A sikertelen puccsal a konzervatív erők – halljuk eleget – „lefejezték magukat”. A pártbürokrácia, a KGB, a hadiipari komplexum pozíciói olyannyira meggyengültek, hogy a visszarendeződés veszélye, egy birodalmi-kommunista restauráció fenyegetése lekerült a napirendről. Ha pedig vereséget szenvedett a Rossz, akkor (és következésképpen) csak a Jó diadalmaskodhatott: a demokrácia Jelcin mögött felsorakozott erői. A konzervatív erők veresége után az egykori centrumból óhatatlanul „jobbra” tolódó Gorbacsov pozícióvesztését jól jelzi a történéseknek ezt a diadalmas dinamikáját. Gorbacsovon s vele együtt a felülről végrehajtott, birodalmi reformokon (melyek Nagy Péter óta oly számosak voltak, de mindig csak a megújított birodalom konzerválását szolgálták) túlhaladt az idő.
Adná isten, hogy ez az egyszerű voltában oly tetszetős képlet legalább „végső soron” igaz legyen. Bármennyire is szeretném azonban, erről meggyőződve nem vagyok, s a továbbiakban épp néhány kételyemnek szeretnék hangot adni. Pontosabban szólva egynek; valóban a demokrácia erői diadalmaskodtak-e Moszkvában, vagy inkább a birodalommal szembeforduló, nacionalizmusokkal és polgárháborús veszélyei terhes nemzeti függetlenségi törekvések?
Ezzel a kérdéssel rögtön szembeszegezhető persze egy ellenvetés: miért kell a kérdést így, azaz „vagy-vagy” formában feltenni, s ezzel azt sugallni, hogy a demokrácia és a nemzeti függetlenségi törekvések egymást kizárják? El kell ismernem: a kettő valóban nem zárja ki egymást szükségképpen. Sőt. Bizonyos történelmi „helyzetekben éppenséggel feltételezik egymást. Az Istenre, emberiségre vagy világtörténelemre hivatkozó, autoriter hatalom ellen fellépő népi tömegmozgalmak épp a nemzetben lelhetik fel azt a most már valós közösséget, melyen belül a politikai szabadság megvalósítható és a népszuverenitás érvényesíthető. Ebben a forradalmi, „franciás” felfogásban a nation nem más, mint a politikai cselekvéshez és szuverenitáshoz jutott people. Nem etnikai-nyelvi, nem „ősi” és „organikus” képződmény tehát, hanem a közös politikai akaratképzés eredménye. Tagjai között nem a Volkgeist vagy a spirit of nation levezethetetlen és érinthetetlen, minden kritikai megfontolásnak ellenálló tartalmisága köt szövetséget, hanem a közös politikai akaratképzésből születő volonté generále, az „általános akarat”. A népi tömegmozgalmakból születő nemzet általánossága így a demokráciának azokon a formális feltételein alapul, melyek értelmében a nemzet a demoszként felfogott nép valamennyi tagjának, méghozzá valamennyi szabad és egyenlő tagjának közös akaratát fejezi ki.
Így nézve a dolgot, ugyan miért lenne a baj – folytathatná optimista vitapartnerem –, ha az orosz parlament védelmezői s a több százezres demonstráció résztvevői az orosz himnusz hangjai mellett, fehér-kék-piros orosz zászlók alatt hallgatták a szónokokat? Oroszország szuverenitásával végül is az államot alkotó nép szuverenitása diadalmaskodik. Az orosz trikolór mellett pedig ott lobogott néhány baltikumi és ukrán zászló is. A kérdés csak az, hogy mi következik majd ezután.
Aligha vitatható, hogy a szélsőségeket egy ésszerű dialógus mozzanataivá oldó európai kultúra folyamatosan megújulni képes hagyományán belül, azaz a konzervatív, liberális, keresztény és szocialista tradíciók szövevényében a demokrácia is vitathatatlan értéke az európai fejlődésnek. Más kérdés, hogy mit jelent az utcákon zajló népi tömegmozgalom a „történelemhiányos” orosz fejlődés amorf és tagolatlan társadalmában, a fegyelmező, külső és belső korlátok hiányában. Mit jelent a szűk értelmiségi elit, mit a két főváros tömegei, s mit a százmilliós falusi Oroszország számára? Nem állítom, hogy feltétlenül valami rosszat. De mindenképpen mást, mint amit e fogalom alatt azok az interpretátorok érteni hajlamosak, akik a kommunizmus bukásából csak a demokrácia győzelmére tudnak következtetni.
