A Magyar Néphadsereg az 1980-as évek eleje óta belső nehézségekkel, mi több, válságjelekkel küzdött. Ezek alapvető előidézője az az ellentmondás volt, amely a viszonylag progresszív és függetlenedő külpolitika és a Varsói Szerződés tagságából eredő alárendelt katonapolitika között húzódott. Ez bizonyos doktrinális torzulásokhoz vezetett a magyar honvédelem teljes struktúrájában, de további következményekkel is járt. Az ország képtelen volt teljesíteni a szövetség haderő-fejlesztési előírásait, 1983-tól kezdve pedig a hajlandóság is megjelent, hogy ezek elől kitérjen. A katonai költségvetés folyamatos csökkentése nem csupán a beszerzéseket redukálta, hanem szűkösebbé tette a hadsereg fenntartására fordítható összegeket is. Romlottak az infrastrukturális körülmények, szerényebbek lettek a hivatásos állomány juttatásai. Ez tovább csökkentette a katonai pálya iránti érdeklődést, állandósult a létszámhiány, mindennapossá vált a túlterheltség – így tovább romlottak a belső viszonyok, tovább süllyedt a haditechnika működőképessége.
Reformkísérletek
A fennálló haderőstruktúra nem felelt meg a geostratégiai érdekeknek, és praktikus működési zavarok is jellemezték. A gondok megoldása érdekében átszervezési kísérletek is történtek – a vezetési struktúra reformja, a légvédelem új szerkezete, a szárazföldi haderő átalakítása – ezek azonban nem hoztak gyökeres változást. Az egész helyzetet rontotta, hogy a hadsereg közvetlen pártirányítása megmerevítette a struktúrát, és útját állta a rugalmasságra törekvő reformoknak. A Honvédelmi Minisztérium mint adminisztratív irányító szerv a néphadsereg mindennapos életének vezetésére is rákényszerült, s ez bürokratizáló tényezőként hatott.
1989–90-ben a Németh-kormány, és a Kárpáti-féle katonai vezetés a honvédelem irányítási struktúrájában jelentős változtatást vitt keresztül. Az átszervezés indítékai közül hármat érdemes megemlíteni, nevezetesen: 1. meg kellett oldani a minisztérium és a honvédség vezetésének összefonódásából eredő – már említett – mechanikus zavarokat; 2. biztosítani kellett – legalábbis így látszott célszerűnek –, hogy a rendszerváltás időszakára a honvédség intakt és depolitizált legyen; és végül 3. a jogállammá alakulással együtt létre kellett hozni egy szalonképes, alkotmányos és demokratikus hadseregmodellt, amely biztosítja a fegyveres erőért viselt felelősség hatalmi ágak szerinti szétbontását. Az átalakítás eredménye vezetőcsere: az irányítási szférába az 1960-as évek elején indult, zömmel katonai középiskolát végzett, jól felkészült, elsősorban szakmai vezetőgárda került, amelynek politikai felfogásában már csak mellékesen jelentkezett az ideológiai elkötelezettség.
Az időhiány meg a pártirányításból öröklött reflexek következtében ezt a strukturális átszervezést azonban szűk kabinetmódszerrel, szakszerűtlenül dolgozták ki, így az irányítás rendszerében kompetenciazavarok, joghézagok és egyéb hibák maradtak fenn, illetve újak jelentek meg. E zavarokat tovább mélyítette a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége között kialakított „paktum”. Miután a honvédelem és a hadsereg irányításában mind a köztársasági elnököt, mind a kormányt felelősség terheli, a honvédség vezetésének kérdése politikai üggyé vált, és ez a még elviselhető irányítástechnikai zavarokat végképp elmélyítette és összekuszálta.
