Kedves ismerősünk telefonált Magyarországról moszkvai lakásunkra, röviddel a televízió székházának ostroma után, s megkért bennünket, mondjuk meg az oroszoknak, ezúttal nem kell segíteniük. Nincs szükség se baráti, se más segítségnyújtásra. És tényleg nincs, az egész világ láthatta, a magyarok maguk is elbírnak egy ruszki tankkal.
Igaz, az oroszok sem szorulnak segítségre. És nem csak azért, mert sokkal jobbak tankokban, mint mi. Október 23-án, megkérdezésünk nélkül, a felsőház nyilatkozatot adott ki, amelyben ötvenhattal kapcsolatban Oroszország „erkölcsi felelősségéről” szóltak. Kis honunkban, ahol naponta szólítanak fel valakit rituális bocsánatkérésre, ez persze már senkit sem érdekelt. Igaz, Moszkvában sem. Csak a tank.
Kaptuk a telefonokat. Már délelőtt is, ami itt Moszkvában, ahol rendszerint este tíz után támad a telefonálhatnék, különösen intő jel. Többnyire ismerőseink kérdik aggódva, mi történik. Köztük barátnőnk, nézi a pesti T–34-est, és nem ért semmit. Pedig az apja tüzértábornok volt, s az ő kisfia próbálta bevezetni anno a mi kisfiunkat a harckocsik rejtelmeibe, igaz, csak egy múzeumban.
Az oroszok többsége jól megvan. Az itteni tévék, hírportálok általában a világban keringő tudósításokat veszik át. Ezek jó részénél nagyobb ostobaságokat csak az otthoni „autentikus” helyzetértékelésekben hallok. Mondhatnám persze, hogy ezek legalább a mi meghitt hülyeségeink, de igazából ez csak ront a helyzeten. Az oroszok házisütetű magyarázatai, hál’isten, jókora változékonyságot mutatnak. Ami azt is jelenti, hogy „hivatalos álláspont” sincs. Ez viszont jó hír. Beszélnek persze mindenről: barna forradalomról, antiszemita lázadásról, szociális feszültségről. Egy betelefonálós rádióműsorban a hallgatók húsz perc alatt eldöntötték, hogy a budapesti zavargások a NATO-csatlakozás közvetlen következményei.
A helyzet azonban az, hogy az oroszok már a képeket is másként látják. A neten ez olvasható: „1945 után újra T–34-es Budapest utcáin.” Nem 1956, nem elírás. Az oroszok többsége számára ez a tank a második világháború, itteni nézőpontból: a nagy honvédő háború győzedelmes fegyvere. S csak ezután jöhetne, ha jönne, ’56. Meg közben ott van Afganisztán stb. Nekünk otthon a tank az tank, többnyire T–34-es. Itt az első az volt, hogy a pesti képek alapján kiderítsék, mikor és hol gyártották a harckocsit. Évjárat, termőterület. Mert a dolognak itt más a bukéja. Nemzeti büszkeséget váltott ugyanis ki a pesti harckocsi. Van egy nagy fórum, orosz és német páncélosokat hasonlítanak össze. Szent meggyőződésük, hogy a tankok különbségében a nemzeti mentalitás eltérése fejeződik ki. És hogy a T–34-essel az orosz nemzetkarakter is diadalmaskodott 1945-ben. 2006. október 23. óta ezeken a honlapokon a poraiból feltámadott „magyar T–34-es” látványos bizonyíték arra, hogy az oroszok milyen fölényben voltak a fasiszta haditechnikával szemben. Magyarán: ha nem is tankokkal, de legalább egy T–34-essel baráti segítséget nyújtottunk az oroszoknak. No jó, néhány magyar néhány orosznak. De mindenképpen mi – nekik.
Amúgy pedig meg lehet nyugodni. Az oroszok nem fognak segíteni. Ahogy mások se.
- Vendégkönyv [6]