Történelmi analógiáknak igazán nem vagyunk híján. Utalhatunk a méreteiben és jelentőségében hasonló gazdasági, hatalmi és legitimációs krízisből születő, I. világháborút követő tömegmozgalmakra és polgárháborús káoszra, mely bővében volt ugyan a népi messianizmus elemeinek, de eredendően távolról sem volt bolsevik irányultságú. Utalhatnánk arra is, hogy az „általános akarat” önmagában sem problémamentes fogalom: egykoron Robespierre jakobinus terrorjában, majd Napóleonban öltött testet.
„Halálos veszedelemben hatalmas hazánk”
Ezzel jutottunk el az igazi problémához: az Oroszországban masszív erőként jelen lévő, széles bázissal és eleven történelmi hagyományokkal rendelkező orosz nacionalizmushoz.
Janajevék gondosan fogalmazott kiáltványából hiányzott minden ideologikus elem, a marxizmus–leninizmusra vagy a kommunizmusra, mi több, az SZKP-ra tett minden utalás. A puccsisták „halálos veszedelemben” élő, „hatalmas hazánk” polgáraihoz fordultak, a „néphez”: „Nem a nép ellen, hanem a népért” kellett bevezetni a szükségállapotot. Némi szociális demagógia mellett elsősorban a rend és a birodalom megőrzését ígérték. Márpedig a birodalom megőrzése mindig is fontos szerepet játszott a sok szempontból paradox szerkezetű (nagy)orosz nacionalizmus eszmevilágában. Egyáltalában nem véletlen, hogy Lenin „kozmopolitizmusát” elutasítva bár, például a pamjatyosok igencsak békülékenyek voltak ez idáig a bolsevizmust „oroszosító” Sztálin emlékével s a birodalom egységét őrző KGB-vel is. Azt se feledjük el, hogy 1917 után, különösen pedig a Lengyelországgal viselt háború idején épp az orosz emigráció legobskurusabb, nacionalista-monarchista képviselői közül egyre többen ismerték fel a bolsevizmusban azt az egyetlen nemzeti erőt, mely az orosz birodalom megmentésére képes lehet.
Ez a birodalmi érdek most mégis kevésnek mutatkozott. Úgy gondolom, egyrészt azért, mert Janajevék egyszerűen nem tudtak elkerülni egy súlyos hibát. Bár a „hatalmas” hazához és a néphez szóltak, nem szólhattak egyetlen nációhoz, így természetesen az oroszhoz sem. Az általuk hivatkozott nép épp a náció tagadása volt. Másrészt kevésnek bizonyult a birodalmi érdek azért, mert az orosz nacionalizmus az elmúlt években jól megfigyelhető alakváltozáson ment át.
Őrizzük meg orosz identitásunkat!
Az orosz nacionalizmusnak a soknemzetiségű Orosz Birodalomhoz való kapcsolata soha nem volt és nem is lehetett ellentmondásmentes. A XIX. sz. közepén születő szlavofil mozgalom, valamint a más tekintetben ellenlábasának tetsző paraszti szocializmus herzeni–csernyisevszkiji koncepciója ezt az ellentmondást lényegében azonos módon, az orosz nemzeti különösség egyetemes küldetésével, az orosz nép világtörténelmi hivatásával oldotta fel: a feloldhatatlan ellentmondások zsákutcájában vergődő Nyugattal szembeállított Oroszország keresztényi vagy földközösségeivel, melyek egy új világkorszak ígéretét hordozták volna, méghozzá az egész emberiség számára. Az orosz népnek ez az egyetemes küldetéstudata, keveredve a népi messianizmus elemeivel, döntő szerepet játszott a bolsevik forradalomban is, s még inkább a forradalom sztálini „konszolidációjában”, az „egy országban”, ti. Oroszországban győztes forradalom legitimációs ideológiájában. Ez az egyetemességigény kapott megerősítést a fasizmus felett aratott győzelem, ill. a Szovjetunió világhatalmi szerepe által is.
Ezt a megváltandó népek felé nyitott, mártíromság glóriájával övezett nemzettudatot azonban az utóbbi évek során egyik megrázkódtatás a másik után érte. A Szovjetunió nemcsak az „emberiség ígéreteként”, de katonai szuperhatalomként is megszűnt létezni, s feladván pozícióit az egykori Varsói Szerződés országaiban, valamiként a dicsőséges győzelem is vereségbe, megaláztatásba fordult. A káoszba hulló, éhező országban feltűnnek az orosz menekültek, akik „másodrendű állampolgárokká” degradálódva kénytelenek elhagyni a Baltikumot, Ukrajnát vagy a nemzetiségi harcokba keveredő, függetlenségre törekvő Örményországot, Azerbajdzsánt, Grúziát. Megszületik az Oroszország elleni összeesküvés rémképe, terjed a „kis nép”, ti. az összeesküvésért felelős zsidóság, valamint a Szovjetunió „áruló” népei elleni gyűlölet.
