Felesleges ágyak vannak a fővárosban
Mindannyian, akik – ha különböző szinteken is, de – az egészségügy szervezésével foglalkozunk, tisztában vagyunk vele, hogy a rendszerváltás ellenére ez a szféra alapvetően nem változott. A balul sikerült és az alkotmánybíróság által is megkérdőjelezett igazgatóváltások, a napi politikai harcok beszivárgása a gyógyítás területéré és az egyéb problémák egyre jobban ellehetetlenítik az amúgy is rossz helyzetet. Nem sorolom fel a népesség egészségi állapotát jelző mutatókat, az ingyenes gyógyítás árát, a társadalom negatív tendenciáit, hiszen évtizedek óta ismertek.
Aggasztó jelnek tartom, hogy a tervezett reformok nagy részét elsősorban orvosok készítik elő, és a gazdasági oldal, a piacgazdasági keretek, a feltételrendszer kialakítása ismét háttérbe szorulnak. Természetesen az orvos-szakmai részt mindenképpen az orvosoknak kell képviselniük, de míg egy gazdasági szakember biztos, hogy nem vállalkozna műtétek elvégzésére, addig egyes gyakorló orvosok igen magabiztosan látnak hozzá konkrét gazdasági operációkhoz, akár finanszírozási, akár egyéb pénzügyi kérdések fekszenek előttük. Tudjuk, hogy különb-különb okokból az egészségügy területéről is hiányoznak a menedzserek. Így az intézmények sokszor teljességgel ki vannak szolgáltatva a pénzosztással, így hatalommal rendelkező forrásoknak, s kalapozni kényszerülnek szükséges vagy annak vélt támogatásért. Tovább bonyolítja a bonyolult helyzetet, hogy kemény üzleti alapon álló külhoni érdekeltségű cégek üveggyöngyökért próbálnak megnyerni maguknak döntési helyzetben lévőket. Az elmúlt években többen több százszor nézték meg a nyugati rendszereket, írták le tapasztalataikat, vagy éltek belőlük évekig, s most mintha kezdődne az egész elölről. Persze nem akarom a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket is, de mit gondoljak az olyan utakról, amelyek tanulságképp olyan hátrányos helyzetbe hozzák a magyar egészségügyet, amely csak egyes embereknek kedvezhet (népességszinten pedig egyenesen) különben veszteséges? Ezt példázza az az eset, amikor egy adott tengerentúli ország kis városának intézménye felajánlja több budapesti kórház működtetését, a fejlesztéseket, persze nyugati hitelből, az orvosok kinevezését saját hatáskörben, a keletkező nyereségből 60 százalékban magának, 20 százalékot az egyéb nyugati befektetőknek, 20 százalékot meg a többi befektetőnek osztana? Természetesen szakmai tanácsokat adnának, több hetes tanulmányutakkal együtt. Az esetleges veszteség kizárt, hiszen zálogjogot jegyeztetnének be a tulajdonra. Egy ilyen ajánlatról tárgyalni eleve minősíti a feleket. E rövid eszmefuttatás után konkrétan a programról. A szabad orvosválasztás az alapellátásban, mint tudjuk, sarkalatos pontja az egész reformnak. A tervezetben egy huszárvágással intéződik el a területi megkötés szükségtelensége, hiszen az idő, a távolság és a költségek miatt a dolog önszabályozó. Nos, ez Budapestre így biztos nem igaz. A távolságok nem jellemzőek, így az idő sem, ha „jó” orvoshoz akarok kerülni. Az ellátási költségek alighanem egységesek lesznek, a beteg pluszköltsége pedig elhanyagolható. A kerületek nincsenek mérföldnyire egymástól, s biztos lesznek olyan orvosok, akiknél túljelentkezés lesz. Talán itt lehetett volna felvetni azt a problémát, hogy mi lesz a lakossággal az új rendszer beindításakor? Az orvosokat, mint hírlik, decemberben 3-4 nap alatt kiképezik házi- vagy családorvossá és január 1-jétől más minőségben fognak tevékenykedni. A beteg viszont marad a státusában, és nem fogja tudni, hogy hova menjen, hiszen az sem egyszerű feladat, hogy egyáltalán nyilvántartásba kerüljenek. Ki finanszírozza majd és ki bonyolítja majd a szervezési munkát? Az egészségügyi tárca, a főváros, a helyi önkormányzat? Készült-e erre valamilyen költségfelmérés? Vajon összehangolta-e lépéseit a főváros a kerületekkel és a szakminisztériumokkal? Nemcsak a kormánynak, hanem a fővárosnak is igen nagy a felelőssége ebben az ügyben. A betegeknek pedig mindegy lesz, hogy ki kire fog mutogatni, az egészségügyet fogja szidni a működtetővel együtt.
