetmentő világkiállításunknak mi legyen a témája. „Függetlenségét” annak köszönheti, hogy „pártegyezkedések” nyomán inog szakértői posztja.)
„A független sajtó olyasféle ellenzék, amely nem is akar hatalomra jutni. Amely megfosztatott a jó döntés történelmi dicsőségétől, de nem kell tartania a rossz döntés szégyenétől sem” – olvashatjuk Tanács István szintén augusztusi cikkében.
Viszont nincs megfosztva az ítéletalkotás dicsőségétől és szégyenétől. Márpedig a független sajtó egyik fő jellemzője, hogy soha nem az adott helyzet szereplőinek motivációit, tévedéseit vagy erényeit igyekszik bemutatni. Nem vizsgálja, kit miben mennyi felelősség terhel a dolgok alakulásáért, nem teszi mérlegre a politikai erők érveit és megfontolásait. Mindig talál külső szempontot, minden bajok egyöntetű forrását, a lényeget. Ez pedig a politikai rendszer. Nem a pártokat bírálja, hanem a politikai rendszert, amely lehetővé teszi eme kárhozatos erők garázdálkodását. Ehhez persze joga van, csak éppen ez nem független álláspont. (A Szabadság c. hetilap szerzői azért rokonszenvesebbek, mert világossá teszik, honnan is beszélnek.)
Nem lenne teljes a kép, ha nem mutatnánk rá, hogy mindehhez, a kormánykoalíció által menetrendszerűen gerjesztett ideológiai villongások bőséges muníciót szolgáltatnak. (A parlamenti összefoglalók túlnyomó részét a napirend előtti hozzászólások hosszas ismertetése teszi ki, a törvényjavaslatok vitáira avagy az interpellációkra valahogy sosem marad idő.) Holott ezek a „nemzeti kinyilatkoztatások” (legutóbb dr. Kónya jeles írása) véleményem szerint nem mások, mint gumicsontok az elégedetlenkedő MDF-tagságnak.
Mégis kinek jó mindez?
Elsősorban is jó a jelenlegi politikai erőviszonyokkal elégedetlen, azt megváltoztatni kívánó erőknek. Azonkívül rövid távon paradox módon hasznára válik a kormánynak is. Akármennyire utálják is Antallék az újságírókat, hiszen a közvélemény nemigen értesül arról, hogy az ellenzék mit csinálna másképp, ha kormányra kerülne. Vagyis arról, hogy nem mindegy, ki kormányoz. Ez vitathatatlanul gátolja a hathatós ellenzéki politikát. És gátolja a demokratikus intézmények kiteljesedését is – de gondolom, ez az érintetteket nemigen érdekli.
Ki ma független újságíró? Erre nem mernék elsietett választ adni. A közérdeket szem előtt tartó, pártok fölött álló, „független”, a szakértelem és erkölcsiség letéteményese és a kicsinyesen torzsalkodó pártember szembeállítása azonban legalább olyan hamis, mint a pártok egymásról alkotott ellenségképei. A kibic semmitmondása, az érveket és tetteket szándékosan összemosó sugalmazások függetlensége a legkevésbé sem tiszteletre méltó, legfőképpen pedig kiábrándítóan unalmas. A politikai napilapok zuhanó példányszámai azt jelzik: az emberek nemcsak a pártcsatározásokat, hanem az örökösen erről lamentáló újságírókat is unják.
Hivatkozott cikkek
- Olvasónapló [7]