Ha az „Isten veled, Matyóra” egykori szerzője, Raszputyin ma azt kiáltja, hogy „rázzuk le magunkról a hálátlanokat, s őrizzük meg orosz identitásunkat”, akkor ebben a nemzeti ressantiment-ben ott munkál még a nagyorosz nemzettudat egyetemességigényének sértettsége. A fordulat azonban alapvető: az orosz nemzeti különösségből csak az orosz nemzet egyszerisége és önértéke maradt, megtetézve persze az egykori birodalom, a „hatalmas”, az „erős”, a „hódító” nemzet öntudatával. Az elfeledettnek hitt tradíciók természetesen itt is felmutathatok. Hisz az Orosz Birodalom nagyon is reális, „hatalmi egyetemességét” kezdettől fogva ott kísérte az orosz sovinizmus, a politikai pánszlávizmus, az oroszosítás és a feketeszázasok mozgalma.
Aligha kell hangsúlyozni, hogy a puccs nyomán elemi erővel előtörő nemzettudat nem egyeztethető össze a történelemben mind újra törékenynek mutatkozó, demokratikus nemzetfogalommal. Mint a kelet- és közép-európai nacionalizmusok általában, inkább a nemzet romantikus eszméjével írható le, melynek középpontjában a közös akaratképzés formális élve helyett az etnikum, a nyelv, a közös múlt és karakter tartalmi elve áll. A nemzeti öncélúságnak ez a tartalmi adottságában megkérdőjelezhetetlen elve pedig kizár minden olyan egyént és csoportot, melynek tevékenységét, gondolatait és karakterét nem hatja át eleve a nemzet „organikus egysége”.
Racionalistának maradni
Azt hiszem, megkockáztatható, hogy Oroszország és az egykori Szovjetunió (s ily módon persze nemcsak e térség) eljövendő sorsát hosszú időre az fogja meghatározni, hogy melyik nemzettudat kerül előtérbe. Hisz az már ma majdnem biztosnak mondható, hogy a politikai mozgásokat a Közép-Kelet-Európától a Baltikumig a nemzeti függetlenségi törekvések fogják dominálni.
A Habsburg-monarchia felbomlásának analógiája óhatatlanul felmerül. Sántít persze, mint minden analógia. A halovány osztrák nemzettudattal szemben pl. van, nagyon is van orosz nemzettudat, s félek, lesz orosz nacionalizmus is. És persze nem csak orosz. Hisz az analógia a lényeget illetően mégiscsak találni látszik. A leomló birodalmi keretek vákuumot teremtenek: hiányoznak, de legalábbis torzultak és összemosódottak azok a nem birodalmi alapok, azok az állami apparátusok, gazdasági szervezetek és politikai intézmények, melyeket az egyes népek jogos tulajdonukként birtokukban vehetnének. Így pedig nem kevés az esélye annak, hogy a függetlenségi törekvések nem a démoszra, hanem az etnikai, természeti egységként felfogott nációra fognak támaszkodni. Pusztító erővé válhat ez egy olyan régióban, melyben egész népek kiirtására vagy áttelepítésére tettek kísérleteket, melyet át- meg átszőnek a „történelmi sérelmek” és a „történelmi jogok”. Ha az orosz nacionalizmus a többi néptől elárultnak érzi magát, úgy ezek hajlamosak az „oroszokban” látni a kommunizmus minden szörnyűségének okozóját.
A Habsburg-monarchia iránti nosztalgiák után feltűnne hát a szovjet birodalom iránti nosztalgia is? Bizonyos jelek szerint: igen.
A kommunizmus útjáról való letérés sokkalta bonyolultabb és sokkalta kevésbé örömteli folyamat, mint ahogy azt pár évvel ezelőtt elképzeltük. Megannyi, más természetű problémához most a nacionalizmusok pusztító hatása társult, Jugoszláviát illetően már tényszerű bizonyossággal. Európa politikai életének ez a virulens eleme talán az egyetlen, mely mindmáig megőrizte immunitását a felvilágosodás formális-racionális struktúráival szemben. Vonzereje és hatékonysága feltehetőleg épp ebből ered.
Vele szemben aligha tehetünk mást, mint hogy mégiscsak racionalisták maradunk. Ami egyúttal annak felismerését, vállalását és kimondását is jelenti, hogy nincs az a nacionalizmus, mely szemünkben tárgyalóképes lehetne – nincs az a nacionalizmus, mellyel szövetségre léphetnénk.