A fővárosi elképzelések szerint biztosítási kártyát kap az állampolgár, ami egymással kompatibilis számítógépeket tételez fel. Egy írható-olvasható aktív kártya jelenlegi ára nem csekély, infrastrukturális háttérét nem is említve. Könnyű leírni a programban, hogy a dologi feltételek megteremtése az önkormányzatok kötelessége, de elég végigmenni Budapesten s már láthatjuk is az azonos feltételrendszer hiányát. Miközben az OTF bejelenti, hogyha nem kap pénzt, novemberre nem lesz képes egyes kórházakat finanszírozni! Kicsit földhözragadtabb programot kéne felvázolni, ami a realitásokon nyugszik. Vajon nem kellene-e valamilyen rangsort felállítani fontossági sorrendben, az adott lehetőségek optimális kihasználásával fővárosi szinten is?
Nem merném megerősíteni, hogy a főváros egészségügyi ellátásában a belső tartalékok kimerültek, mint ahogy a tanulmány kijelenti. Arra gondolok például, hogy egyes százmilliós műszerek kihasználtsága három műszak helyett, jó esetben általában nyolc óra.
A budapesti önkormányzati fekvőbeteg-gyógyintézetek ágyszáma a 1990. december 31-i állapot szerint 18 065 volt. Ebből 719 ágy tartósan szünetelt, köztük 190 elmegyógyászati. Legalábbis ez a Népjóléti Minisztérium adata. Mit kezdjünk akkor a fővárosi program ama passzusával, amely szerint a „legfontosabb orvosszakmai feladatok egyike az elmeegészségügy megterhelésének csökkentése”?
Az egészségügy privatizációja lényeges sarkpontja az új rendszernek, de igen kényes kérdéseket vet fel. Az egyik ilyen, amiről nem szól a fáma, a pályázati rendszer. Nem egy esetről tudok, amikor akár belföldi, akár nyugati cégek megpróbálják „becserkészni” a döntéshozókat. Egy tisztességtelen alku következménye hosszú távon okozhat negatív hatást. De a szakmai kompetencia kérdése sem mellékes. A jártas külföldi vállalkozók igénybevétele konkrét jogi és pénzügyi szabályozást kíván.
A baleseti ügyeleti rendszerről szóló rész a program szakmailag a legkiforrottabb, gondolatilag legösszefogottabb fejezete, mely tükrözi az érintettek felfogását is.
