Ne tévesszen meg senkit a lap csalfa címe: Esély. A magyar nyelvterület egyik legnyomasztóbb periodikája rejtőzik mögötte. Ha már a magyar kulturális és tudományos élet áramlatai amúgy is a remittendaraktárba folynak össze, nem érdemes éppen a társadalompolitikai és szociálpolitikai búvármesterség csúcsminőségű foglalatát feltartóztatni a járt úton. Először is az ember manapság azzal a rejtett kívánsággal vesz a kezébe egy folyóiratot, hogy minél kevesebbet kelljen elolvasnia belőle, minél több legyen benne az átlapozható, érdektelen közlemény. Az Esély ebből a szempontból igen gonoszul szerkesztett lap. A legutóbbi számában minimum egy tucat olyan írás, illetve dokumentum zsúfolódott össze, amelyet a téma iránt érdeklődő boldogtalan nem ugorhat át lelkiismeret-furdalás nélkül. Másodszor, az ember manapság azzal a még rejtettebb kívánsággal ragad meg egy lapot, hogy találjon benne táplálékot szellemi fölényérzetének, gyarló, omlékony szóhalmokat, holmi bohémiai tengerpartokat. Az Esély erre is alkalmatlan. Csüggesztően igényes, töltelékét a szakma krémje teszi; cseh tengerparttal nem szolgál. Harmadszor, sem politikai, sem anyagi, sem lélektani szempontból nem kifizetődő egy esélytelen, altruista lobby érveitől meggyőzetni, a gyenge érdekek mögött álló erős tényanyagtól befolyásoltatni.
Különösképpen nem ajánlom Ferge Zsuzsa elemzését a foglalkoztatási törvényről Kiss Gyula miniszter úrnak, mert megzavarná őt abban a hitében, hogy nem léteznek minden szempontból ellátatlan fiatalok az országban, s nem ajánlom Soós Károly Attilának és szakértőinek sem, akik úgy vélik, hogy jobban, árt a szakképzetlen pályakezdőknek a munkanélküli-segély, mint az éhkopp. Nem ajánlom Matern Éva írását a kilakoltatások ügymenetéről és Morvai Bea írását a Szetához forduló családokról azoknak a tisztességes főbérlőknek, akik idegesek lesznek az önkényes beköltözők méltányos kezelését igénylő bűnpártolók felszólalásaitól. Nem javaslom Bárdos Balázs államtitkár úrnak, hogy a gyermekek helyzetének alakulásáról közölt statisztikai adatsorokkal terhelje a memóriáját, miután amúgy is szakértői fejében tárolja véleményét. A társadalombiztosítás reformján munkálkodó törvényhozókat kifejezetten óvnám attól, hogy Szalai Júlia e témával foglalkozó átfogó tanulmányába betekintsenek, mert egyhamar az a destruktív gyanújuk támadhatna, hogy számos megkerülhetetlen alapkérdést a kormány koncepciója fel sem vetett, s esetleg az egészet újra elölről kellene kezdeni. A Világbank szociálpolitikai ajánlásairól az újságolvasó annyit tud, hogy a nyugdíjra, táppénzre, családi pótlékra fordított kiadások összegét a GDP-hez képest magasnak tartják. Azt viszont nem tudják, hogy a Világbank a szociális segélyezés egységes, normatív rendezését, az önkormányzatok önkénye alóli felszabadítását, a rászorulók és a segélyezettek közötti nagyságrendi különbségek megszüntetését javasolja, ami „óhatatlanul a középrétegek által élvezett szociális transzferek csökkenésével jár”. Jobban teszi tehát a szociális transzferéit és a lelki békéjét féltő középosztálybeli, ha nem lapozza fel Semjén András cikkét a Világbank jelentéséről. Elterelhetném még az olvasó figyelmét a szegénységvizsgálatokkal, a létminimum-számítással, a munkanélküliek szociális jellemzőivel, a „leépített légiókkal”, a csecsemőhalálozás társadalmi vonatkozásaival foglalkozó cikkekről is, de végezetül és leginkább Hanák Katalinnak attól az egészségtelenül megrázó beszámolójától tanácsolnám el az olvasót, amely állami gondozásba került csecsemők édesanyjával készült interjúkra épül. Kedvapasztónak közöljük egy interjú részletét: „Olyan nem lehet, hogy jön nekem a gyámügyis nő, hogy ne óbégassak, mert van arra rendelet, hogy én vagyok a veszélyesség a kis Lacikára… Mondom neki, hogy lehetnék én veszélyes, mi a franctól lennék pont én veszélyes? Ő meg csak mondja a magáét… ha tovább járatom a számat, lecsukat… Ugyan már miért? Mert nincs víz, villany? Szakadjon rájuk az ég, mér köll nekem így laknom? Kértem, könyörögtem, szánjanak meg… Mire odalökték, nincs pénz rá… A tanács köp rá, hogy itt semmi sincs… Ha kurválkodnék, hát mondhatná, hogy én veszélyes vagyok a gyerekre… De azt nem nézi, hogy én ebben a nyomorúságos szegénységemben is patyolatként, patyolat színtisztaként tartottam a Lacikát… hogy annak patyolat tiszta volt a popsija, egy mákszemnyi pirosság sem volt rajta, pedig a kútról cipeltem napszám tán hússzor is a vizet… Ő meg (elsírja magát) tisztára hülyére vett engem, hiába ugrálok, neki lesz igaza, a francos naccságának… Ilyeneket uszítanak ránk, így van kicsinálva, mind össze van beszélve, micsinálhatok én ellenökbe? Semmit, ugye? Hol a kurva életbe lehet kicsinálni olyan törvényt, mi a rossebet, hogy az a jó egy három hónapos picinykének, hogy erőszakkal elveszik a szülő anyjától? Erre mondjon valamit…”
És ugye az ember zavarában, hol ezt mondja, hol azt. A Radnóti Miklós is, amikor elhurcolták, egyszer azt mondta: „ha megpillantasz, barátom, fordulj el és legyints.” Másszor meg azt, hogy: „Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!” Igazodjon el ezen a Kedves Olvasó!
- Olvasónapló [6]