Megosztott szerepek
A kormányzat és az államfő között a honvédség irányításáról kialakult vita a taxisválság idején a hadsereg esetleges bevetésének kérdésében élesedett ki. Azóta a kérdés lényege az, hogy ki rendelkezik a politikai mechanizmus olyan kemény eszközével, mint a honvédség, amely egyúttal a hatalmi hatáskör szimbóluma is. A Honvédelmi Minisztérium és a honvédség parancsnoka közötti – most talán megoldódóban vagy csendesedőben levő – ellentét ennek a leképeződése; ez a vita, bár részben szakmai, főleg a felelősségvállalás feltételeire koncentrálódik.
A vita eldöntéséhez abból az alapelvből célszerű kiindulni, hogy demokratikus jogállamban a haderő olyan autonóm nemzeti testület, amely alkotmányban és törvényben meghatározott rendeltetéssel bír, és ettől eltérő alkalmazása megengedhetetlen. Az ilyen struktúrák működtetésében rendkívül fontos a SZABÁLYOZÁS, az IRÁNYÍTÁS, a VEZÉNYLÉS és a KONTROLL egymástól elkülönített és szervesen együttműködő rendszere.
A SZABÁLYOZÁS egyértelműen törvényalkotási feladat. Az Országgyűlés és annak honvédelmi bizottsága olyan kemény és folyamatos szabályozási lehetőséggel rendelkezik, mint az éves költségvetés jóváhagyása. A költségvetés nagysága és szerkezete egyértelműen meghatározza a honvédség fenntartásának és fejlesztésének lehetőségeit. A döntéshez természetesen korrekt, részletes előterjesztés és szakszerű analízis szükséges. Az éves költségvetés mellett szükség van a hosszabb távú programok külön törvényi meghatározására is.
Az IRÁNYÍTÁS egyértelműen igazgatási-kormányzati feladat. A kormányzatnak, a minisztériumnak tehát rendelkeznie kell azokkal a hatáskörökkel és jogosítványokkal, amelyek lehetővé teszik a honvédség alkotmányos rendeltetésének betöltéséhez szükséges feltételek felmérését, megállapítását, inputját és a források felhasználásának ellenőrzését. Ez semmiképpen sem igényli, hogy a mindenkori miniszter a MH szolgálati elöljárója legyen. A feltételek közé azonban távolról sem csupán az anyagiak tartoznak, hanem a politikai, személyi, infrastrukturális kondíciók is. Így a testület körüli politikai atmoszféra, presztízs, valamint a biztonságpolitikai koncepciónak megfelelő arculat kialakítása is kormányzati feladat és hatáskör. Ezért célszerűbbnek látszik a HM rendelkezési körébe tartozó feladatcsoportot bővíteni azokkal a szervezetekkel és apparátusokkal, amelyek a beruházásért, a katonai közigazgatásért és kiegészítésért, a katonai diplomáciáért, a műszaki fejlesztésért és az alapfokú tisztképzésért felelősek.
Az irányítás ún. „külső” feladat, ami kizárja a beavatkozást a testület belső mechanizmusába. A honvédség vezetője, legyen bármi a megnevezése, a VEZÉNYLÉS, a belső vezetés feladatát látja el. Ha ez a parancsnok egy személyben felel a parlamentnek, illetve a honvédelmi bizottságnak, a kormánynak és az államelnöknek minden önálló jogosítványt biztosítani kell a számára. Az autonóm testület vezetője ír le minden folyamatot, mechanizmust, ami a szervezeten belül megy végbe, beleértve a működési (hadműveleti) elveket, a személyi és materiális, valamint felkészítési folyamatokat is. Magától értetődik, hogy ehhez törzsre van szükség.
Miután ilyen bonyolult közegben a fegyveres szervezet körüli egyensúly gyakorta felborulhat, a KONTROLL, (amely nem csupán mechanikus ellenőrzés) a köztársasági elnök feladata. A magyar alkotmányos formációban ez abban jelentkezik, hogy ő a MH főparancsnoka, akinek személyi kötelmei is vannak. Ez az ún. védelmi terv jóváhagyásának jogkörében nyilvánul meg, ugyanis a főparancsnok ennek aláírásakor és korrekciói során képes garantálni, hogy a honvédség az alkotmányosan szabályozott rendeltetésének teljesítésére és csakis arra készüljön fel.