Számomra a legnehezebben elfogadható az Észak-pesti Kórház koncepciója. Pár éve olvastam hasonló megalomániás elképzelést a dél-pesti kórház terveiben. Ott a sok lábon állás jegyében vagy 24 tevékenységi körrel akartak foglalkozni, a külkereskedelmi képviseleti ügynökségtől kezdve a szoftver-előállításon keresztül, a gyógy-idegenforgalmon át a belkereskedelmi ügynöki tevékenységig. Manapság a kórházak nagy része gyógyturizmussal, plasztikai sebészettel, külföldiek ellátásával akar foglalkozni. Igen hasznos lenne, ha legalább a külföldiek betegellátására vonatkozó szabályokat ismernék a programírók. A hirtelen felbuzdulás után jön a szomorú való – a külföldi betegek nem özönlenek a magyar egészségügybe. Egy új kórház megtérülési mutatói nem biztatnak gyors nyereséggel. A tervezet mint kész tényt írja le a leendő működési formát (rt.), remélhetően azért pályázatot írnak ki az egyéb kft.-kre, amelyekkel a működtetést segítik, és nincsenek (még) már az előzetes megbízások birtokában. A kórházi ágyak számának ilyen mértékű növelése meggondolandó egy olyan időszakban, amikor felesleges ágyak vannak a fővárosban, s ha a közeli jövőben, amikor az alapellátás a befejezettségre törekszik, az ágyszámnak még csökkennie is kell. Minden előzetes elképzelés a mamutkórházak ellen szól, fölöttébb kétséges egy új 700 ágyas kórház szükségessége. Azt hiszem, hogy a fővárosnak egyelőre azt a válságkezelő programot kéne kialakítania, amely a meglevő egészségügyi intézményrendszer működését célozza meg. Az egészségügy minden embert, minden lakost érint. Ezért célszerű lenne végre politikai szempontoktól függetlenül egészséges kompromisszumok formájában közösen végiggondolni az egészet.
Markos András
A fővárosban kórházi ágyfölösleg van!
Annak idején 1989/90-ben magam is részt vettem „közkatonaként” az egészségügyi programalkotásban. Nagyrészt ebből kerekedett ki a későbbiekben az MDF választási programjának egészségügyi fejezete, egyes gondolataink pedig megtalálhatók a Nemzeti Megújhodás Programjában is.
Számos orvos, gyógyszerész és az egészségügyben dolgozó egyéb szakember áldozta fel kezdetben egymással párhuzamosan, később összerendezetten szabadidejét, energiáját, pártállástól részben függetlenül, mert tapasztalatból tudta, hogy a magyar egészségügy a padlón van.
Ehhez hasonló lelkesedést érzek a Demszky főpolgármester úr által meghirdetett fővárosi program egészségügyi részeinek általános fejezeteiben is. Különösen jólesik tapasztalni, hogy számos kérdésben igen hasonló megoldást tartunk kívánatosnak, különböző pártállásunk ellenére.
De a legjobb program is csak annyit ért, amennyi megvalósulhat belőle…
Ebből ered első aggályom: bár sajnos már nyilvánvaló tény, hogy késik az egészségügy hőn óhajtott átalakulása, mégsincs a vártnál hosszabb, ráadásul forráshiányos időszakra szóló tervezetük, pedig a fővárosi önkormányzat rendelkezik lehetőségekkel. A túlméretezett és egyes részeiben elavult fekvőbetegellátó-kapacitás racionális le-, ill. átépítése felszabadíthatna forrásokat.
Ezt fel lehetne használni mindjárt arra a program alapellátási fejezetében nem említett, de feltétlenül kívánatos feladatra, a jelenlegi körzeti orvosi rendelők műszerezettségének javítására, korszerűsítésére. (Alig képzelhető el ugyanis, hogy a rendelőt frissen megvásárló, de akárcsak jó pénzért bérlő kolléga mindjárt jelentős invesztálásra is képes lenne. Igaz ugyan, hogy az alapellátás megoldása a fővárosi törvény értelmében kerületi feladat.)
Mivel azonban van ilyen fejezete a programnak, így felhívom a figyelmet még egy értelemzavaró, valószínűleg csak sajtóhibára: nem a „sima” rendelők, hanem a szakrendelők működhetnének kórházi ambulanciaként a későbbiekben.
A jelenlegi helyzetképet leíró fejezet egyetlen megállapításával vitatkozom: nehezen tudok elképzelni olyan jellegű erőforrás-pazarlást, amely a rendszer lényegi átszervezése nélkül megszüntethető lenne.
A programban felsorolt legfontosabb orvosszakmai feladatokkal egyetértek. Mindössze annyit változtatnék, hogy nem stoke (agyér-történés) osztályt állítanék fel, hanem a négy baleseti régiót ellátó intézetben, vagy azzal szorosan együttműködve látván célszerűnek a stoke-ellátó kapacitást megszervezni.
A gyermekellátásnak pedig nemcsak az aneszteziológia (altatási) képessége elégtelen, hanem elsősorban a gyermekbaleseti, de a sebészeti kapacitása is szűk. (Ugyanakkor a gyermek belosztályok szinte konganak az ürességtől.)
Kérdezem továbbá: az akut kardiológiai invazív ellátás hozzáférhetősége elégségesnek ítélhető?
Ismereteim szerint a vérkészítmény ellátási zavarokhoz az ellátó hálózat elégtelensége is hozzájárul.
Még egyszer hangsúlyozom azonban, hogy a felsorolással, ha a sorrenddel nem is, egyet lehet érteni.
Pusztán azért említek meg még két „kimaradt”, belátható időn belül megoldandó problémát, mert talán a sürgető teendők felsorolása után logikusan következhetett volna, 1. A gondozó intézetek jövőjének rendezése, 2. részben szociális feladatokat is ellátó utókezelő osztályok kialakításának, illetőleg felesleges és korszerűtlen osztályokból történő átalakításának terve. Ez utóbbival ugyanis, mint a korábbiakban már utaltam rá, az aktív osztályok áteresztőképessége lenne rentábilisan javítható.
Egyáltalán nem vitatható a legfontosabb infrastrukturális feladatokról szóló fejezet.
Inkább csak elvi megjegyzésem van a privatizációs lehetőségekről szóló fejezethez is: az egészségügyben a teljes privatizáció nemcsak a tőkehiány miatt nehezen kivitelezhető, hanem a fejlett, gazdag országokban is ritkán fordul elő.
A baleseti ügyeleti rendszer átszervezésének tervét az adott körülmények között nagyon jónak tartom. Azt azonban még vizsgálni kellene, hogy a baleseti ellátáshoz szükséges társszakmák az ellátó helyeken rendelkezésre állnak-e, illetőleg a többi akut beavatkozást igénylő esetek ellátására nincs-e az adott intézetekben vagy közelükben kapacitás.
Eddigi – inkább kiegészítő jellegű – észrevételeim mellett csaknem egészében kifogásolnom kell az Észak-pesti Kórház koncepcióját. Egyedül a lokális feladatok idetelepítésével értek egyet.
Új „Kútvölgyire” nincs szükség.
Honnan lehetne előteremteni valószínűleg a tervezetet is meghaladó, hatalmas összeget a beruházáshoz?
Egyáltalán nem látom megalapozottnak az új óriáskórház fenntartásának fedezetét sem! Ne felejtsük el: a tb bevételei aligha növekednek érdemlegesen, tehát egy újonnan belépő nagy intézetet még szakmailag indokolt esetben sem tudna biztosítani. Legfeljebb a meglévők rovására. Egyébként, még egyszer hangsúlyozom, a fővárosban jelentős kórházi ágyfelesleg van!
Végezetül egyáltalán nincs bizonyítva, hogy ebben a régióban szükség van az orvosi ellátás elképzelhető összes specialitására. A különleges feladatokat én bizony inkább a klinikákra, illetőleg az országos intézetekre telepíteném. Javaslom feltétlenül a szakmai kollégiumok véleményének kikérését ez ügyben!
Befejezésül kérem a Tisztelt Olvasót, engedje meg, hogy hangsúlyozzam meggyőződésemet: az egészségügy nem lehet pártpolitikai vagy lokális érdekek küzdőtere. Nem fordulhat elő – amint a múltban gyakran –, hogy pusztán személyi ambíciók döntsenek el fontos kérdéseket. Bírálataimat is kizárólag a jobbítani akarás vezérelte. Kérem, ha találnak benne megfontolásra érdemeset, azt használják! Tisztelettel:
Dr. Puy József
- Önkormányzat [9]