Külön kell néhány szót szólni a VEZÉRKAR-ról. Ez a szervezet ugyanis több és kevesebb, mint a Honvédség Parancsnoksága. Jellegzetesen szakmai, profi feladatai ugyanis kiterjednek a Magyar Köztársaság honvédelmi garanciáinak valamennyi, így a hadseregen kívül jelentkező – nemzetgazdasági, infrastrukturális stb. elemeire és a hadsereg alkalmazásához igazodó fegyveres katonai tevékenység szervezésére és tervezésére is. A vezérkar képezi a hadsereg civil irányításának köztes szférájában a szakmai-katonai biztosítékot, információs bázist. Így a vezérkar minden érdekelt szerv – elnök, parlament, kormány és parancsnok – szakmai törzse, informátora és egyúttal a döntések előkészítője is. Ezért a vezérkari főnök kinevezéséhez és felmentéséhez valamennyi vezetési testület egyetértésére és a jelölt parlamenti meghallgatására is szükség van.
A szükséges kompetenciát a vezérkar részére – abban az esetben, ha az a honvédség parancsnokának alárendeltje – ettől a függőségtől a civil szféra felé elkülönített jogokkal és kötelezettségekkel kell biztosítani.
Miután ma kicsi a politikai esély e lényeges kérdéskör újbóli törvényi rendezésére, a fentebb említett, a mechanizmust akadályozó joghézagokat átmenetileg konszenzussal, az érintettek – a parlamenti pártok és független szakértők – által kidolgozott értelmezési okmányban lehetne kiküszöbölni.
Mire való a hadsereg?
A hatásköri kérdések rendezése a nélkülözhetetlen haderőreform feltétele. A haderő átszervezését a nemzetközi körülmények megváltozása, a Varsói Szerződés megszűnése, az új geostratégiai szempontok és potenciális veszélytényezők megjelenése halaszthatatlanná teszi. Legalább ilyen fontos azonban, hogy a politikai intézményrendszer demokratikus átalakulása nyomán a honvédség új módon illeszkedik a társadalomba. A reform irányításához azt kell eldönteni, hogy az ország biztonságát az 1990-es években elsősorban nemzetközi és európai garanciák rendszerével és ennek kiegészítéseként alkalmas haderővel, avagy a honvédelem első számú támaszát képező erős – bár nem nagy – hadsereggel és ezt kiegészítő kapcsolatokkal, nemzetközi kontaktusokkal lehet-e garantálni. Úgy tűnik, jelenleg a prioritás kérdése már eldőlt, és bár jelentkeznek néhány területen ezzel ellentétes nézetek, a nemzeti konszenzus abba az irányba mutat, hogy egy, a mai európai közösségbe illeszkedő ország hadrendjét kell létrehozni.
A hadsereg reformja körüli vita fontos kérdése – s ebben még nincs egyértelmű álláspont – a honvédség rendeltetése. A fegyveres erők depolitizálódásához, az ország biztonságának értelmezéséhez egyaránt hozzátartozik, hogy a fegyveres erő alapvetően a – kívülről fenyegető fegyveres erőszak elleni védelem eszköze, a szuverenitás és területi integritás fegyveres garanciája, és nincs belpolitikai hatalom- vagy rendszerfenntartó funkciója.
Ez a kérdés kétségtelenül összefügg a fegyveres erők irányításának kérdésével.
Éppen a honvédség pártsemlegessége érdekében a felette való rendelkezési jogban meg kell legyenek a tartósság elemei, amit a parlamenti pártok széles körű egyetértésével választott köztársasági elnök meghatározott jogköre biztosít. A honvédség alaprendeltetésének kérdésében a valószínű többségi álláspont az ún. belső funkciók kiiktatása. Ez természetesen meghatározza a leendő honvédség arculatát is.
Úgy tűnik, olyan korszerű hadsereg kialakítására van szükség, amely strukturálisan támadóképtelen, egy esetleges határkörzeti válságot viszont képes elsősorban szervezettségével, különösebb mozgósítás nélkül is kezelni, és egy „legrosszabb esetben” felmerülő, valószínűsíthető nagyságrendű (tehát nem nagyhatalmi vagy több ország összefogásán alapuló) támadást elsősorban a határövezetben megállítani, illetve elhárítani, így a honvédségre vélhetően a különböző készenléti erők és a területi-körzeti szervezeti felfogás lesz a jellemző. A harctevékenység alapja tehát nem a „magas belépődíj”, hanem a „belépni tilos” elve: a politikai vezetés semmilyen irányban sem szándékozhat a viszonylag egyformán urbanizált térségeket feladni. Ezért a politikai konszolidációt követő nemzetközi garanciák érvénybe lépéséig fel kell tartóztassa a támadóit.
A reform természetesen hosszú távú. Megindítása halaszthatatlan, de jelentős csoportok véleménye szerint nem elsiethető. Ebben a tekintetben az országban vita van. Rendkívül fontos, hogy a parlament által elfogadott koncepciók nélkül ne kezdődjék semmiféle strukturális átalakítás, haditechnikai átfegyverzés, mert ez később megbosszulja magát. Ugyanakkor számolni kell olyan kényszertényezőkkel, mint a költségvetési források szűk volta, a bécsi megállapodások kötelező keretszámai és (mint a cikk elején utaltam rá) a személyi állomány helyzetének bizonytalansága, illetve a korszerűtlen és elöregedett haditechnika.
Bár a honvédség szükség esetén képes rá, hogy részt vállaljon egy esetleges konfliktus kezelésében, állapota mégis bizonyos fokú válságmenedzselést igényel. Ezért a reform első ütemében a haderő konvertálható elemeit, tehát infrastruktúrájának és harci technikájának megfelelő részét és kiképzett személyi állományát kell úgy megszilárdítani, hogy a sürgősen megteendő lépések ne legyenek ellentétesek a várható reform irányával. A jól kidolgozott, hatásaiban prognosztizált haderőreformnak e megszilárdított fundamentumra kell épülnie.
„Barlanglakók” és megőrzők
A legutóbb kirobbant vagy tán kirobbantott vita most ez utóbbi momentum körül alakult ki. Beöthy Mihálynak és Szentesi Györgynek abban kétségtelenül igaza van, hogy gyökeresen újat – márpedig erről van szó, ez a szükséglet – csak kiérlelt koncepció alapján lehet felépíteni. Túl nagy a kockázat ahhoz, hogy csak úgy, általános elképzelések alapján, a fejlesztés nyomán kialakuló modell sokoldalú verifikációja nélkül meg lehessen kezdeni a reformot.
Ami viszont szerintem vitatható, az az, hogy a helyes alapelvet a kritizáló kettős kategorikusan kiterjeszti az átmeneti-megőrzési szakaszra is. Más koncepció kell ugyanis ahhoz, hogy ideiglenesnek szánt, de tudatos erőfeszítések történjenek a konvertálható – ez utóbbi nagyon fontos – „régi” elemek megmentéséhez, és más az újak megformálásához. És az elsőre sincs sok idő, hiszen mind az infrastrukturális elemek, mind a személyi állomány gyorsan „romlanak”.
A másik hiba, hogy ezt a problémát, amely egyértelműen haderőfejlesztési-metodikai probléma ugyan, de politikai döntés kérdése is (főleg a források elosztása okán), majdhogynem ideológiai-szociológiai síkra viszik. Halványan emlékszem arra, hogy a NÉP időszakában barlanglakóknak nevezték azokat a személyeket, akik le akarták rombolni a régi cári vasutakat, azért mert azok a „múlt rendszerből valók”. Biztos, hogy a mi negyvenéves újabb történelmünkben is voltak hasonló törekvések, még a hadtörténetben is. De a jelenleg meglévő szervezetünk és diszlokációja nem azért szorul reformra, mert „offenzív arculatú”, „konzervatív”, „vak”, vagy mert egy adott – bár időközben jelentősen megváltoztatott – struktúrára épült, hanem mert más szándékokra szerveződött.
Ilyen értelemben egy mechanizmus „jellege” önmagában nem politizál, nem is tükröz ideológiát. Egy hadsereg szervezetében rengeteg a szakmai elem, és nem kizárt, hogy egy adott struktúra szükségszerűen más célokat is szolgálhat, mint amire létrehozták. A szakértők véleménye mostanában egyre inkább úgy fogalmazódik meg, hogy jelentősen megreformált hadseregünk rendelkezni fog hagyományos vonásokkal is. A terület megtartására irányuló harctevékenység ugyanis az aktív védelem lesz, vagyis nem nélkülözheti az ehhez szükséges fegyvernemeket és a hozzájuk tartozó technikát. Ha valóban koncepcionális felfogás alapján, előérzetek és minták, ha úgy tetszik, sugallt prekoncepciók nélkül fogják kialakítani az új hadseregmodellt, nem biztos, hogy abban a régi egyes elemei, formái nem lesznek jelen.
Ki fogja, ki képes kidolgozni ezt a reformot? Nyilván a szakemberek, a képzett katonák. A fiatal tiszti generációt javíthatatlanul, megváltoztathatatlanul konzervatívnak kikiáltani, mert egy adott politikai rendszerben szakmai felfogását alá kellett rendelnie egy rossz értelemben vett amatőr-civil irányításnak, nevezetesen a pártirányításnak, amelynek doktrinális tartalmát nem saját geostratégiai érdekeik határozták meg, nem csupán bizalmatlanság, hanem „barlanglakás” is. Ezt a generációt éppen hogy fel kell szabadítani a professziót gúzsba kötő – régi és új – politikai kényszergondolkodástól, és bízni abban, hogy felfrissített, modernizált ismereteit és tapasztalatait helyesen használja fel.
Hazánkban a vezető beosztású katonák egy része alapképzettségét tekintve harckocsizó, vezérkari felkészítése viszont már összhaderőnemi. Kis országokban nem létezhet páncéloslobby, hiszen ez offenzív, nagy erejű struktúrák fejlesztési dominanciáját jelenti, ez hazánkban fikció. Épp ellenkezőleg, a harckocsizó parancsnokok összfegyvernemivé alakulása éppen „elgyalogosodásukat” eredményezte, őket ab ovo konzervatív „páncélosként” titulálni – naivság.
A modern háború technikai szintje igen magas. De a technikát kétféle kezelésen kell átvinni: üzemeltetni kell – ehhez jelentős műszaki-üzembentartási feladatokat kell ellátni –, valamint alkalmazni, amihez természetesen alapos technikai (és műszaki) informáltság mellett többoldalú menedzserképesség is szükségeltetik. A „mérnöktábornok”-szemlélet pontosan olyan egyoldalú, mint elődei, és még csak nem is új. Ez a szemlélet – persze névlegesen, csupán mint jelszó – a nyolcvanas évek szülötte, és sikerült is teljesen egyirányúsítani a tisztképzést annak okán, hogy a kisebb parancsnokokat csak üzemmérnökként tudta elképzelni, és semmibe vette a „lélekmérnöki” kvalitásokat.
Mind az irányítási rendszer szilárd kereteinek kialakításához, mind a haderőreform véghezviteléhez a szakmába be nem avatkozó civil társadalmi feladatállítás és ellenőrzés kell. Ezt csakis a témában jól tájékozott politikus amatőrök képesek biztosítani.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]